Nem akarom, hogy hozzám érjen, kiráz tőle a hideg, de képtelen vagyok elhúzódni előle, ő túl gyors, én pedig túlságosan kókatag. Csak arcizmaim kelletlen rándulásai és gyűlölködő tekintetem jelzik számára mennyire kéretlen is az érintése, meg tán a józanész.
- Mit tudsz Te a halandókról és az ő álmaikról?- kérdem, bár közben a saját álmaimra gondolok, amiknél már csak az életem sivárabb.
- Bármi is ez nem tarthat örökké.- felelem dacosan, próbálok küzdeni az erő ellen, de nehéz felvenni a harcot valami ellen, aminek természete teljesen ismeretlen számodra.
- Velem még nem találkoztál.- mutatok rá karjai közt ficánkolva az egyértelműre.- Nem tudhatod.- valóban nem, de sejteni jól sejti, nem vagyok vevő az együttműködésre.
- Mi ez valami méreg?- szegezem neki a kérdést, felhagyva egy időre a teleportálásra tett hiábavaló kísérleteimmel. Többször is hozzám ért, talán akkor kent valami anyagot rám, ami aztán felszívódott a bőrömön keresztül. – Vagy…?- akad belém a szó, mikor hirtelen a  magasba lendülünk. Egy ugrással fent a tetőn, hát ez, ejha! Ha volna erő a karjaimban akkor most kezdenék el kapaszkodni. Oldalra billentem a fejem, hogy jobban láthassam az alattunk elsuhanó utcákat. Elrabol egy vámpír és az éjszaka közepén háztetőkön keresztül menekül el velem. Lehetne a helyzet még abszurdabb? Nevetem el magam kínomban, de mondandójával még ezt az őszintétlen örömöt is elveszi tőlem.
Évekig? Munka? Talán megkellene könnyebbülnöm, hogy nem tervez végezni velem a közeljövőben, de most mégis úgy érzem, nem hogy javultak inkább romlottak a kilátásaim. Valószínűleg megzakkant, hallottam már ilyenről, a vén vámpírokkal állítólag gyakran megesik.
- Miféle munka?- kérdezem félve, mikor váratlanul megállunk. Talán megérkeztünk, de hol is vagyunk? A francba figyelnem kellett volna az utat. Elereszt és én a faltövébe rogyok. Nem tetszik az, ahogy engem bámul sóváran, éhesen. Száját az enyémre tapasztja, először azt hiszem csupán megakar csókolni, de mikor alsó ajkamat sajátja közé szippantja, fogait vér gazdag húsomba mélyesztve hirtelen értelmet nyer az egész. Képtelen vagyok elfordítani a fejem, erős keze satuba szorít. Megpróbálom megütni, kihasználva közelségét, de öklöm erőtlenül csúszik el határozott vonalú állán. Örökkévalóságnak tűnik mire végre elszakad tőlem, sóvár tekintete találkozik az én haragtól izzó szempárommal. Dühödten köpöm frissen számba szivárgó véremet az arcába.
- Nesze, egy kis repeta!- sziszegem, s most rajtam a sor, hogy megvillantsam aranyló véremtől ragyogó fagyos mosolyomat. Tudom, hogy nem érek el vele semmit, csak még jobban feldühítem, ő ettől még ugyanúgy a markában tart, kap fel újra a karjába és visz magával. Tanulva korábbi hibámból most nem próbálok küzdeni, higgye csak azt, hogy megtörtem, vagy tudom is én, addig csendben az utat figyelem. Hiszem, hogy jól fog még jönni ez a tudás.

Alig akarom elhinni, mikor végre megérkezünk, bár ezzel elhal azon reményem, mi szerint valaki megpillant minket és kiszabadít. Nem mintha túl sok bizodalmam fektettem volna ebbe az eshetőségbe. Ajkam begyógyult, de a szám iszonyatosan kiszáradt, nagyot kell nyelnem, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni.
- Nem félsz?- most ugyan védve van, de a távoli izzó bolygó máskülönben olyan könnyedén elpusztíthatná. Bárcsak én is lángra lobbanthatnám. Görcsölő ujjaimat szétfeszítem és kísérletet teszek egy tenyérnyi víztócsa teremtésére, de semmi. A képességem, amit máskor átokként élek meg, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányozhat. Így lehet ő is a napfénnyel, bármit is mond, fordítom újra felé a tekintem, figyelem az arcát, ahogy átlépünk a küszöbön. Útközben sokat gondolkoztam azon mit tehetnék, és arra jutottam, hogy a látszólagos együttműködés lehet a legkifizetődőbb részemről.  Megingatlanul hiszek is a tervemben, míg meg nem látom hová hozott.
- Te beteg állat!- kezdek ismét küzdeni, s végig vergődöm még az ágyhoz szíjaz. Próbálom megütni, karmolni, s talán sikerrel is járok néhányszor, de a célomhoz ez sem visz közelebb, nem szabadulok. Ujjait szőke hajamba futtatja, arca az enyém fölé lebeg.
- Ne tedd ezt velem, nem érdekel, ha bántasz, ha véremet veszed, de eressz el. – gyűlnek könnyek a szemembe és folynak végig az arcomon, miközben ő elhajol és leveszi a kabátját.
- Meg fogok így fulladni.- s valóban így érzem, fojtogat a pánik, kapkodnom kell a levegőért, kétségbe ejt ez a szintű kiszolgáltatottság. Fejemet felemelem, majd erősen neki csapom az ágynak, koponyám hátuljába belenyilall a fájdalom. Addig rángatózok és kiabálok, míg teljesen ki nem merülök, míg a bőröm ki nem sebesedik, ahol kidörzsölte a kötél.
- Mit akarsz csinálni velem, mi a célod ezzel?- kérdem teljesen kifulladva.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

Egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy mi vár rám, ha nem sikerül elszabadulnom tőle. A darabkák szépen lassan a helyükre kerülnek. Most éppen azt feltételezem, hogy az önjelöltsárkány kutató valamilyen varázserővel bír. Hirtelen harag lobban bennem, azok iránt, akiket minden erőmmel igyekszem elfelejteni, azok iránt, akiket a világon a legjobban szerettem, és akik túl sok mindentől akartak megóvni engem, és így tudatlanságra kárhoztattak. Haragom értetlenségbe csap át, mikor elrablóm kérdésemre kérdéssel felel.
- A haláltól, mi mástól?- bár ez az ő esetében nem a legtalálóbb kifejezés, az elmúlás sokkal helyénvalóbb lenne. Mert hát ne akarja beadni nekem, hogy nem tölti el félelemmel a vég gondolata. Úgy látszik nincs kedve tovább a küszöbön filozófiázni, behatolunk az épületbe, ami gondolom az övé, és ö cseppet sem kíméletes módon megismertet leendő börtönömmel, amit én harciasan hálálok meg neki.
Miután leszíjaz még jobban pánikba esem, teljesen elveszítve önkontrollomat, magamból kifordulva próbálok szabadulni. Üvöltve hánykolódok, míg ki nem fogyok a levegőből és az energiából, míg csuklóimból vér nem serken.  Nem törődök a szavaival, sem hideg kezével mely az enyémet szorítja, nem tudom tőle elrántani, de ujjaim nem kulcsolódnak az övére, mereven állnak ellen a legkisebb gyengédségnek is. Tudom, hogy nem érdeklem, csupán a befektetését védené, nem az ő szavai, amik elcsitítanak, egyszerűen elfáradtam.
Figyelem, ahogy előveszi a telefonját, arcomon feszül a bőr, ahol rászáradtak a sós könnyek. Az első kérdést hallva elmosolyodom, úgy örülök, hogy csorbát ejthetek reményein. Megpróbál meggyőzni pedig erre semmi szükség, nem azért nem szólok, mert megmakacsoltam magam, ellenkezőleg, egy tervszerűség kezd kibontakozni zavarodott elmémben. Természetesen szavait nem feledem, s ha arra kerül sor tudom is mit kívánok tőle. A nyomás, ami eddig elképesztő erővel szegezett a földhöz, most egy pillanat alatt foszlik szerte. Fellélegzem, tekintetem ellágyul a megkönnyebbüléstől.
- Tizennyolc. – felelem őszintén, még mindig mosolyogva. - Nem ütötted meg a főnyereményt, haver. Szart se tudok a fajtámról.- mert Ők a tudatlanságban látták a biztonságomat, s talán ezzel sikerült megszabadítaniuk a hosszantartó szenvedéstől. Csak be kell neki bizonyítanom mennyire is hasznavehetetlen vagyok, és akkor egyszerűen végez velem. Gondolom, remélem naivan.
- Na, mi van? Most csalódtál?- szúrom gúnyos tekintetem az övébe, majd a telefon felé bökök.- Miért kell mindezt dokumentálnod? Dolgozol valakinek? – egy pillanatra belegondolok hány hozzám hasonló feküdhetett ezen az ágyon én előttem, és keserű epe gyűl a számba. – Hány éves vagy?- kíváncsi vagyok mennyi ideje űzi már ezt a beteges játékot. – Erre gerjedsz?- szorítom össze a számat.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

Tudja jól, hogyan értettem. Bosszant akadékoskodása, bosszant, ahogy két sötét szemöldöke összébb szalad s árnyékuk rideg kék szemeire vetül, amikkel engem méricskél, mint valami fura rovart. Minden halhatatlan féli az elmúlást, még jobban, mint az emberek. Elég, ha csak a szüleim példáját veszem, akik nem is voltak örök, csupán hosszú életűek, de minden gondolatukat az elmúlástól való félelem töltötte ki, olyannyira, hogy élni is elfelejtettek.
- Mindenki fél valamitől. – mormogom az örökigazságot halkan magam elé. A vágyak és a félelmek hajtanak minket, egyik sem létezhet a másik nélkül, az, hogy ő még itt van, él és láthatóan célokkal rendelkezik is azt igazolja számomra, hogy ő sem kivétel az általános tétel alól.
- Persze megértem, hogy próbálod leplezni, mind ezt tesszük. – szeretnék a bőre alá hatolni, csak hogy megbizonyosodjam róla ő sem különbözik tőlem annyira, mindezt azért, hogy csitítsam félelmemet. Neki is van gyengéje, egy sebezhető pont, ami azt jelenti, hogy számomra is van remény. Remény, igen, az ami most cserben hagy engem hosszú, hosszú percekre. Kitombolom magam, kicsit jobb a fájdalmak ellenére is, pláne, hogy feloldja azt az átkozott igét, vagy akármit, amivel gúzsba kötött. Kiszabadulok húsbörtönömből, most már csak a szíjak tartanak fogva. Kezdetét veheti a kérdezz-felelek.
- Így látták jónak. - felelem hűvösen, tompa tekintetem valahová a távolba, a múltba fókuszál. Felrémlik előttem arcuk, anyám egy könyv mögül kukucskál rám, apám hajó makettet épít homlokát ráncolva. Zsibbadok, érzékszerveim eltompulnak. Két kezemet eltolom törzsemtől, így a szíj a már meglévő horzsolásaimba váj. A fájdalom segít leküzdeni a tompultságot. Kész vagyok folytatni a játékot, és önhatalmúlag átveszem a kérdező szerepét. Némelyikre érkezik válasz, némelyikre nem, bár néha a hallgatás is felér egy felelettel.
- Ejha!- szóval valamikor a 16. században látta meg a napvilágot, talán Franciaországban, bár ez korántsem biztos. Ennyi év alatt rengeteg nyelvet elsajátíthatott, s talán az akcentusa nem több, mint egy önkényesen felvett manír.
- Talán, azért?- kérdezek vissza, állva már-már tébolyult tekintetét. Közel hajol hozzám, nagyot nyelek. Lélegzetvételeinek hiánya, akkor tudatosul bennem, mikor azon kapom magam, hogy én visszatartom az enyémet. Túl közel van, szemem összeakad, ahogy tekintetem végig hordozom arcán. Felrémlik bennem egy emlék, élénk, pulzáló egy barnahajú lányról, és az ő csókjáról. Utóbbi és a kacarászás most elmarad, csak számsarka rándul egy pillanatra felfelé, míg tekintete arrébb nem vándorol és hűvös ujja bőrömhöz nem ér. Légzésem felszínessé válik.
- A tenyered, nyomd hozzá a tenyered. - mondom, mikor ujjával a köldököm mellett halad el. Talán a félelem mondatja ezt velem, tartok tőle, hogy keze tovább barangol lefelé, és csak szeretném valamivel megakasztani, talán a kíváncsiság. Kíváncsi vagyok meleg-e ott a bőre, ahol a kezem oly hosszú időn keresztül az övéhez ért. Kérdésére többféle válasz is megfogalmazódik bennem, és mindüket egyformán igaznak érzem. Mert megvetlek, mert félek és ilyenkor hajlamos vagyok ésszerűtlenül cselekedni, mert ki akarom húzni a gyufát, hogy gyorsan és fájdalommentesen végezz velem, mert nem akarok láthatatlan lenni, azt akarom, hogy tudd létezem, és én is ezt érezhessem. Ám mindez kimondatlan marad. Jöjjön inkább a következő kérdés.
- Szívesebben mutatnám meg. – teszek is rá egy kísérletet, valószínűleg eredménytelenül .- Mit tippelsz?- ódázom tovább a válaszadást. Zavar, hogy annyit mászkál, belefájdul a nyakam, ha követni akarom, így tekintetem inkább a plafonra szegezem, mely összeszűkül az idézet hallatán. Ó, hát persze!
- Szóval így tekintesz magasra, te volnál a meg nem értett őrültzseni?- a tekintete mondjuk erősen hajaz az idézet gazdájának karakteréjére.- Akkor most előléptetsz? – kíváncsiskodom, vajon mi lehet a kísérleti patkányt követő lépcsőfok. – Talán akkor el is oldozol?- zörgetem meg a szíjakat, amelyek bokáimat ölelik.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

- Őőő, nem?- mondom hitetlenkedve, de nem sokáig tart sötétben. Bár Darwin tanulmánya teljeséggel ismeretlen számomra, még sincs kétségem afelől, hogy pontosan ismétli szavait. Hátborzongató. Figyelemmel követem ajkainak mozgását, miközben mondandóján gondolkozom.
- Értem, hogy mit akarsz ezzel sugallni, csak nem értek vele egyet.- kötöm az ebet továbbra is a karóhoz. Talán csak nem tudja még mitől féljen, mert túlságosan elszédíti a hatalma, de ha rajtam múlna, megismertetném vele, hogyan működik is ez…
- Ezt.- bólintok kérdésére, s a témában nem születik megegyezés.

A kérdései felzaklatnak, még jobban, mint az, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Felszaggatja a régi sebeket, olyan dolgokat rángat elő a múltból, amiket jobb lenne hagyni elfeledve megrohadni a rájuk telepedő por alatt. A fájdalom számomra jóval több annál, mint ami, ez az út, amely segít visszatalálni önmagamhoz. Nem tesz boldoggá, hogy szemtanújává vált ennek a folyamatnak. Nem áll szándékomban válaszolni a kérdésére, még a tekintetem is elfordítom tőle egy időre, csupán addig míg a beszélgetés tovább nem halad, és azon kapom magam, hogy az oroszlán bajuszát húzogatom. Minden kiélezett érzékemmel észlelem őt, s a testem is reagál ezekre a tapasztalatokra. Légzésem szapora, szívem hevesebben verdes, bőröm felszíne nyirkossá válik, szépen sorjában produkálom a Darwin által leírt tüneteket, míg tenyerét nem fekteti a hasamra, akkor a félelem helyét csalódottság veszi át bennem. A keze hűvös, nem érzek érdemi különbséget, és ez magam se tudom miért lohasztja tovább kedvem.
- Nem.- felelem egykedvűen, vigyora bosszant, szavaival dühömet hergeli. Elképzelni se tudom, hogy valaha is bármit az ő kedvéért tegyek, ha megteszem, amire kér az magam miatt lesz, vagy azért, mert nem akarom, hogy bántson, vagy azért, mert én is úgy akarom. Meghökkent gőgje. Hallom, ahogy körülöttem járkál, pontosan tudom mikor merre jár, bár nem látom őt. A neonlámpák fénye bántja a szememet, hunyorognom kell, míg fölém nem hajol útját állva a kis fotonoknak.
Az önbizalmával nincsenek problémái, bár ez nem új keletű ismeret, de azért megmosolyogtat.
- Én szeretnélek megérteni.- felelem, s valóban úgy gondolom nem lenne haszontalan, ha átláthatnám mi is zajlik le elborult elméjében.
- Ez kellemes neked?- kérdem fojtott hangon, hiszen közben ujjával újra ajkamon barangol.
- Gondoltam felajánlhatnád magadtól, csak úgy, ajándék gyanánt, a kérésem, nem ez lesz. – rab lennék így is úgy is, egy ilyen lehetőséget nem fogok elpazarolni.
- Adnál egy kis vizet? Teljesen kiszáradt a szám.- nyelek nagyon, megválaszolva s egyben figyelmen kívül hagyva kérdését. Kíváncsi vagyok meddig mehetek el, mikor veszíti el azt a legendás nagy türelmét.
- Te fogsz nekem bevásárolni? Nehezen képzellek el a közértben.- kuncogok.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

- Miért ne?- igen, szomorú, de ennél okosabb válasszal nem tudok előrukkolni. Illetve tudnék, de nem tűnik tanácsosnak, mert hát azt mégse mondhatom, hogy azért próbálkozom, mert teljesen őrültnek tűnik, s mint ilyen számomra kiszámíthatatlan. Erőltetett indok is volna, hisz jórészt, csak kekeckedem.
- Ha rájövök mi zajlik a fejedbe, kitapasztalhatom a természeted, úgy pedig kiszámíthatóbbá válsz számomra, és az nagyban fokozná a biztonságérzetem, kedvesem.- nyomom meg keményen az utolsó szót, megelégelve a becézgetést, mind amit szavak útján közvetít felém, mind amit az ujjaival tesz. Roppant kíváncsi lennék, mit akar ezzel elérni, így akarja csökkenteni az engem ért stresszt, vagy valami más van e mögött. Válasz helyet, azonban megkóstoltat saját fegyveremmel.  Kérdésére nagyon egyszerű a válasz, én mégis alaposan megfontolom. A bőre sima, az érintése lágy, ő pedig az arcán húzódó heg, bőre fakósága ellenére vonzó, cselekedetein túl az teszi taszítóvá, amit a tekintete sugall, mégis van benne valami hátborzongatóan kellemes.  
- Nem.- felelem.
Kíméletlenül vázolja kilátásaimat. Belegondolok mit hagynék hátra, se barátaim, se munkám, se családom. Ott van persze Tony bácsi, aki bizonyára aggódna, lehangolt lenne egy ideig, de végső soron megkönnyebbülne, hogy megszabadul attól a tehertől, amit én jelentek neki. Vajon mi lenne nem csekély örökségemmel? Gondolom Tony kapná meg idővel, egész jól jönne ki a dologból. A szabadságérzetemen kívül nem sok mindent veszítenék, mégsem vagyok képes elfogadni a gondolatát, hogy ennyi vár csak rám. Nem hiszem, hogy bárki képes lenne erre az én helyemben.
- Megpróbálhatnád megkedveltetni magad, én ezt tenném a helyedben.- szolgálok végül valamiféle magyarázattal arra, mi haszna származna az ajándék jellegű gesztusokból. – Feleslegesen ugyan, de próbálkozhatnál.- fűzöm hozzá a miheztartás végett. Megkapom tőle, hogy elkényeztetett vagyok, nem ő az első aki rávilágít erre, de általában rögtön terítékre kerül olyankor önzőségem is. Elkényeztetett vagyok és önző, ha nem így lenne már hónapok óta a tenger fenekén hánykolódna rothadó testem. Furcsa, hogy bánom, hogy nem így van? Azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy elmenjen a kedvem a cseverészéstől. Próbálom nem mutatni jelét mennyire megrémít, amikor a kesztyűkért nyúl. Fogalmam sincs mit akar, szorosan egymáshoz kell préselnem ajkaimat, hogy ne kezdjek rimánkodásba.
- Azt, hogy mind a vérünket akarjátok, és hogy nagy ívbe kerüljek el benneteket. – ami jól láthatólag nem jött össze, de most hogy közelít felém a tűvel nincs kedvem ezen humorizálni. Kicsit megkönnyebbülök, mikor a szalag a karomra kerül, nem pedig máshová. Még soha nem vettek tőlem vért, érthető okokból, többek között azért, mert világéletemben kiváló egészségnek örvendtem, így nem tudom mire is számítsak pontosan. Persze már vágtam meg magam, voltak csúnya sebeim, sokukat szándékosan ejtettem magamon, így aztán egy icurka picurka tű látványa nem kellene, hogy így felizgasson. Hangtalanul tűröm a folyamatot, csupán karom és arcom rándul meg egy pillanatra, mikor a tűz áthatol bőrömön, a feszítő érzés rögtön enyhül, mikor arany vérem csordogálni kezd. Figyelem, ahogy megtelik a fiola, és az ő reakcióját is. Arca rezzenéstelen, nem látom, hogy örült vágy törne rá, vagy egyáltalán kísértésbe esne, pedig úgy tudom a vérünk épp ilyen hatást kellene, hogy kiváltson a fajtájából. Sokszor „dolgozhatott” már hozzám hasonlóval. Szeretném megkérdezni, hogy mik a tervei a véremmel, de nincs rá szükség magától elárulja. Nem számítottam erre. Vajon minden vámpír képes erre, vagy náluk is úgy megy, mint mifelénk, ő is csak egy bizonyos képességgel rendelkeznek? Nem tagadom az általa vázolt eshetőség sokkalta szimpatikusabb, mint jelenlegi helyzetem, hogy még a karomat se tudom ott megdörgölni, ahol szeretném. Hosszan elmélázok mielőtt megszólalnék.
- Víz.- bököm ki, s ezúttal a kötelező kérdés is elmarad, pedig rengetek kívánkozik ki belőlem, helyette csendben várom a jutalmamat.  

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

Olyan ez, mint amikor az ember lát egy balesetet, látja a leszakadt tagokat, a roncsolódott testet, és bármilyen szörnyű is képtelen elfordítani a tekintetét, mert kíváncsi, ilyen az emberi természet, s ebben én sem különbözöm. Ez is része az egésznek és miért tagadnám, érdekel.
- Kíváncsi vagyok.- vonom meg a vállamat, már amennyire a szíjak engedik, és igyekszem nem tudomást venni gúnyos hangvételéről, ami nehéz. Néha azt is nehezemre esik eldönteni, hogy tréfál-e velem, vagy valóban komolyan gondolja, amit mond. Nem is tudom melyik eshetőség a rémisztőbb. Nem akarom, de ismét gondolkodóba ejt. Tény, hogy nehezen viselem a gyengédséget, de ennek csupán a kötődéstől való félelmem az oka, ezt még én is tudom.
- Egy asztalhoz kötözve, miközben úgy méricskélnek, mint egy darabhúst? Hát, nem.- háborgok. Vele van bajom, nem azzal, amit a kezével csinál, az csupán azért zavar, mert szembemegy mindazzal, amit érzek, amit éreznem kellene. Nem idevaló, helytelen, bosszant.
- Azért össze ne törd magad.- mormogom hitetlenkedve. Úgy tesz, mintha tényleg érdekelné, hogy miként vélekedek erről. Összezavar, nem szabad, hogy a bőröm alá másszon, mert átragasztja rám őrületét, és nekem épp elég megbirkóznom a sajátommal.
- Talán azt teszem, csak éppen nem vagyok jó benne.- mosolyodom el gúnyosan, tekintetemmel az övét kutatva. Ő racionális nézeteket követ, engem az érzelmeim vezérelnek, könnyebben játszhatná meg magát, mint én. Talán azt is teszi, kitudja, egy pillanatra sem bízhatok benne. – Szóval, ha engedelmes áldozati bárányként viselkednék kedvelhetőbbnek találnál?- nem hiszem, de talán csak, mert magamból indulok ki.
A vérvétel kis kellemetlenségnek bizonyul csupán, inkább élném ezt át százszor, mint a simogatás. Viszonylagos szabadságom ígéretével sikerül átmenetileg együttműködésre bírnia. Érdekes amit mond, apám szerint tipikus víz vagyok, voltam, hol békés kis patak, hol háborgó tenger, előbbi általában míg alszom. Sokszor viccelődött ezzel. Hiánya most fájdalmasan mar belém. Igyekszem figyelmemet inkább fogvatartómnak szentelni, s ekkor tudatosul bennem, hogy a nevét se tudom, s ő se kérdezte az enyémet, gondolom nem érinti a kutatását ilyen lényegtelen részlet.
Eloldozza a lábaimat, míg a szíjjakkal tényked azon gondolkodom, hogy megrúgjam-e, sikerülhetne, de nem lenne semmi értelme, s csak azért, mert jól esne nem szeretném újra megköttetni magam, míg ezen elmélkedek el is illan a lehetőség, de legalább a lábaimat szabadon mozgathatom. Fel is húzom mindkét térdem, talpamat az asztal lapjának tapasztva. Hamarosan visszatér a vízzel.
- Megy egyedül is.- hívom fel rá a figyelmét, mikor hideg ujjait tarkóm alá csúsztatja. Képes vagyok megtartani a fejemet egyedül is, még, ha kicsit kényelmetlen is így. Nagyokat kortyolok, de az utolsó nyeletet, csak imitálom. A vizet a számban tartom, így hát nem is hallatom a hangom, míg el nem hagyja a helyet. Akkor eltátom a számat és próbálom uralmam alá vonni a vizet, a teremtésével kudarcot vallottam, de talán irányításával megbirkózóm. Percegik próbálkozom eredménytelenül, nem bírom tovább cérnával legszívesebben a földre köpném, de félek, hogy nem sikerülne és nincs kedvem a köpetemben fetrengeni, míg ő vissza nem ér, így hát csendben, legyőzötten nyelem le.

Míg távol van a labor felszereléseit nézegetem melyek szép pedáns rendben sorakoznak, és melyek többségéről azt se tudom mire jó. Sokára jön, kezdem elunni magam és ilyenkor a gondolataim hajlandóak nem kívánatos vizekre evezni, így hát megkönnyebbülök, mikor hallom az ajtó nyílásának neszeit, és léptei zaját. Kitekeredett testhelyzetben figyelem, ahogy közelít.
Nem felelek kérdésére, túl izgatott vagyok, hogy előhozakodjak valami frappánssal a szabadság ígéretétől. Tartottam tőle, hogy nem tartja be a szavát. Amint lehetséges felülök az ágyban, átmozgatom elgémberedett tagjaimat.
- Vettem.- lököm el magam az ágytól, két lábbal huppanva a földre. Nem fogok feleslegesen kockáztatni, addig nem próbálkozom, míg nem lesz valami beton biztos tervem.
- Amúgy se tudnék kit felhívni.- az egyetlen, akit érdekelhet, hogylétem egy ember, akit eszem ágában sincs kitenni egy vámpír haragjának.
- Vannak itt rajtunk kívül mások is?- pillantok kíváncsian a fenti ajtóra. Talán sikerülhet valakit az én oldalamra állítanom, bár tudom, hogy óvatosnak kell lennem, s a folyamat eltarthat egy ideig. Saját szobám is lehet, elég nagy lehet ez a kecó. Ellép mellőlem és én máris elindulok felfelé, szeretném minél hamarabb elhagyni ezt a rohadt pincét. A lépcső felénél fordulok vissza.
- A kívánságom, szeretném felhasználni.- idefentről végre én nézhetek le rá, és ez felbátorít. Azt mondta a szabadságom visszaadásán kívül teljesíti a kérésemet. – Szeretném, ha ahhoz szíjazva töltenéd az éjszakát.- mutatok az asztalra, miközben világos tekintetem őt fürkészi, arcom mosolytalan, kíváncsi vagyok miként reagál, visszavonja-e adott szavát.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

Értetlenül ráncolom szemöldököm. Szerintem teljesen természetes, hogy szeretnék minél többet megtudni arról a személyről, aki megfosztott szabadságomtól és jelenpillanatban is fogva tart az otthonában. Ki ne akarná kiismerni az ellenségét? Talán az, aki meg sem próbál felülkerekedni rajta, de én nem tartozom közéjük.
- És mennyivel boldogabb voltam akkor.- mormogom. Micsoda badarság! Mennyire viszonylagos is ez az érzés. Minden lennék még mindig, csak boldog nem, maxiumum kellemesebben érezném magam. Jóóval kellemesebben. Persze ez mind nem változtat azon, hogy igenis kíváncsi vagyok.
- Szerintem az a különös, hogy ezt Te furcsállod. Biztos magányos lehetsz.- feltételezem mindennemű szánakozás nélkül. Szokatlannak találja, hogy érdeklődnek felőle, vagy csupán azért találja annak, mert én teszem? A kis kísérleti patkány? Meglepne, ha kiderülne, hogy elődeim egyike sem próbálkozott hasonló hadviseléssel.
Olyan témát feszeget ezúttal, mellyel különösen érzékeny területemre talált.
- Nem a hely a lényeg.- adok neki részben igazat.- Hanem, aki érint.- szegezem rá megvető tekintetem. Még, ha egy olyan személy társágában is lennék, akitől nem fog el az undor, se kezdenék nagy lelki kitárulkozásba. Vannak dolgok, amikről egyszerűen nem kell beszélni, legalábbis nem érdemes.
- Milyen meglepő.- rajtam ezennel a gúnyolódás sora, de úgy tűnik ezúttal egy álláspontot képviselünk, egyikünknek sem áll szándékában törni magát, hogy a másik kedvében járjon, bár ezt ő már akkor egyértelművé tette, mikor rám támadt a sikátorba, és akaratom ellenére elhurcolt.
- Nem hiszem, hogy megbirkózom ekkora kihívással. – hangnemem mit sem változik, csupán tekintetem válik viharossá, mikor észlelem, milyen szemmel méricskél. Ha képes lennék rá egyetlen pillantásommal nyársalnám föl, hogy aztán, mint hatalmas undok rovart feltűzzem a falra, hogy mindenki kedvére tanulmányozhassa, bámulja. Megkóstoltatnám vele saját kenyerét, kíváncsi lennék mennyire ízlene neki.
Mindenki szeretné, ha kedvelnék. Régen semmi más nem foglalkoztatott, de ez még az előtt volt.
- Csupán, ha az bármit is változtatna ezen.- rángatom meg kezeimet, de nem csak a szíjakra, hanem egész helyzetemre célozva.  Kész lennék megpróbálni megkedveltetni magam vele, csak, hogy egyről a kettőre jussak? Talán, de sokat nem ér egy ilyen elhatározás, a barátkozás nem erősségem, bár valami azt súgja - talán az a tű, amit éppen felém közelít-, hogy neki sem.  Együttműködésemnek hála sikerül elszabadulnom az asztaltól, és némi vízhez jutnom, amire a szomjoltáson túl sokra nem megyek. Gyorsan ismerteti velem önkényuralmának szabályait.
- Nem leszek, meggondolatlan.- ezt megígérhetem, nem tervezek saját kardomba hullni, csak kell egy jó terv és egy megfelelő pillanat.
Igyekszem leplezni csalódottságom arcomra közömbös arckifejezést erőltetve, mikor kiderül, hogy ketten vagyunk. Persze semmi sem garantálja, hogy azok, akik neki dolgoznak, nem épp ugyanolyan rosszak, vagy még rosszabbak, mint ő, de így egy lehetőséggel máris kevesebb. Egyelőre. Emlékezek vissza szavaira. Jobb lesz pontosan odafigyelni arra, amit mond, mert nagyszerűen használja fel azt később ellened. Egyik pillanatban még gőgöm teljében tekintek le rá, a másikban már ott magasodik fölöttem. Megijeszt, megtántorodom a korlátban kell megkapaszkodnom, hogy le ne bukfencezzek a lépcsőről. Arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek és én állom tekintetét. Csalódottság és düh, tisztán kiolvashatok világos szemeimből. Persze, hogy tudom, hogy nem okozna neki gondot a szabadulás, csupán azt szeretném, hogy tapasztalja meg azt, amit én, osztozzon egy kicsit megaláztatásomban, és erről nem mondok le olyan könnyen. Közelebb hajol hozzám, próbál rám ijeszteni. Tudom, hogy gyorsuló szívverésem, a tekintetem, a légzésem, mind arról árulkodnak, hogy sikerrel járt, de szeretném, ha tudná, hogy ezzel nincs vége. Hetek óta nem csinálok mást, mint a félelmeim és az érzéseim elől menekülök, de ezúttal nem hátrálok meg. Kezéért nyúlok, mely az államon barangol, ujjaimat csuklójára fonom és karját saját mellkasához nyomom.
- Legyen.- eresztem el, majd nagyot nyelek, mielőtt még elindulnák felfelé, amennyiben nem szándékozik továbbra is utamat állni. Óvatosan tárom fel az ajtót, a fenti világosság mellkason vág. Mennyi idő lehet? Teljesen elveszettem az időérzékemet. Ösztönösen az ajtót keresem.
- Azt mondtad lezártad a házat, mi történik velem, ha megpróbálom kinyitni az ajtót, vagy egy ablakot?- fordulok kíváncsian felé, mert ugye nem mindegy, hogy egyszerűen nem nyílik nekem az a vacak, vagy belém csap a kénköves ménkű. Már amennyiben ez az egész igaz, és nem csak egy trükk, hogy elvegye a kedvem még a próbálkozástól is. Nem mintha eddig hazudott volna. Ne bízz benne, egy pillanatig sem! Kénytelen vagyok emlékeztetni magam. Borzasztóan fáradtnak kellene éreznem magam, de talán az a nem csekély mennyiségű  stressz az oka, ami az elmúlt órákban ért, hogy elkerül az álmosság. Csupán karikás szemeim, melyek az egyik falra akasztott kép üvegéről néznek vissza rám és fájó izületeim emlékeztetnek rá, hogy mekkora szükségem lenne némi pihenőre.
- Mióta élsz itt?- kérdem tanácstalanul nem tudva merre induljak.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

Elkerekedett ajkaim közül egy halk „ó” hang szabadul ki bátortalan a nagyvilágba.
- Ez mennyire tényszerű, vagy inkább csak amolyan nagy általánosságban megállapított valami?- nyilvánvalóan újat mondott nekem ezzel, kellemetlen fészkelődök a helyemen. Még soha nem találkoztam senkivel, aki a szüleimnél többet tudott rólunk, és nyilvánvalóan ők nem szórták két marokra az információt, és ez a mostani felállás több mint kellemetlen. Annyira azért nem lep meg, nem tartottam magam soha agresszívnak, mármint a modorom hagy kívánnivalót maga után az rendben, de… nem állítanám, hogy keresem a konfliktusokat, inkább csak beléjük csöppenek. Az erőmet se használtam még senki ellen támadólag, bár ma megtettem volna, ha módom van rá és a fejemben is megfordult már korábban, de ennyi. Ami pedig a szüleimet illeti, nem, tőlük merőben távol állt, ők inkább elfutottak a fenyegetések elől. Valami baj lehet velem?
- Boldog, itt? - horkantok fel gúnyosan, ha ez ilyen egyszerű volna…- Tehát Te boldog vagy?- kívánkozik ki belőlem a kérdés, nem azért, mert annyira a szívemen viselem lelkének rezdüléseit, csak nem akarom elhinni, hogy ő tényleg úgy hiszi csak ennyin múlik az egész. Minden kétkedés és düh eltűnt az arcomról, helyét zavar és bánat vette át, mikor körül írta legnagyobb félelmem, mely évek óta kísért, de a szüleim halálával kerített teljesen hatalmába. A magány.
- Nem vár.- kunkorodnak felfelé szájszegleteim megrajzolva szomorú mosolyom finom ívét. Sikerült egy pillanatra a bőröm alá férkőzni és először kísértésbe vinnie.  
Tényleg vissza akarok térni a korábbi életemhez, habár az tele van keserű emlékekkel, és szégyennel? Csak mert a lét azon ritmusa már ismerős számomra, erre pedig, ami itt vár még sohasem táncoltam? Válasz út elé kerültem, de a kérdés nem az volt, hogy itt maradok-e, vagy sem – ebben nyilvánvalóan nem volt választásom- hanem az, hogy miként viszonyulok az itt létemhez. Képtelen vagyok határozni sorsomról, most még nem, túlságosan erős bennem a szabadság iránti vágy. Kelletlenül rázom le magamról kétségeimet.
- Nem büntettem, kíváncsi voltam. – a hangomból ismét kicsendülő düh se leplezheti zavarom, melyet a rózsa színébe boruló arcbőröm is hirdet. - Félreérted -magyarázom- Csak a bőröd hőmérséklete érdekelt ott.. – és egy kicsit bepánikoltam, mikor a kezével az alhasam felé matatott. Micsoda ostobaság. Forsítom félre  a fejem, hogy ne kelljen ránéznem és ő se láthassa miképp pironkodom, mint valami disney hercegnő…Persze nem tart sokáig, hogy újra kihúzza a gyufát és tekintetem immár gyilkos szándékkal rászegezzem. Arról papol, hogy mi minden múlik rajtam, csakis rajtam, miközben minden döntésemet ő korlátolja be. Vagy ez lesz, vagy az, választhatok, hát köszönöm, csak az a szomorú, hogy egyedül az ő általa vázolt lehetőségek közül, végeredményben az van, amit ő akar.
- És ezzel felmentést nyert a kis játékaid alól, ezért vagyok most itt én, és nem ő?- kérdem csituló dühvel.


- Nem számít. - vonom meg a vállam, nem azért kérdeztem, mert pezsgő társaságra vágyom, csak esélyeket latolgatok., ezt azonban nem szándékozom az orrára kötni.
Kis bemutatójának hála kis híján elperecelek a lépcsőről, de segít visszanyerni az egyensúlyom. Vigyáz a befektetésére, gondolom elég ritkán keveredik új különleges a kezei közé. Fenyegető fellépésével sikerül kiprovokálnia belőlem egy ostoba egyezséget. Amiből hiába táncolnék vissza már most szívem szerint, büszkeségem nem engedi. Túl a kis csörtén, amit a lépcsőn ejtettünk meg kezdetét veheti a ház felfedezése, ami szép, és az a kis luk a nyomába sem érhet, ahol a nagybátyámmal élek, éltem, de talán még a Fokvárosi házunk se. Élvezeti értékéből azonban jócskán levon rab szerepem. Követve példáját én is az ajtóhoz sétálok. Lassan óvatosan közelítek kezemmel a szabadság felé, félve tőle, hogy kellemetlen tapasztalatban lesz részem. Nem érzek fájdalmat, egy cseppet sem, csak a szívem sajog kissé, mikor ujjbegyeim nekifeszülnek a láthatatlan térhatárolónak. Másik tenyeremet is az áttetsző felületre tapasztom, próbálok nyomást kifejteni rá, de hasztalan, ennyi erővel akár egy betonfalat is simogathatnák.
- Lenyűgöző. - ezt el kell ismernem, most először találkozok ilyesfajta mágiával. Kiderül, hogy csupán két hónapja van a városban, szinte egyszerre érkeztünk.
- Miért jöttél el?- kíváncsiskodom tovább, miközben ellépek az ajtótól, s elhaladtomban végig simítok annak fáján. Tekintetem aztán az általa említett emelet felé téved, legalábbis az odavezető lépcsőt alaposan megcsodálom. Egy takaros szoba, puha ágy és persze, hogy egyedül vehetném birtokba sokkal csábítóbban hangzik, mint a másik opció, de úgy érzem nincs is igazán lehetőségem választani.
- Remélem, nem veszed zokon, de hajlamos vagyok rugdosni álmomban. – nézek fel rá félárbocra eresztett pilláim alól, csak azért is kibírom, de előtte…
- Remélem mosdó is található itt valahol?- gondolom neki nincs rá szüksége, de én kitudja mióta nem voltam kint, és hólyagom most feszítve adja tudtomra létezését. Amennyiben elkalauzol a megfelelő helységig ott elidőzök egy kicsit dolgom végeztével. Az ablakból szeretnék kikukucskálni, de mivel az túl magasan van, én pedig kihajolni nem tudok, így meghiúsul a próbálkozás. Ha találok egy tükröt elnézegetem magam egy kicsit. Szörnyen festek, de nem igazán hat meg, csak a sminkem maradékát mosom le, azt a keveset, amit nem áztattak le a könnyeim.  A langyos víz lenyugtat, alaposan megdörzsölöm mogyoróbarna szemeimet. Mikor ettem utoljára? Nem tudom, de egyelőre nem környékez az éhség, az álmosság annál inkább. Kilépve a folyosóra tekintettemmel őt keresem.
- Szükségem lenne egy takaróra. – mondom torok köszörülve, mikor megtalálom. Nem sok esélyét látom annak, hogy képes leszek a társaságában elaludni, de takaró nélkül esélytelen. Szívem szerint párnát is kuncsorognék, de nem akarom, hogy még kényesebbnek gondoljon, mint amúgy, bár fogalmam sincs miért izgat, hogy mit is gondol rólam.

† music: Paper Lions † note: Kicsit önállósodtam, ha valami nem kerek szólj és átvésem. ^^ † words: XXX

◌

- Hm.- képtelen vagyok többet szólni, idő mire feldolgozom ezt a gondolatot. Hogy juthattunk egy a sárkányoktól egyszerű zsákmányállat szintjére? Ez több mint nem fair. Kétpercenként képes olyat mondani, amitől keresztbe áll a szemem. Nem igényli, nem igényli…
- Rengeteg pénzt kereshetnél vele, ha szabadalmaztatnád a módszeredet.- tréfálkozom hitetlenkedve. Hitetlenkedek, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ez működhet, vagy, hogy egyáltalán komolyan gondolja. Hisz valahol ő is emberből van, nemde? Volt egykor. Ilyen gyökeresen megváltozhat a természet az idő előre haladtával, vagy nem én vagyok az egyedüli ebben a szobában, aki tagadásban él?
Zavaros gondolatok csapnak össze a fejemben, miközben szabadulni akarok a bánat szorításából.
- Nem engedem, hogy bárki is fontossá válhasson számomra.- vallom be, amitől szánalmasnak és gyávának érzem magam. Hangom nyugalmat áraszt, beletörődően csendül, csak remegő kezeim árulkodnak arról, hogy még nem egészen sikerült elfogadnom ezt a helyzetet.
Kérdésre aprót bólintok, továbbra is kerülve tekintetét. Nem is tudom miért lep meg még, amikor kiderül, hogy újabb dolgot róhatok fel listámra, amin azt tartom számon mi mindent tart irányítása alatt. Nem csoda, hogy ilyen merev és furcsa…
- Nem, egyáltalán nem akarom, hogy simogass, vagy, hogy egyáltalán hozzám érj!- csattanok fel, s megsemmisülve tapasztalom, hogy én még mindig nem vagyok birtokában vérkeringésemet szabályozó képességnek, s arcom lángolása az Ő figyelmét sem kerüli el.
- Csak, mert dühös vagyok.- füllentem, s hazugságom rövidesen valósággá válik.
Kérdésemre adott válasza, melyben előzékeny elődöm sorsát firtattam baljósan rövidre szabott. Nagyot nyelek, s egy időre felhagyok a mocorgással.


A Különlegesek miatt, hát persze. Úgy mondja, mintha ez teljesen természetes volna, én meg közben azon elmélkedek, hogy lehettem ilyen balszerencsés, hogy a sok közül éppen engem kellett megkaparintani. Bár talán ez sokkal inkább múlt felelőtlenségemen, mint a sorson. Természetesen azt kívánom, bár valaki más lenne most itt a helyembe, és nem érzek e miatt lelkifurdalást. Valaki más érezné magát minden méltóságától megfosztva, mikor mosdóba kéredzkedik, mást taglózna le a csalódottság az ablak láttán, valaki más szíve kezdene hevesebben verni, ahogy a félelem egyre feljebb kúszik benne visszatérve a pincébe. Kérdő tekintettel bámulom hűlt helyét, mikor elinal. Idő kell, mire hozzászokom ehhez a sebességhez.
- Hm.- veszem el tőle a holmikat, nem csak takarót, de egy puha, fehér párnát is kapok. Több mint reméltem, de köszönömre hiába vár. Tekintetétől végigfutott a hideg a hátamon. Az asztalhoz sétáltam letettem rá a takarót és a párnát, majd fejemmel intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Eltökélten nyúlok a jobbjáért, mert asz tűnik a logikus választásnak, de helyette a balját ajánlja.
- Ahogy gondolod.- mondtam, s ránéztem kíváncsi voltam, még mindig ott ül-e arcán az a hátborzongató mosoly. Eltart egy ideig mire megbirkózóm a kapoccsal, az, hogy mindeközben engem fürkész nem könnyíti meg a dolgomat, egy ízben újra is kell kezdenem, mert úgy találom nem tart eléggé. Nem mintha neki számítana, de nekem számít.
- Így ni.- kevés dühömet is beleadva szorosra húzom a szíjat, apró mosoly kanyarodik arcomra elégedettségem jeleként.
- Persze, hogy tetszik, de még jobban tetszene, ha ezek a szíjak fémből volnának.- magyarázom neki.- Neked? - kérdezek vissza, majd rajtam a sor. Hanyag mozdulattal rúgom le lábaimról cipellőimet. Ujjaim megragadják felsőm szegélyét, de végül céltalanul hullnak le az anyagról. Nem számít mennyire lesz kényelmetlen, úgysem hiszem, hogy túl sokat fogok aludni. A párnát annyira helyezem távol a fejétől, amennyire csak tudom, majd felülök az ágyra és kinyújtom a balkezem.
- Csinálhatod.- nyilván nincs szüksége az engedélyemre, de én ettől is jobban érzem magam, míg ő rutinos mozdulattal az ágyhoz rögzíti karom én idegesen rágcsálom számszélét. Miután végzett elfekszem hátat fordítva neki, a takarót felhúzom egészen a fülemig, csupán fejem búbja, és néhány aranyló tincs látszódik belőlem. Takaróm egy része lelóg az ágyról, annyira a szélére helyezkedtem. Egy percig fekszem így csendben, mozdulatlan, majd testem rázkódni kezd, egyre nagyobb erővel tőr rám a nevetés, míg ki nem bukik belőlem.
- Most aztán ki kapcsolja le a villanyt?- valószínűleg az agyamra ment ez az egész. Szabadkezemet a számra tapasztom, s még percekig ráz a nevetés, míg tüdőm égni nem kezd, s a szemeim könnybe nem lábadnak. Utóbbi nem a jókedvtől. A furcsa „roham” ahogy jött, úgy megy is tova. A testem elnyugszik, elcsendesedem. A polcokat bámulom, miközben próbálok nem tudomást venni tarkómat égető tekintetéről.
- Cora.- töröm meg a csendet.- Így hívnak.- magyarázom. – Nem kérdezted, miért?- tudom, hogy miért, de valamiért az ő szájából akarom hallani, hogy nem számít. Aztán nagyon erősen próbáltam elaludni, miközben azzal vigasztaltam magam, hogy most részben az történik, amit én akartam, s legnagyobb megrökönyödésemre sikerrel jártam. Álomba győzködtem magam.

† music: Paper Lions † note: A végét utólag kicsit átírtam. ^^ † words: XXX

◌

Egyértelműen többet tud nálam a világról, főleg ami a természetfelettit illeti. Ostoba kis lény lehetek a szemében, s valóban az is vagyok, hogy képes vagyok ezen megbántódni.
- Tudom, hogy vannak mások is.- mormogom, nem mintha ez megváltoztatná a véleményem. Mi hajtja őket, ha nem a vágy, hogy kellemesen, jól, boldogan érezzék magukat nap nap után? Mi a tudás iránti vágy, és az éhség, ha nem emberi jellemzők, melyek benne is ott munkálkodnak. Nem tudok róla sokat, de ezt a kettőt biztosan. Kérdeznék még, de nem teszem, helyette szavait hallgatom, úgy érezem, mintha a bánatos prófécia saját szívem mélyéről szólna. A végén mind egyedül maradunk. Tovább boncolgatja a témát, és én szégyellem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nem felelek, nincs rá szükség, tompa tekintetem, reszkető ajkaim beszédesebbek minden szónál. Elvesztettem már mindenkit, és mindent. Akit nem a csalfa sors ragadott el mellőlem, azt magam taszítottam el.
Igyekszem összeszedni magam, de oly kevés időt hagy erre, máris gyötör tovább, most egy egészen más módon.
- Az érintésed már tapasztaltam, és egyáltalán nem volt ínyemre.- hozom tudtára, ha már a kezdetektől nem lett volna egyértelmű. Gőgös tartása, kíváncsi, de mégis rideg tekintete, mintha épp istenségnek képzelné magát, aki visszafogott érdeklődéssel tekint le a lába előtt heverő szerencsétlen, megszégyenült teremtményre, kit még a saját teste is elárul.
- Nem érdekel, mit hiszel.- dörrenek rá, s fordítom el az arcom.

A szíjakkal és bizonytalan ujjaimmal megküzdök a sikerért, miközben igyekszem nem tudomást venni fürkész tekintetéről, és gúnyos mosolyáról.
- Köszönöm, boldogulok.- állítom a lehető legszorosabbra a pántot. Nem téved, elégedett vagyok az eredménnyel és a jelenlegi felállással is. Azzal, hogy, ha még csak látszólagosan is, de átmenetileg az én kezemben van az irányítás, én vagyok az, aki ráerőlteti saját akaratát.  
- Bőr, fém, nekem mindegy, egyikből se tudok szabadulni.- lövellem felé dühöt pillantásom. Amennyiben nem róla lenne szó, azt gondolnám, hogy kérdése szemtelenül kacér, de nála? Nem lehet tudni. Abban se vagyok biztos, hogy munkálkodnak-e még benne efféle vágyak, vagy jelen voltak-e valaha. Bár néhány pillantásával, szavával képes megingatni abbéli hitemet, hogy őt hidegen hagyják az efféle „alantas” gondolatok.
- Nem! – nézek a szemébe meghökkenten.- Cseppet se találom annak.- mormogom, s a nagy meglepetéstől még pirulni is elfelejtek. Viszont azzal, hogy ennyire élvezi még azt a kevéske kedvemet is elveszi a dologtól, ami maradt. Nem az volt a célom mindezzel, hogy szórakoztassam, épp ellenkezőleg, azt akartam, hogy kellemetlenül érezze magát. Ezen tervem totális kudarcba fúlt, viszont már visszakozni se tudnék anélkül, hogy gyávának tüntetném fel magam. Így hát hamarosan én is osztozom rabsorsán, s rám telepszik a nyomasztó tudat, hogy kettőnk közül, csak én vagyok az igazán.
Minden ellenérzésemet sutba vágva nyújtom neki a karom, ő pedig érintésével őszinte döbbenetre késztet.
- Nahát!- zavart mosoly remeg számsarkában, még annál is elégedettebb vagyok, mint kiszíjazásának pillanatában. Az álságos volt, de ez most nagyon is valódi! Nem tudok nem arra gondolni, hogy ezt azért tette, hogy a kedvembe járjon. Bőrének színe élettel telivé válik, vonásai így már sokkalta inkább tűnnek vonzónak, semmint vérfagyasztónak, annak ellenére, hogy így az arcán viselt heg is feltűnőbbé lesz. Kíváncsi lennék miként tett rá szert, s hogy miért nem múlt el azóta nyomtalanul. Azon kapom magam, hogy míg ő engem figyel, s közben egyik karomat az ágyhoz rögzíti én az arca felé nyúlok. Szeretnék végig simítani a fakó hegen, mely elcsúfítsa makulátlan bőrét. Pillantásom követi kék szemeinek útját, s hirtelen abba hagyom ajkaim csócsálását. Éppen időben kapok észbe. Eltűnik arcomról a réveteg maszk, kezem visszahull törzsem mellé. Ez az egész, a meleg, finom érintés, és a simogató tekintet, mind csak azért, hogy elbízzam magam, hogy közelebb engedjem, hogy aztán engedelmes kis bábfigurát faragjon belőlem. Befejezte, elfekszik, engem néz, de én hátat fordítok neki. Nem bízhatok benne, a szándékait örökké meg kell kérdőjeleznem. Próbálom a helyére fésülni összegubancolódott gondolataimat. Míg be nem sokallok, hogy aztán nevetve, s könnyezve engedjem el a bennem gyülemlő feszültséget.
Fáradt vagyok, kimerült, elgyötört, a pajzsom észrevétlenül csusszan lejjebb, s a tudtára hozom azt a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat.
- Akkor most biztosan elégedett vagy.- mondom, hangom színtelen. Játszik velem, és nekem nem áll módomban kiszállni. Nem tehetek mást, minthogy bele megyek, hogy aztán észrevétlen átírjam a szabályokat. Akarom én ezt? Ő is elárulja a nevét. Azt hiszem teszek egy próbát.

Észrevétlen szippant magába a sötétség. Nem kelt bennem félelmet, nem nyugtalanít ez az enyém, otthonosan merülök el benne. Nem gyötörnek a múltképei, és szívemet megdobogtató álomképek sem kísértenek. Apám csendes, békés patakjává válok, ami nyugodtan csordogál. Sokáig és mélyen alszom, a testemnek és a lelkemnek is szüksége van erre. Amilyen hirtelen merültem el az öntudatlanságban, olyan lassan tempózom vissza az ébrenlét felé. Most, kivételesen, nem tanúsítok semmi ellenállást, engedek a gyengéd, ám határozott nyomásnak és a hátamra gördülök. A takaró lejjebb csúszik államról, felfedve kipirult bőrömet. Érzem a testemen gyengéden végigtáncoló ujjakat, melyek mosolyt csalnak arcomra. Meleg érintése nyomán elnyílnak ajkaim, halk sóhaj szökik ki közülük, szempilláim megrebbennek, mikor megérzem tenyerét a hasfalamon. Szabad kezem önkéntelen siklik a takaró alatt kézfejére,ujjaimat az övére fonva gördülök vissza oldalamra, közben karját is magammal húzom. Be akarok takarózni vele, érezni akarom testének súlyát magamon, hogy tudjam, ott van valaki velem. Egyik szőke tincsem az arcomba hull, az orrom hegyét csiklandozza. El akarom tűrni, de a kezem nem mozdul, valami meggátol. Újra megrántom, a szíj a húsomnak feszül, rádöbbenek, hogy valami nincs rendben. Hirtelen pattannak fel szemeim, rácsodálkoznak a steril, rideg környezetre, eltart még néhány percig mire sikerül részlegesen visszatérnem az öntudatlanságból, rádöbbenek, hogy hol is vagyok, mit művelek és kivel. Eleresztem kezét, elhúzódom tőle, elfeledkezve arról, hogy egy keskeny ágy szélén heverésztem ez idáig is. Testemet lefelé húzza a gravitáció, a takarómban igyekszem megkapaszkodni az ágy peremén egyensúlyozva, de az velem együtt csúszik lefelé. Éles fájdalom hasít a vállamba, ahogy egyre lejjebb ereszkedek, hisz a csuklóm még mindig az ágyfejéhez van rögzítve, így az ízület fájdalmasan fordul ki és feszül meg. A karja után nyúlok, mielőtt még padlót fognék.
- Aljas dolog alvó nőket molesztálni.- nyöszörgöm jóformán a levegőben lógva, ha nem sikerül elkapnom a karját, akkor fájdalmas földet érésben lesz részem.

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌

Békés melegség vett körbe, míg fel nem riadtam a kegyetlen, rideg valóságra. Szívem zaklatottan kalimpál mellkasomban, miközben azért küzdök, hogy elkerüljek egy fájdalmas földet érést, azok után, hogy elhúzódtam tőle ijedtemben. Értem nyúl, megragadja a karomat, mellyel őt kerestem és magához von. Ösztönösen felé húzok, pedig tudhatnám, hogy ő jelenti rám a nagyobb veszélyt, nem pedig az a néhány zúzódás és kificamodott ízület, ami egyébként rám várna. Most azonban cseppet sem tűnik veszedelmesnek. Elkerekedett szemekkel, megszeppenten nézek fel rá sötétszőke pilláim függönye alól. Szívverésem ahelyett, hogy csillapodna, azok után, hogy elkerültem a közvetlen veszélyt, egyre hevesebb tempóra vált. Nagyot nyelek, s meg kell, hogy állapítsam a szám egészen kiszáradt. Figyelem, ahogy engem néz, érzem testét az enyém körül. Fürkész tekintete már nem arcomat kutatja, s engem hirtelenjében, valami abszurd oknál fogva az a kérdés kezd el foglalkoztatni, hogy mennyire festhetek rémesen. Párna gyűrte arcom, kócos tincseim, talán még karikák is vannak a szemem alatt. Őt azonban most a hajam érdekli, vékony ujjait fürtjeim közé futtatja, a fejbőrömből indulva fut végig rajtam a borzongató érzés. Érzékelem, ahogy közelebb hajol hozzám, attól tartok meg akar csókolni. Tartok tőle, igaz? Nem akarom, egyetlen porcikám se kívánja, így hát nem is értem miért nedvesítem meg alsó ajkamat, felkészülve valamire, ami végül el sem jön. Csupán megszagolta a hajamat, hát persze! Nem, ez nem csalódottság, amit érzek, csak felkavart, hogy milyen abszurd dolgokon jár az eszem. Bizonyára még nem vagyok teljesen magamnál. Mindenestre hálás vagyok azért, hogy nem tud a gondolataimban olvasni, elsüllyednék a szégyentől…
Fekszem, mint egy darabfa, míg maga felé nem fordít, s mintha akkor térnék csak észhez. A düh, szinte már elengedhetetlen szikrája is ott gyúl immár a szememben, mikor tekintetét az enyémbe fúrja, s ujjával testemen, arcomon barangol. A bőröm bizsereg érintése nyomán, és ez őszintén felháborít, pláne az a magabiztosság, amivel hozzám ér, mintha mi sem volna természetesebb.
- Csak mert nem voltam magamnál. – pirulok el a vád hallatán, s hozok fel ésszerű érveket védelmemre fojtott hangon, hiszen hüvelyujja éppen ajkamon időzik, ami megnehezíti a beszédet, és a tisztafejjel való gondolkodást, amiről egy időre kénytelen vagyok lemondani. Feszengeni kezdek közelségétől, tekintetem ajkára siklik, ami oly közel van, s hogy leplezzem eme botlásom, úgy teszek, mintha csupán a szememet akartam volna lesütni egy időre. Kéretlen vágyammal hadakozok,  csak néhány tegnapi emléket kell felidéznem ahhoz, hogy természetes egyszerűséggel fordítsam át haraggá az intenzív érzelmeket melyek bennem dúlnak. Egyszerű ez akár a lélegzetvétel. Nem értem miféle játékot űz velem, de én is kiveszem részem a mókából.  Elemelkedem a párnáról, közel hajolok hozzá, míg orrunk hegye össze nem ér, csupán néhány milliméteren múlik, hogy ajkam nem súrolja az övét. Szabad kezem végig csúsztatom alkarján, fel egészen a tenyeréig, mellyel arcomnál tényked. Gyengéden ragadom meg ujjait és húzom őket vissza ajkamhoz, tekintetem összefonódik az övével. Mutató és középső ujjának felsőujjperceit elnyíló ajkaim közé vonom. Nyelvem végig siklik ujjbegyein, majd barnáim elszántan villannak és erősen ujjaira harapok. Vérét ontom, ha nem sikerül valami csoda folytán megakadályoznia hirtelen akciómat. Azonban nem élvezhetem sokáig röpke diadalom örömét, az a néhány vöröslő csepp, mely így számba hull az ajkaimat égeti, s arcom megvonaglik a kíntól. Eleresztem kezét, s rémülten kapok a számhoz, miközben megpróbálom magam ülőhelyzetbe tornázni.
- Mit tettél?- villan felé vádló, kétségbeesett tekintetem..

† music: Paper Lions † note: - † words: XXX

◌