Mindent magadnak kell intézni, ha jól akarod csinálni és időben befejezni. Ne bízd rá más idiótákra, akik nem rendelkeznek minimum 120-as IQ-val. Mi a másik értelme a bal oldalnak? Nem, nem a jobb. Egyesek szerint mégis. Legszívesebben megfosztottam volna a nyelőcsövétől, de a látszat kedvéért muszáj néha normálisnak mutatkozni, aki nem tér el az átlag elvárásaitól.. túlzott mértékben legalábbis. Nem lett volna, pedig dühkitörés, semmi váratlan vagy előre meg nem fontolt tett, két másodpercnyi mérlegelést sem igénylett a gondolat megszületése. Miért kellene nekem egy ilyen használhatatlan beosztott, ha rohangál odakinn ezer másik?
- Tudod mit? Menj haza, mondd meg a családnak, hogy elb*sztad és ezért kib*sztalak. Megengedem, hogy rám kend. – lepem meg a visszautasíthatatlan ajánlattal, miután kitessékeltetem az üzletből, a cuccait, pedig kidobatom a többiekkel. Már fél órája megy az előadás, negyed órával előtte kellett volna elindulnom és most már igencsak eljött az ideje a küszöb átlépésének. Jobb később, mint soha.

A negyed órából húsz perc lett és mindez egy közlekedni nem tudó motoros szponzorálásával, aki kifeküdt az aszfaltra, mint a melegtől elpilledt macska. A klubba belépve pont elcsípem a tiszta hangot, a dal végét, a mai utolsót. Zsebre téve a kezeimet csóválom meg a fejem: egy keményen dolgozó démonnak már a szórakozás sem jár ki? Hová lesz a világ… A pincér vállon vereget, ahogy elhalad mellettem és röviden összefoglalja az estét – ma is fantasztikus volt. Jelenlegi kedélyállapotom alapján előszeretettel kitettem volna neki a lábamat, hogy közelebbi élményben lehessen része a padlóval, de megállom egyetlen erőltetett na-ne-mondd mosollyal. A hátsó asztalok felé tartok, oda, ahol mindig is ülni szoktam, elzavarva az ott ülőket, ha kell.
Kellene egy ráadás szám, mert nem az Amelia után következő rüfke miatt jöttem ide. Zenét akartam hallgatni és nem hangutánzást hogyan is csinálja a fába szorult féreg.
- Hozz egy dupla vodkát, a helyemen leszek. – se köszönés, se kérés, se puszi, se pá Lorennek a pult másik oldalán. Telibe megkapja a kifogásolhatatlan jó modoromat, mire máris grimasz ül ki a képére. Még rondábbá téve őt, mint egyébként. Csúf és idegesítő, remek kombináció. Tajgetosz pozitív. Mentségére egyedül a felszolgált ital válhat, ő legalább a munkáját jól végzi.
Keresztbe tett lábakkal várakozom mind a metszett kristály megérkezésére, mind a szőke asszonyéra. Ő legalább nem idegesítő.

† music: the horror of our love † note: worst fear and wellcome friend † words: 368

◌

Lépteim sorát nem szakítom meg, de egy hosszú másodperc erejéig odaszökik tekintetem a fülemülére, pontosabban a ruhájára a rövidre szabott pillantás okán. Nagyobb most az akarás egy szék kerítésére és az oroszhonból származó „vizecskére”.
..egyes számú intézkedés pipa, az asztal kiszemelve, irányra tarts.
..kettes számú intézkedés pipa, a rendelés leadva.
..hármas számú intézkedés pipa, elhessintve a két ott ücsörgő.
A székfoglalás után cseppnyi türelmet nem tanúsítva szuggerálom Lorent, a négyes pontot nem tudom az italom nélkül végre hajtani. Az ujjaimmal a lakkozott asztallapon dobolok, másik kezemmel az arcélemen támaszkodom, behajlított könyökkel a szék karfáján. Nem várat sokat, talán, mert hideglelés környékezi meg a szemmel verésnek köszönhetően. Elém teszi le a poharat, majd megáll. Az asztalon dörömbölő jobbommal felkapom a vodkát és oldalra döntött fejjel nézek fel rá.
- Nincs dolgod a pultnál? – ártatlanul emelkedik a szemöldökvonalam és terelgetem vissza az üvegdarab lóbálásával a helyére. Látom rajta, hogy legszívesebben megütne, a lelke mélyén nagyon is akarja, de ügyes kislányként fojtja el és kullog vissza fújtatva. Ez a munkája, nekem meg nincs kedvem a bájolgáshoz. Hozzá se. Nem is kerül szánt szándékkal a perifériámba, mígnem a tollászkodás végeztével, immár vendégként tér vissza Amelia. A hangos zene miatt nem vehetőek ki tökéletesen a szavak, de nem is erőltetem meg magam a tisztán hallás érdekében. A számomra érdekeseket értettem, miközben belekortyoltam a színtelen szeszbe.
Egy késhegynyivel élénkebbé válok, ahogy felém fordul a szőkeség és elindul. A lábamat lerakom a padlóra, kihúzva várom és nem ellenkezek az üdvözlésekor, amit én elhagyok különleges szóváltás vagy tett formájában, csak székének két oldalát megragadva húzom közelebb és csúsztatom a kezemet a combjára, eztán vállat vonok.
- Kénytelen leszel külön számot adni. – paskolom meg finoman a combját és egy szekundára lehunyom a szemem a dögönyöző ujjak hatására. Nem is olyan rossz, el tudnám viselni még egy ideig, amire rájöhet a kezem simításából. – Unalmas, végtelenül az volt egészen addig, míg el nem indultam.. utána idegtépő. – ingatom meg a fejemet és döntenék úgy, hogy inkább felnyalábolom a székéről s átültetem az ölembe egy erőfeszítést nem igénylő mozdulattal. Máris jobb lenne egy derék illetve egy comb támasztékul, de moccan, mire kérdőn emelkedik a szemkeret. Most jött, hova menne máris? Az ötletért nem lelkesedem túlzottan, de hozzá hasonlóan felállok és karomba fonva övét lépek mellé beletörődőn, ha letöröm az ő kedvét, nem lesz rám jobb hatással.
- Lorennek miért hazudtál az imént? – az idióta alkalmazott témát szívesen ítélem elvetésre, a végén meggondolnám magam a normális viselkedés terén. A parkettig kísérem, hol éppen csak addig eresztem, hogy eldönthesse milyen stílusban akarja elkezdeni és ehhez legyen egy leheletnyi helye. Vannak kivételes esetek, amikor én alkalmazkodom, főként, ha az semlegesnek számít nálam, mint a mostani is.

† music: alive † note: worst fear and wellcome friend † words: 440

◌

Érzem, ahogy lelke kellemesen enyhül a kezem nyomán és mosolyát előbb is, minthogy kiül az arcára. Érdekes dolog ez a kötelék…
- Meg is beszéljük. – nézek oldalra sunyi tekintettel, fél árbocra eresztett szemekkel, miközben teljességgel kihasználom s élvezem a jótékony vállazítást. Nem azért jöttem ide, hogy akármilyen másik hanggal simítsam el a rossz kedvem. Egy műértő sem éri be Picasso után egy nevesinccsel, nem fanyalodnék rá a kevesebbre, ha megkaphatom csekély árért a legjobbat is. Már csillapodni kezdene morgós hangulatom, apadna a rossz kedv a fejszellőztetés, a vodka és a fülemüle triójának jóvoltából, de megjelenik ismét a pincérke. Barátságtalanul sandítok rá, de nem intézek hozzá szavakat, csak a távozását szeretném elérni a lehető leghamarabb, addig is feszülten strázsál kezem a kényelmes futójármű tetején. Tarkójába mélyedek, már épp meggondolnám magam, mi szerint nem mászok a fejébe, mikor a kérdés eltereli a figyelmem.
- Csak egy senki, aki most már munkanélküli. – darálom, mintha csak a száraz kenyérrel tenném és a válasz után felemelkedem a székről, hogy eleget tegyek a macskakaparásos kötelességeknek. – ..de hagyjuk ennyiben, nem érdemes több szóra. – vágom ki magam egy kisebb vigyor kíséretében, ami egyértelműsítőnek is szántam egyúttal: ha az oroszlán bajszát meghúzták aznap nem jobb ugyanott simogatni más időben, szándék ide vagy oda.. mint az elcsúszott hangnál is. Hol kellene hallgatóságként érdekelnie, hogy jól szerette volna kornyikálni, ha ennek ellenére hamisan bukfencezett ki belőle a taktus?
érdekelnie, hogy jól szerette volna kornyikálni, ha ennek ellenére hamisan bukfencezett ki belőle a taktus?
Az asszonyra nézek, rajta tartom a szemem mindvégig, követem, amikor szembe fordul velem és előre nyújtom a bal kezemet az övéért. A tenyérérintés, pedig egy csapásra száműzi az eddigi mocsárba süppedtséget, de a szeszélyes viharok jönnek s mennek… Komfortosra veszem a figurát érezve a közelséget, ha már a szabályokat ő maga rúgta fel, játszunk rendesen, miért is ne? Se kitartott, se lapockánál megállított kéz. Csak andalgósan, hogy hosszú haját ujjaim között morzsolgathassam az egy-két-há`-zás közben, néha derekánál fogva megkíméljem egy-egy egyszerű lépéstől, mert épp úgy támad kedvem. Megcsóválom a fejemet egy ciccentés közepette…
- Mh, pedig együtt tudnék élni azzal a tudattal is, ha elkeseredésében és a naagy stressz miatt tör-zúz vagy egyszer megüt. Sőt.. utóbbit vissza is fizethetném. – mélázok el a gondolaton. Amelia se gondolhatta komolyan, hogy érdekemben áll boldognak látni Lorent, miközben az is hidegen hagy él vagy hal-e. A gondolat elavulttá válásakor kedélyesen megvonom a vállam, talán megfontolom ennél is egyértelműbben a tudtára hozni hogyan is állunk egymással.. ekkor veszem csak észre, hogy a karomban maradt a fülemüle. Eleresztem, hadd érje lába a földet, hacsak nem szól érte előbb – az esetben hamarabb állhat talpra. A tapsot a szám véget értével meghagyom az ő feladatául, a bal oldalamra terelve vetem át a karomat a vállán és hajlítom be, hogy ujjaim eltűnjenek az aranyló hajkorona alatt s a tarkót birizgálják játékosan. A derült állapot velejárója, valahol mindig matatni kell… Ez oknál fogva nem eresztem a székébe, megférünk egyen is, oh, a közös ülés. Az éhsége nem marad titok számomra, arcát nézem, mondja-e vagy mondjam inkább én. Nehogy elfogyjon vagy elgyengüljön itt nekem. Az ölemben ültetve egy magasságba kerül szembogara az enyémmel, mikről csak az ivás intermezzójakor veszem le a tekintetem.
Az a szerencsétlen karóra tűzött olívabogyó.. lopom is a háta mögött nyugvó mancsommal, pont bekapom, amikor szóvá teszi vágyát. Csak egyet harapok rá a martiniben ázott falatra, felezzünk. A lábat dagasztó kezembe simítom arcélét, mutatóujjam az áll alatt hívja közelebb: a sósra úgyis kell valami édesebb, kiadósabb hús, aminek az elfogyasztása tovább tart. Nem finomkodok, mintha porcelánból lenne vagy cukorból, természetes mohósággal veszem el azt, ami az enyém, a levegőjével együtt és ha igényt tart az olívára – meg kell dolgoznia érte. Nem adom csak úgy, dolgát sem könnyítem az oldalán táncot járó ujjaimmal és hogy ki nézi bennünket ez idő alatt egyáltalán nem érdekel, nem leszek tőle zavarban, így a fellélegzés momentumára rágördülő érdeklődést sem egyengetem el szemérmesen.
- Arra gondoltam megérintelek itt.. – hajolok a fültőhöz és lassú csókot nyomok rá. - ..meg itt. – tévedek a nyakra át. - ..és itt. – érek el a kulcscsontig. - ..és itt. – térek át a másik oldalra a szimetria jegyében, hogy a derékról csípőre, majd onnan a comb belső fele felé tartó kezem nyomatékosítsa mi következne a gondolatmenetben. Felpislantok eztán a szemekbe.
- Vagy egy üzleti vacsora, amin nem terveztem jelenésemet tenni. – dőlök neki ismét a háttámlának. - ..de gondolom egy vacsorának nem látnád hátrányát.

† music: rolling in the deep † note: - † words: 710

◌

Leplezetlenül forgatom meg a szemeimet. A tények is mellettem szólnak; naponta több, mint száznegyven millió ember születik. Én hiszek benne, hogy lesz köztük egy Loren. Jobb vagy rosszabb –  addig is akad bőséggel ki betöltse a szerepét és hogy kinek hiányozna az legyen más baja. Ujjaim között morzsolgatom a méztincseket, ügyelek rá, hogy ne váljék feltűnővé a másnak szánt szigorral vegyített hűvös pillantásom és amint megérzem zavarát csókot nyomok a fejbúbjára figyelemelterelésként. Nem teszek egyebet, csak szemmel követem a szóban forgott pincérnőt és már ennyi is elegendő egy botláshoz, amikor észre veszi magán az inzultáló nyomást. Ártatlan simítás a derékon, mely hajszál híján lentebb vándorol a dombos vidékre, de a szám vége felé közeledik a kotkodácsoló a színpadon és nem telik sok időbe rájönni mennyivel kényelmesebb lesz ülve kiélvezni a szőkeség által nyújtott lehetőségeket; majd ő feledteti nap előzményeit, mint egy az előbbinél jobb vodka.
Kétely nélkül kapom fel a pille súlyánál fogva és szolgálok neki új ülőhellyel. Utána-utána kapok szájának és az addig csak állát becéző kéz felkalandozik, hogy könnyen áttérhessen a tarkóra, honnan gyermekded könnyedséggel érhetem el a kívánt közelséget. Hiába.. a külvilágtól lopott idő ízére hamar rá lehet függni és most is sem múlt sokon, hogy meggondoljam magam a folytatást illetően s hagyjam szóhoz jutni – sokkal nemesb feladatokra hivatott az a kívánatos ajakpár, mint azt bizonyította a fogak segítségével is.
A befejezetlenség érzete bosszant s több tényező is arra sarkall; törekedjek az ellenkezőjére. Igénylem a többet, a felborzolt vágyak mellett minimum a csillapítás szintjén, ennek jegyében hajolok rá a pőre bőrre. Orromba szökik a parfüm, sampon illatának keveréke, mit kínos léhasággal lopok le a selyembársonyról. Az egész épületben nincs olyan, mi gátló erőként tántorítana vissza, észre sem veszem a közönséget, míg nem állítják meg a kezem és nem rezzen össze pókhálóként az érzelem, jelezvén cseppnyi aggodalmát. Nem húzom visszább jobbomat, nem is tolakszom beljebb, fair megállapodásnak ítélem egy időre.
Hallom, amit mond, persze, hogy elballag hangja a fülemig, feleltem is nemrég, de megállapodnak szembogaraim a kommunikációt lehetővé tevő testrészen és egy lélegzetvétel, nem több, mi elválaszt az érintéssel halogatott fogalmazástól. Vállrándítássá és egy enyhe fejdöntéssé lesz végül.
- A marketinges kitalálta mennyire jót tenne az üzletnek, ha a befolyásosabb vendégeket vacsorára invitálnánk..  – veszem észre az elárvátlanodott poharamat és már intézkedem is ez ügyben, a maradék legurítása után folytatom a rövid összefoglalót. - ..de tudjuk, hogy ha nincs kedvem hozzá csak rosszabb lenne ott lennem. – húzom közelebb, az a pár milliméter számot tevőnek minősül véleményem szerint és ezt nyomatékosítom a számára. Határozottan tartom, szabad tere kevesebb, mint eddig volt és tovább csökken a fülbe suttogás következményeként.
- Elfogyaszthatod az ágyban is.. – pattan le a kegy és ugrálja vidáman körbe a fülemülét. Belefér, a javára válik és ezáltal az enyémre is fog. A maga szándékos véletlenjében elegyül kölcsönössé, csak a mögötte húzódó világok mások.
A tűzzel játszik a hegyes fogú, hogy ismét értem dől. Egyre táplálja a felpiszkált éhségét, érezheti többféleképpen is… Ujjpárnáim bele-belemélyednek az átkos anyaggal fedett bőrbe. Hátam elköszön a széktámlától, nemes egyszerűséggel: falom, mi a számba adatik. Gyűröm hasonlóképp őhozzá, mi a kezem alá kerül. Haj, ruha, meglelt mezítelen bársonyfelület. ..s kelletlen morranok, elégedetlenül az elszakadásra. Meglepő lenne? Közel sem az. Érzem a feszélyezettségét, de ennek ellenére sem hagyom visszaülni a székére. Nem ilyen egyszerű, mert én nem akarom magam mellett tudni. Miféle hálátlan pokróc az ilyen, mi odébb fűt..? Várakozón nézek rá, felemásan emelt szemöldökkel…
Bár tudhatja mennyi kérdőiség van a tekintetemben...

† music: dark star † note: - † words: 566

◌

Puha és meleg… ha kannibál lennék minden bizonnyal édesnek, omlósnak találnám a húsát és sosem falnám fel egészen, éppcsak olyannyira, hogy fel tudjon gyógyulni a sebesülésekből, a végtagok elvesztéséből. Luxusáru, amit csak magaménak akarnék. A házban, a pincében, a székhez kötözve, más ne vethessen rá szemet. Lehet kannibálnak kellene lennem, bár felmerül e kapcsán egy fontos kérdés: kannibalizmusnak számít, ha egy démon vámpírt eszik?
Vegetálnom kell e felett, akadnak egyéb problémák, amik elterelik róla a figyelmem, odázom hát a mérlegelést: mindkét kezem tele van. A fogott portékát, pedig határozottan tartani, jelezve általa, hogy kihez tartozik, kinek a birtokában van. Megjelöltem, irányítás alá vontam, őt és nem fordítva, ő engem – ez nem változott, a döntés az én kezemben van s ennek értelmében nincs üzleti vacsora, sem lehetőség az átülésre. Nekem legyen jó, őáltala…
Egyedül a kezem megragadását találom kompromisszumképes ajánlatnak, ahogy a finom ujjaival körbevonja és ajkához emeli. Az indulás gondolatával ki tudok egyezni, eltűnne a feszélyezettségének forrása és nem vonakodna… kényelmesebb lenne. Oldalra biccentett fejjel bólintom a „legyen”-t, mely mellé nem társítok verbális megerősítést, érezheti az ernyedő karjaimból, hogy kinyitottam a kalicka ajtaját, kiröppenhet a felügyeletem mellett.
Felállhat, én csak utána…
A befutó lányra hasonlóan tekintek, mint Lorenre tettem, amikor az asztalnál várakozott a köszönetre. Ezt nevezik szemmel verésnek és jogosan, láthatóan nem örülök a jövevénynek, de megérezve Amelia szándékait enyhültebben állok fel a székemből. Nyájas mosolyt is kanyarítok a képemre, egészen barátságos ember látszatát keltem vagy legalábbis egy érdekeltét. Kezemmel a szék támlájára támaszkodom és eként várakozva hallgatom a párosuk társalgását. Tetőtől talpig végighordozom rajta a szembogaraimat, elmegy.
- Csatlakozzon kérem, néha már egy kicsit unalmas tud lenni kettesben. – bökök üstökömmel a nőm irányába a megjátszott bizalommal elhintett egócirógatást követően. – Legyen az üde színfoltunk mára. Ígérem, nem bánja meg. – teszem össze már-már ártatlanul a két kezemet a könyörületkérés egyezményes jelenként és meresztek rá kiskutya szemeket. Könyörtelenségnek nevezik azt mások, amikor egy ilyen kérelemre nemet mondanak és látva a bájos Dorothyt nem hinném, hogy ne lenne hajlandó segíteni egy „rászorulónak”.

† music: dark star † note: - † words: 330

◌