A Blue Owl Bookshop New York belvárosának egy eldugott zugában van, egy olasz étterem és egy mosoda között, egy lakóház földszinti részén. Nem kimondottan előkelő hely, de azt hiszem, megboldogult nagyanyám nem volt éppen eleresztve. Hogy akkor miért vágott bele ebbe az egész könyvesbolt mizériába, azt nem tudom, és örök rejtély is marad számomra. Az meg pláne, hogy miért pont rám hagyta. Ott van az anyám, a lánya, két másik unokája, a két nagynéném... miért pont én?
Az a nagy büdös helyzet, hogy e költői kérdést az utóbbi időben többször is feltettem magamnak, illetve magamban, a mindenségnek szánva, de valahogy az univerzum nem szolgált kielégítő válasszal. Sőt, semmilyen válasszal sem szolgált. És nem is szolgál.
A lakásomat hatkor hagytam el. Kóros álmatlanságban szenvedek, és ezen nem segítenek az altatóbogyóim sem. A kávét persze úgy borítom magamba - meg egy csomó, más szarságot is -, mintha az éltetne. Dohányzok is. Azt hiszem, az álmatlanság, a kávé, a cigi, néha az alkohol, és a csak természetes anyagokat tartalmazó altatóm tart távol attól, hogy újra a drogokhoz nyúljak. Az utóbbi időben többször is megfordult a fejemben, hogy mennyire jó lenne néha elereszteni magamat, és nem törődni semmivel sem. Viszont... a kurva életbe a büszkeségemmel! Mert csak ez az egyetlen dolog az, ami távol tart a drogoktól. Apám már rég meghalt, nincs miért szomorúnak lennem, túltettem magam rajta, felelősségteljes, dolgozó, felnőtt nő vagyok, aki nem szórakozhat ismét ilyesmivel. Az végzetes lenne.
Még, ha csak rólam volna szó... de sajnálatos módon már nem én vagyok életem egyetlen főszereplője. Vicces, ha az ember életében, önmagán kívül, van még egy főszereplő. Nekem pedig van egy, és hiszik, vagy sem, nem férfi. Sőt, nem is egyetlen növényem, a haldokló kaktuszom. Egy Doreen nevű lány az, aki valószínűleg az ágyában fekszik, és a felkelő Nap első sugarai alatt fordul át egyik oldaláról, a másikra. Az én lakásomban. Nem. Nem vagyok leszbikus. És, ha az lennék sem Doreent választanám. Doreen Lynch nem a szeretőm, nem a barátom, nem a lakótársam. Doreen Lynch a védencem, a kavics a cipőmben, a púp a hátamon, az ember, aki elszívja a levegőmet, aki megeszi az utolsó szelet pizzát, aki a vendégszobám lakója - egyelőre bizonytalan-, ám nagyon úgy tűnik, hosszú ideig.
Ha apám még élne, most ő vigyázna a fiatal hölgyre, de lévén apám már rég halott, ez a feladat, küldetés, kötelesség most rám maradt. Mivel van elég bajom -vadászként, tanítóként és könyvesbolt tulajdonosként - önszántamból biztosan nem vállaltam volna a lány pesztrálását. Nem, még akkor sem, amikor meghallottam, pontosan mennyi pénzt kínál ezért a férfi, az apja. De nem volt választásom. Az apám az adósa volt. Én pedig nem hagyom cserbe apámat. Nem, halottan sem.
Unott ábrázattal bámulom a könyvesbolt, utcafrontra néző, ablakokból álló falán keresztül a Nap első sugarait, amint a szemközti kis park fáira vetül a narancsos, kellemesen simogató fény. Vagy ezerszer láttam már, szinte unalmasnak is hat, ahogy a fény a fatörzsek között átszűrődik, és beszökik a boltba. Az én boltomba. És ezüstösre festi a régi könyvekről, a polcokról, a bútorokról felszálló apró porszemcséket.
Egyébként, ahhoz képest, hogy kényszerből és muszájból vagyok a Blue Owl-ban, azt el kell ismernem, hogy egészen kellemes hely. Eléggé kicsi helyiség, de két szintre van osztva. A polcok aránylag magasak, és jelenleg roskadásig vannak pakolva könyvekkel - nem rég érkezett áru. Mielőtt hivatalosan is kinyitottam volna, átböngésztem, hogy miből élünk, milyen a termés, és el kell ismernem, hogy a nagyanyám értette a dolgát. Rengeteg féle, és fajta könyv van a boltban, a klasszikusoktól elkezdve, a legritkább könyveken keresztül, egészen a modernebb könyvekig. Twilight-ot nem találtam, ami örömmel töltött el; plusz pont a nagyinak. Ezen felül régi, és értékes könyvek is megbújnak itt-ott, a polcok rejtett zugaiban, a bolt, különböző, titkos szegleteiben. A felső szint leginkább galériának nevezhető. Ott van pár asztal, székekkel, illetve egy - egykor valószínűleg - piros kanapéval, lámpákkal és ablakokkal. A falakat hol festmények, hol plakátok díszítik. Az eladópult mögött pedig ott figyel egy naptár, még 1975-ből, július hónaphoz lapozva, a negyedik rublika bekarikázva, kopott feljegyzéssel.
Alapvetően nem nagy a forgalom, de minden nap be-betérnek az emberek. Ha más nem, pihenni és olvasni. Én pedig engedem. Miért ne tenném? A nagyanyám is megengedte, hiszen sokan könnyeikkel küszködve tértek be, és rótták le a szokásos gyász-köröket.
Az eladópult mögött üldögélek, és a naptár melletti faliórára pillantok. Fél óra múlva nyitunk, Doreen sehol, én kávézok és élvezem a csöndet és a magányt. Ha meg mered kérdezni, miért dolgozik itt Lynch, ha úgyis annyira utálom, akkor tudnod kell, hogy egy idióta vagy és örülj, hogy nem húzok be egyet. Hogy a hóhérba tartsam szemmel, védjem meg, ha egyszer én itt vagyok, ő meg a lakásomban teszi a semmit?! Tehát igen, kénytelen vagyok oda menni, ahova ő megy, illetve velem tartania mindenhová. Mivel a könyvesbolt nincs messze a lakásomtól, bízok benne, hogy képes bármiféle feltűnés nélkül, nem veszélybe keveredve idáig eljutni, ép bőrrel; így néha előtte elhagyom az apartmanomat - ha már tényleg nem tudok magammal és a gondolataimmal az ágyban fekve, a plafont bámulva mit kezdeni -, és hagyom, hogy ő is eltöltsön röpke fél órát egyedül. Lehet, hogy jót tesz neki, lehet, hogy nem, nem tudom, és őszintén, nem is érdekel. Csak vigyázzon magára, nagy magányában, azalatt a fél óra alatt, amíg A-ból (a lakásomból) B-be (a könyvesboltba) ér.