A kurva életbe! – szitkozódok magamban, a terem közepén állva, mellkasom előtt összefont karokkal. Egy bő méterre állok a vértócsától, melyen a kiállító terem mennyezetére szerelt lámpák fénye szétszalad, ragyogó csillogást hagyva maga után.
Másfél órával ezelőtt ébren feküdtem a hatalmas és eszméletlenül kényelmes franciaágyamban, a lakásomban, és a plafont bámultam. Vártam. Nagyon sok mindenre vártam. A telefonom ébresztőjére, hogy amaz megszólaljon. A reggeli híradóra. Az napilapra. Egy bögre kávéra – nagyon örültem volna, ha lenne egy tündér keresztanyám, aki elkészíti nekem. Egy szál cigarettára. Egy jelre – bármilyenre. A fiamra. A régi életemre. Hogy felébredjek ebből a rémálomból, aminek a közepébe csöppentem, és rájöjjek: semmi nem változott.
Aztán megszólalt a telefonom és rájöttem, hogy nem álmodom, ez a valóság. A zord, kegyetlen élet. És én teljesen egyedül vagyok, a fiam és az ex-férjem nélkül, egy fantomot üldözve. De nem az ébresztő gépies hangja szólalt meg, helyette gitárok és dob. Hívnak. Mielőtt felveszem, az órára nézek. Hajnali három ötvenkettő. Felveszem.
Nem telik bele egy óra és már teljes és tökéletes öltözékben, valamint szolid sminkben lépek ki a lakásból. Fekete, decens szoknya, ugyanilyen színű harisnya, magas sarkú, blúz és kabát. Fekete táskámba ejtem a lakáskulcsot, még a lépcsőn haladva, majd kiveszem a kocsi kulcsot és egy doboz, mentolos cigarettát.
Mire a múzeumhoz érek, már több rendőrautó, furgon, hullaszállító áll az épület előtt. A fekete Mercedesből kiszállva három csikket ejtek a kukába, miközben megközelítem a sárga szalaggal elkerített bejáratot. Az őrök simán átengednek, miután megmutatom mindegyiküknek egyesével a személyimet.
Cipősarkaim élesen koppannak a hibátlan, tiszta, fényes, fehér márvány járólapokon, miközben erélyes és határozott lépteket teszek az adott terem irányába. Rendkívül ideges és feldúlt vagyok, ilyen még soha nem fordult elő pályafutásom alatt – vagy, ha mégis, azt én intéztem és senki nem tudott róla. De ez nem az én művem, kivételesen.
A rendőrség, a hajnali híváskor közölte azt is, hogy az egyik vitrinből eltűnt pár kő. Nem kérdeztem, hogy melyik, de most, hogy tudom, nem vagyok boldog. Sőt... kifejezetten bosszús vagyok, és már érzem és tudom, hogy a tolvaj bűnhődni fog. Így, vagy úgy, előbb, vagy utóbb. Inkább így is és úgy is, valamint a lehető leghamarabb.
A teremben le-fel rohangálnak a zsaruk. Mindenki kiabál, vagy a rádióba beszél, vagy a sarokban duruzsolnak. Minden szempár engem figyel. Nem azért, mert úgy sejtik, én tettem – hisz’ a szemükben én csak az igazgatóasszony vagyok. Tetszem nekik,ezt ők is tudják, én meg pláne.
Aztán legnagyobb meglepetésemre és döbbenetemre befut Gavin Guile. Szóra sem méltat, rögtön a hullát kezdi tanulmányozni. Esküszöm, leszakad a pofám. Már egy ideje csak guggol a test mellett és szemléli, épp szólnék neki, mire felegyenesedik és hozzám lép. Támadó szavai hallatán egy pillanatra sem lepődök meg, helyette összevont szemöldökkel állom a tekintetét.
- Mégis, honnan kellene tudnom, Guile? – hangom késként metszi a teremre ülő csöndet. Fenyegető és vészjósló. Kérdésére kérdéssel reagáltam, amit tudom, hogy nem szívlel. Szeretne válaszokat kapni. Én pedig nem adom meg neki ezt az örömöt – az mellékes, hogy én sem tudok semmit sem.
Kis akciója ellenére nem dobatom ki Guile-t. El kell ismernem, vagy legalábbis be kell látnom, hogy a férfi, minden őrülete ellenére nagy koponya. Akárcsak jómagam. Ha nem ellenségek, hanem szövetségesek lennénk, egész New York a lábaink előtt heverne. De nincs az az isten, hogy én együtt legyek, vagy dolgozzak vele hosszútávon.
Minden gyűlöletem ellenére a férfi mellé lépek, s hasonlóképpen leguggolok a különleges mellé. Nem nyúlok hozzá semmihez sem, csak nézem, valamiféle nyom után kutatva. A tőrt nézem meg először, a lehető legalaposabban és észreveszem a sárkányt. Ebből a sárkány vadászrendre asszociálok. És nagyon nem tetszik a dolog.

Először fel sem tűnik a nyomozó, aki valamivel Guile után lép be a terembe. Figyelmemet nem kerüli el Guile pillantása. Azt hiszi, hogy tudok valamit. Ismerem annyira őt, hogy tudjam, nagyjából mire gondol... sajnos. Bár, ebből az ismeretségből könnyen tudok magamnak előnyt kovácsolni - most is éppen.
Aztán csak most lép mellénk a nyomozó, aki rögtön leminősít. Összevonom a szemöldökömet, és kissé felhúzom orromat, ahogy végigmérem a fickót. Átlagos, csak ezt tudom róla mondani. Na, persze... én sem vagyok egy feltűnő szépség. Azt le sem tagadhatom, hogy van egyfajta kisugárzásom, de hogy az átlagember csupán magához hasonló átlagembernek hisz, az tény. És ez jól is van így. Nem fogom világgá kürtölni, hogy miféle vagyok, hogy boszorkány vagyok. Még a végén az emberek vagy elégetnének, mint a középkorban, vagy szánalmas kis életük minden lépéséhez mágiát akarnának használni.
Bár a nyomozóra függesztem tekintetemet, és állom pillantását, szemem sarkából látom azt is, amint Gavin felém néz, és azt hiszem, vigyorog. Közben azt is észreveszem, hogy ő is, hozzám hasonlóan az érkezőt méregeti.
A francba... vége lehetne már ennek a hajcihőnek. Nem akarom Guile-t a múzeumomban tudni, s amíg ezek az egyenruhások, illetve kevésbé egyenruhások, ám mégis a rend őrei itt tanyáznak, a holttest körül, a múzeum természetesen zárva tart. Figyelmem mindenre kiterjed. Egyszerre figyelek, tartom meg a távolságot és fogom fel a felém küldött jeleket - minden irányból. Érzem a hátamon -  és főleg a fenekemen - időző pillantásokat, a háttérben, a távolban meghúzódó rendőrök felől. Érzem Guile izgatottságát is - bármennyire próbálja palástolni. És... a nyomozó fickó. Nyugodt.
Guile megelőz, már, ami a bemutatkozást illeti. Azt pedig újra megállapíthatom magamban, hogy a férfi nem normális, amiért a nyomozó orrára köti, hogy bérgyilkos. Igaz, hogy én is az vagyok, de nyilván nem fogom szóvá tenni. Jobb nekem, ha 'csak' egy csinos múzeumigazgató vagyok. Ha valaki ismer - és nem a boszorkány kilétemet -, az tudja, hogy így is eléggé veszélyes vagyok.
Elkapom Guile vigyorát, melyet felém küld, s jómagam is hasonlóan őszinte és kedves, szinte vicsorgásnak beillő mosolyt küldök felé.
Eleinte nem értem, hogy miért óhajtja nekem elmondani, hogy mégis mit keres a múzeumomban, de amikor felém fordul és megbízásáról kezd fecsegni, épp, mintha csak azt jegyezné meg, hogy a hétvégén csónakázni volt a parkban. Mármint arról, hogy éppen azt a követ akarta ellopni, ami nincs itt, nincs a múzeumomban.
Szörnyen, eszméletlenül dühös vagyok. Szemöldökömet összevonom, valósággal fujtatok, kezeimet ökölbe szorítom, ujjaim elfehérednek, ahogy tenyerem húsába vájom feketére festett körmeimet. Hogy képzeli ez a senkiházi, bárdolatlan, bugyuta gazfickó, hogy felmerüljön benne, hogy lopjon az én múzeumomból?! Ne aggódj, Gavin Guile... ezt még visszakapod. Kamatostól, és még sokkal többet. És abban bizony nem lesz köszönet, barátom.
Hűvösen méregetem a férfit, miközben hozzám beszél, ajkaimat összepréselem és átkokon töröm a fejemet. De persze tudom, hogy itt és most nem tehetek semmit. Túl sokan látnák, túl sok embert kellene megölnöm, és azután túl sokat kellene takarítanom és eltűntetni a nyomaimat. Nem kockáztatok és nem csinálok saját magamnak még több-, és mocskosabb munkát, mint ami eddig volt és van – sőt, valószínűleg lesz is még dögivel. És nem mellesleg nem vagyok ostoba, mint Guile. Nem fogok ráordítani, hogy készüljön fel rá, hogy megölöm, amilyen hamar csak lehet, a lehető legkínzóbb, leglassabb módon, hogy kiélvezzem a gyilkosság minden egyes momentumát. Nem... ez a kettőnk ügye, nem kell róla tudnia egy rendőrnek, vagy nyomozónak sem tudnia.
Visszafogom magam.
- Valóban érdekes, Guile... - sziszegem nyugodt hangon a férfi hátának, aki idő közben már leguggolt újra a hulla mellé. Bármennyire is szeretném megölni a férfit, ez sajnálatos módon nem a megfelelő idő és hely erre. Nem szeretném a földdel egyenlővé tenni a múzeumomat, nem is beszélve ugye a szemtanúkról, a rendőrökről. - Erről később még beszélünk - teszem hozzá, felvonva egyik szemöldökömet. Ha Guile-nak van egy cseppnyi esze, érezheti, hogy ebből ő nem jön már ki jól és a beszélgetésből sem bájcsevej lesz, hanem valami teljesen mást értek ez alatt. Minél később állhatok bosszút, annál fájdalmasabb lesz neki, hiszen addig annyi elfojtott érzelem fog összegyűlni bennem, hogy, ha a detonáció beindul, nincs menekvés.
Most azonban a nyomozó felé fordulok.
- Nem szemtanú vagyok - javítom ki első körben. Hangom éles, szinte vágja a húst. - Victoria Kenway, a Természettudományi Múzeum igazgatónője - mielőtt még bármi mást is kérdezhetne, elmondok mindent: - Úgy másfél órája hívtak fel, hogy az egyik teremben gyilkosság történt. Azonnal idejöttem, amilyen gyorsan csak tehettem - magyarázom. - Sanchez nyomozó, mit gondol, rituális gyilkossággal állnak szemben? Eléggé réginek tűnik az a tőr, és a sárkány miatt a Keleti kultúrára asszociálok. Valamint érdekelne, hogy milyen gyorsan tudják visszaszerezni a követ. Rendkívül értékes és ritka darabról van szó, amit nem volt könnyű beszerezni - az aranyló vérről nem teszek megjegyzést. Ámbár az megfordul a fejemben, hogy egy kis részét be kellene gyűjteni, hiszen a későbbiekben még eléggé hasznos lehet. Még nem tudom, hogy fogom megoldani, hiszen minden szem ránk szegeződik. De meg akarom találni a fiam gyilkosát és válaszokat akarok kapni a kérdéseimre, valamint kíméletlenül végezni akarok azzal a rohadt démonnal, amely valószínűsíthetően elkövette e visszataszító, undorító tettet.