to New York. Bizonyára hallottál már a méltán híres Nagy Almáról, amely a USA legnépesebb városa. Ez alkalommal otthont ad számtalan természetfeletti lénynek is. A vámpírok már előbújtak koporsóikból, többé nem titok a létük, ahogyan a vadászok sem titkolják már kilétük. Azonban rajtuk kívül még temérdek teremtmény leskelődik rád a sötétből. Gyere és lépj be, ismerd meg a világunkat, ahol semmi sem az, aminek látszik. Légy részese a hatalmi harcoknak vagy épp az egyensúly fenntartásának! Oldalunk saját elképzelések alapján megalkotott fantasy világnak ad otthont. Ismerkedj meg velünk, válogass kedvedre a játszható fajok közül, alkoss karaktert és érezd jól magad!
• • • • • • • Az oldal alapítása: 2014. 07. 04
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
» Csatorna by Raina Cleopatra Kills Szer. Szept. 17, 2014 2:09 am
Az oldal gondolata WILLIAM és ANNA fejéből pattant ki. A leírások a White Wolf gondozásában megjelent Vampire: The Masquerade; Werewolf: The Apocalypse asztali szerepjáték könyvek; továbbá Charlaine Harris; Laurell K. Hamilton; Angela Knight fantasy írók művei, illetve Hemlock Grove; Blood Ties című sorozatok nyomán készültek. Minden az oldalon található leírás a Staff keze munkája, amelyet szorgosan készítettek el és mivel mindez saját, nem szeretnénk, ha más oldalon visszaköszönne bármelyik is! A design-t, az oldalképeket és a fejlécet LENA készítette, amelyet ezúton is nagyon köszönünk neki! A helyszínképek a tumblr-ről származnak, az effekteket LENA készítette rájuk. Minden, ami az oldalon található, az oldal vezetőségének tulajdonát képezi!
"A tudatlanság felgyújtja a kíváncsiságot, és az ismeretlen felé űz."
A fejem lüktet a fájdalomtól és forog velem a világ. A szemeimet képtelen vagyok kinyitni. Fázik a lábam... az egész testem remeg, és baromi fáj a hátam... iszonyú kényelmetlenül fekszek is, akárhol is legyek. A francba! Most mihez kezdjek magammal? Óvatosan nyitom ki a szemeimet, és a kék éggel találom szembe magam. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, és, hogy hogyan kerültem ide, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy akármi is volt velem az elmúlt valahány órában, abból semmi jó nem sült ki. Amióta a szánalmas kis életemet élem, azóta még sosem éreztem magam ennyire... furán. Bármennyire is szeretnék felkelni, nem sikerül, így össze görnyedek a kényelmetlen padon és próbálok visszaemlékezni valamire. Bármi jól jönne most... egy helyszín... egy ember... De semmi. Ez nem lehet igaz! Miért velem kell ez történnie? És miért pont itt? Ahogy össze vagyok gömbölyödve, észre veszek valamit... ami... nem akarom az ördögöt még jobban a falra festeni, de nagyon is úgy néz ki, hogy vér. És nem csak egyféle vér, hanem valaki másé is. Vagy... talán még az arany színű sem az enyém. Semmi olyan fájdalmat nem érzek, ami arra utalna, hogy megsebesültem, bár... minden bizonnyal elég sok idő telt el ahhoz, hogy ha úgy is volt, már begyógyult. Újból a hátamra fekszek, mint ahogyan felébredtem, és mindkét kezemet a halántékomhoz szorítom, úgy próbálok ismét emlékezni. Még mindig semmi. Ó, csak had legyen ez egy rossz álom, amiből hamarosan fel fogok ébredni. De tudom, hogy nem az... sőt, nagyon is a valóság. Még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám most ezt az érzést, amit én érzek. Ezt a tudatlanságot. Ki tudja mit műveletem... kit bántottam...vagy... velem mit műveltek.
Csak most tudatosul bennem, hogy valójában az időérzékemet is elveszítettem. Nem csak azt nem tudom, hogy mióta vagyok itt, de azzal sem igazán vagyok tisztában, hogy hány óra lehet jelenleg. Reflexből nyúlok a zsebembe, a telefonomat keresve, de helyette valami mást találok ott. Kiemelek egy kékeszöld színű követ a zsebemből. Összeszűkült szemekkel nézem, forgatom, közben pedig próbálok rájönni, hogy ez, hogy került a zsebembe. Valami furcsa érzés fog el, ahogyan a kezembe szorongatom, mintha tudnám, hogy meg kell tartanom, csak éppen azzal nem vagyok teljesen tisztában, hogy mit is kezdjek én ezzel? Talán úgy néz ki, mint minden más, átlagos kő, de tudom, hogy ez minden, csak nem átlagos. Visszahelyezem a zsebembe és kissé felemelem a fejemet. Több kíváncsi ember aki elhalad mellettem kíváncsian fordul vissza, mások meg tisztes távolból figyelőznek, sőt némelyik a telefonjáért nyúl. Jajj, ne! Életemben először szeretnék elsüllyedni a föld alá a szégyentől, amit érzek, pedig valahol legbelül mégis tisztában vagyok azzal, hogy én ugyan semmi rosszat nem követtem el. De akkor mi ez a sok vérfolt a ruháimon? És miért nem emlékszem semmire? Mi a fene történik itt? A fejemet vissza ejtem a padra, aztán arcomat a tenyerembe temetem és felkészülök a lehető legrosszabbakra is.
Az éjszaka meglehetősen csöndes és nyugodt, ahhoz képest, mik szoktak menni a kihalt utcákban, sikátorokban és a szeretett Central Parkban. Mondanom sem kell, hány ember lelte halálát a hatalmas New York Cityben. Nem egy az én kezem, karmom vagy fogam hatására. De a drogos férfi megölése óta nem értem senkihez sem, bántó szándékkal. Pedig lett volna rá okom és alkalmam is. De, én már csak ilyen rendes nő vagyok. Szelíd. Barátságos. És hazug; el ne hidd egy szavamat se. A falka a szent hely környékén tanyázott egész éjszaka és erőt gyűjtöttünk a Holdból, valamint Gaia anyától. Minden egyes szív ütemre dobbant, egyként vert, egész éjjel. Mind egy teljes egész, olyan volt a falka. Mágikus kötelékekkel összekötött lények egy csoportja, vibráló életerőtől duzzadva. Én végig maradok. Többen elmentek, akiknek dolgozniuk kell ma. Én szabadnapos vagyok. Megvárom a hajnalt. Először, még szürkületkor a ruháimért megyek, az autómhoz, hogy ott visszaváltozva a járgány alól összeszedve a kulcsot nyissam az ajtót, és gyorsan ruhákat kapjak magamra. Semmi különös, farmer, póló, bakancs, bőrkabát... a Park szívébe indulok, ahol azt az isteni kávét árulják, egy bódéban. Most tényleg csönd van. Az utak, a keskeny ösvények üresek. A madarak még nem csivitelnek, az emberek pedig még alszanak. Nekem meg kell az a kávé, szóval sietős lépteim alatt lehet csak össze-össze ütközni az apró kavicsokat és sódert. A bódénál én vagyok az első és az egyetlen, de legalább nem kell sorban állnom. Egy közeli padhoz ülök le, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a Park egyik tavára, valamint a felkelő Napra, amint annak ezernyi, arany szikrái és apró fényei szétszaladnak a víz nyugodt, szinte rezzenéstelen tükrén. Olyan régen éreztem már ehhez hasonló nyugalmat. Itt, a padon ülve, egyszerű, hétköznapi ruhákban, kávéval – és pár másodperce már –, füstölgő cigarettával a kezemben, egyszerűen tökéletes. Sokszor gondolkodom rajta, hogy vajon, ha minden napom így indulna és minden napom ilyen nyugodt lenne, azt von élvezném-e? Vagy vissza akarnám kapni a rémes, de iszonyatosan izgalmas életemet? Azt, amelyikben jól menő ügyvédnő vagyok, amelyikben úgy játszok az emberekkel, ahogy csak akarok, amelyikben a férfiak a lábaim elé omlanak... igen, határozottan hiányozna ez az élet. A cigarettával és a kávéval végezve, könnyen emelkedek fel a padról, és dobom ki a kukába a szemetet. Csak most szúrom ki a jó pár méterre lévő padon fekvő, fiatal nőt. Először csak gúnyosan elmosolyodok a gondolattól, hogy múlt éjszaka annyira berúgott, hogy képtelen volt hazáig menni, és most rendesen rábaszott. Aztán, éppen, amikor elfordulnék tőle és mennék a dolgomra, veszem észre, ahogy a mellette elkocogó férfi nagyon megnézi. És a következő pillanatban pedig a Napból vetülő fény a felsőjén kezd játszani. De nem akárhogy! Simán felismerem, láttam már ilyesmit. A normális, vörös, emberi vér nem lep meg és nem rémiszt meg. Azonban az arany kíváncsivá tesz. És nem csak engem: civilek kis csoportja fényképet akar készíteni – vagy már meg is tette -, vagy telefont intéznek. Nem tudom, miért, de valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzem, közbe kell lépnem. Ő egy különleges. Egyrészt még hasznomra válhat később. Másrészt pedig nem kellene lelepleződnie. Onnan egyenes út vezet a többi faj megismeréséhez, ami veszélyeztetné a szentélyünket. Azt pedig tényleg nem engedhetem. A lány mellé lépek, nem hezitálok, félrelökök egy másik nőt az utamból és egy férfit is. - Tudom, hogy mi vagy - suttogom, hogy csak ő hallja. - Szerintem jobb lenne, ha velem jönnél - nyújtom felé kezemet.
MUSIC: Don't you worry child | NOTE: I was a Queen, I had a golden throne | WORDS: 552
hello, babe, here is my name
Jamie Martell
Ψ Home : New York Ψ Job/hobbies : Behavior analyzer Ψ Humor : I am the funny one Ψ Total Posts : 46 Ψ Join date : 2014. Aug. 04.
Odis
Tárgy: Re: Shakespeare Garden Szer. Szept. 03, 2014 11:57 am
Caroline, Nora & Jamie
Már vagy fél órája nevetek megállás nélkül. Spencer a legviccesebb ember akivel valaha találkoztam és szerencsére az én társam. Húsz évvel idősebb mint én, egész életében zsaru volt, nem is ismer mást. A felesége hat éve lépett le egy másik zsaruval. Azóta mondjuk úgy, nem igazán keresi a nők társaságát. Velem más a helyzet. Alighogy magam mögött hagytam az iskolát, felkarolt és kérte, hogy mellé helyezzenek. Ő is vadász, akárcsak én. Jól tudja, hogy működnek a dolgok és jó, hogy nem kell előtte titkolóznom. Még mindig nevetek amikor a diszpécser minket keres és Spencer is vigyorog mikor lenyomja a gombot és bejelentkezik. - A Central Parkban találtak egy nőt, aki csupa vér és egy padon fekszik. Arra futók vették észre. - mosolyom eltűnik, komor ábrázatom lesz. Spencer leokézza a dolgot és már fordít is a kormányon, hogy a Central Park felé vegyük az irányt. Negyed óra múlva érkezünk. Még nincsenek sokan, korán van, a legtöbben még csak most ébrednek, hogy munkába induljanak. Pár futó kószál csupán erre. Gyors léptekkel haladunk de ahogy látom megelőztek minket és bár én nem de Spenc azonnal felismeri a vörös ördögöt. - Nora Watson. Remek. - mondja szinte szitokszóként a nő nevét de én sem vagyok boldogabb. Igen, ez a farkasok területe. Ahogy közelebb írunk, elhúzom a számat az aranyló vér láttán. Mit keres egy Különleges a vérfarkasok területén és mitől csupa vér? S kié az vörös nedű ami ruháját mocskolja? Őrző vagyok. A legtisztább a vadászok között. Együtt élek egy Különlegessel aki olyan, mintha a testvérem volna. Az a feladatom, hogy megóvjam őt és a többi Különlegest még akkor is ha a bátyáim szerint nem kellene. Megszokásuk, hogy még a széltől is óvnak de vagyok olyan jó vadász, mint ők, akár tetszik nekik, akár nem. - Spenc, ugye tudod, hogy ez nagyon nem jó? - kérdem felé fordulva de már nincs ott. Már tereli is odébb azt a pár futót én pedig mély levegőt véve lépek a vérfarkashoz és a vérben ázott nőhöz. Még elcsípem Nora megjegyzését. Felhorkanok. - Ez talán nem a legjobb ötlet. - Spenc is beér, a fellökött nő karja után nyúl és felsegíti a földről, miközben elkobozza a telefont, mivel a kép készült, kitörli és visszanyújta a nőnek aki szitkozódva távozik. - Jamie Martell. Nyomozó. - mutatom a jelvényem a vérfarkasnak és a padon fekvő nőnek, akinek megragadom a karját és felültetem. Kibújok pulóveremből és nem várom meg a véleményét, rá adom. Nem kell több szemfüles tekintetet. A kezében tartott kőre nézek, közben intek fejemmel Spencnek, hogy el kell tűnnünk innen, mielőtt más kolléga is megjelenne a színen és faggatózni kezdene. Az kellene már csak, hogy elpletykálják a médiának, hogy egy fiatal nőt találtak a Central Park szívében, aki arany és vér keverékében fürdött. Az összes rohadt természetfeletti rávetné magát a lányra. - Mi a neved? - kérdem elé térdelve még Spenc karon ragadja Norat és két lépéssel odébb vonja. - Mi volt a terved? Kivérezteted a hegyekben? - egyáltalán nem finom a nővel de nem az én tisztem megmondani, hogyan bánjon vele. Én nem vagyok a felesleges erőszak híve de Spencről tudom, hogy a természetfelettinek nem épp a legudvariasabb arcát mutatja. - Mi történt, mit tudsz? - faggatja tovább, én pedig gyöngéden hajtok félre egy tincset Caroline arcából. - Héj. Minden rendben lesz. Segíteni fogunk neked. - mondom csendesen de közben azon gondolkodom, hogy menni kéne. De hova? S mit mondok a többi rendőrnek? Elvégre ők csak a vámpírok létezéséről tudnak, nem többről.
"A tudatlanság felgyújtja a kíváncsiságot, és az ismeretlen felé űz."
Soha nem kellett volna New Yorkba jönnöm. Nem is tudom, hogy hogy képzeltem, hogy élhetek úgy, mint az egyszerű halandók.Talán ha nem lenne semmilyen más természetfeletti lény a dologban, akkor tökéletesen titokban tudnám tartani a mivoltomat, de így... mindig csak keresztbe fognak nekem tenni, amíg aztán valaki meg nem öl. Teljesen biztos vagyok abban, hogy most is valamelyik fenevad tehet mindenről. De miért nem emlékszek? Ilyen még sosem fordult velem elő. A legjobb lenne, ha haza teleportálnék, de ahhoz túlságosan is sokan vannak itt, igazán nem hiányzik, hogy pont most buktassam le magam, bár minden bizonnyal már épp elég rajtam az a rengeteg vér. Ami az arany sárgát illeti... nos remélem, hogy senki sem sejti, hogy az is vér, amiben szintén reménykedek, hogy nincs a közelben senki, aki erre a vérre szomjazik. Az tény és való, hogy szeretnék már túl lenni végre ezen az őrületen, de meghalni még nem áll szándékomban. Kezd idegesíteni az a sok kíváncsi ember, akik megbámulnak, de mit is várok el tőlük? Minden bizonnyal nem egy mindennapi látvány vagyok így véresen, cipő nélkül, a padon fekve. Tutira mindenki azt gondolja, hogy részegre ittam magam, vagy valami ilyesmi. Ja... bárcsak ennyiről lenne szó, és bár csak tudnám, hogy miért vagyok itt. Akárki is tette ezt velem, nem állt szándékában, hogy megöljön, különben akkor már halott lennék. És ha...? Mi van, ha én bántottam valakit? Töprengésemből egy nő ébreszt fel, akire rémülten meredek rá. Még csak ez hiányzott. Egy farkas. - Kösz, inkább maradok. – eszem ágában sincs vele menni, a felém nyújtott kezét nem fogadom el. Általában kedvesebb szoktam lenni mindenkivel, mert ugye fő a békesség, de ez ma valahogy nem az én napom, és hát nem megy. Elég rossz érzés, mikor minden második lény, akibe belebotlasz az ellenséged, nem is tudom, hogy ehhez hozzá fogok-e szokni valaha. Vagy, hogy egyáltalán hozzá lehet-e...? És a bűnöm mindössze annyi, hogy annak születtem, ami vagyok. Bár itt csak az van biztonságban, aki gonosz.
Nem telik el sok idő, és újabb két ember bukkan fel, akik a bámészkodókat elkergetik. A félelem csak még jobban úrrá lesz rajtam. Haza akarok végre menni, levetni ezt a göncöt magamról, aludni egy jót és elfelejteni, mindent. Igazából már nem is érdekel, hogy mi történt velem, csak hagyjanak már békén. Ahogy meghallom a nyomozó szót, nyelek egyet. Na még csak ez hiányzott. Hogyan is magyarázhatnám ki magamat ebből az egészből? Talán, ha valamit felgyújtanék, akkor egyből mindenki a tűzre figyelne, és én nyugisan elteleportálhatnám magam, és azzal probléma meg lenne oldva. De ez túl kockázatos lenne, mert ha van itt bárki is, akinek a vérem kell, akkor az úgyis rám bukkanna. Szóval csak nyugodtnak kell maradnom, hiszen semmit sem csináltam... remélem. Immár a padon ülve, magam alá húzom a csupasz lábaimat, és próbálok nem remegni. Hogy a félelemtől-e, vagy a hidegtől... azt nem igazán tudnám megmondani én sem. Minden esetre hálás vagyok azért a felsőért, amit ez a nő adott. - Caroline. - motyogom, és érzem, hogy a könnyeim potyogni készülődnek. Nyelek egyet ezzel visszatartva őket. Erősnek kell látszanom, mert aki gyenge az sosem győzhet. – Ne... nem tudom, hogy mi történt. – mentegetőzök csak úgy, hogy mondjak valamit, mert az a napnál is világosabb, hogy nem tartanak engem hibásnak. És nem is vagyok az, tudom. A kezemben szorongatott kőt vissza rakom a zsebembe. Vigyáznom kell rá, nem kerülhet senki kezébe. Érzem, hogy még hasznát fogom venni, csak előbb rá kéne jönnöm, hogy mi is az. Mert, hogy nem holmi közönséges kő, az biztos. - Én csak... haza akarok menni. – Meglep a nő barátságos viselkedése, nem igazán ehhez vagyok szokva, bár ennek többnyire az az oka, hogy túlságosan bizalmatlan vagyok. Vajon miért? Mert vagy megölni akarnak, vagy valaki az ágyába akar csalni csak, vagy pedig egyszerűen nem vagyok szimpatikus és kész. És persze most sem bízhatok meg teljesen mértékben ebben a nőben, de mivel mégis csak egy nyomozó... talán valóban segíteni akar.
'Don't you worry, child; see heaven's got a plan for you.'
Mikor az ismeretlen, kétféle vérben fürdőző lány visszautasítja a kedves segítségemet, orrom megrándul. Már venném le a kabátomat, hogy legalább azt neki tudjam adni. Na, nem mintha annyira ő érdekelne, sokkal inkább a saját biztonságom. Nagyon nem tetszik, hogy idevonzotta a rohadt embereket a Kaern környékére, ráadásul hatalmas feltűnést kelt. El akarom takarítani, mielőtt még több ember gyűlne körénk. Már hallom is a hátam mögül az újabb lépteket. Egy férfiét és egy nőét, ez biztos. Az illatukat is érzem. Kávé. Átlagos parfümök. Tekintetemet nem vonom el a lányról, megakad rajta, a kezében lévő köveken, amik indokolatlannak tűnnek, és várok, nem mozdulok. Mint egy ragadozó, mi a magas fűben vár, ugrásra készen. Izmaim megfeszülnek egy pillanatra, kezem megáll, a cipzár nem csúszik lejjebb. Ismerős hang szólít a nevemen. Hamar helyre tudom tenni a dolgokat, pontosan tisztában vagyok vele, hogy ki áll mögöttem. Ördögi, vadállatias vigyorra görbül szépen ívelt, vörösre rúzsozott ajkam, miközben felegyenesedek. Még nem nézek hátra, nem fordulok meg, úgy szólok: - Spencer Knight. Micsoda meglepetés – csak most nézek a férfire, aki közben az embereket megy elterelgetni, engem egyedül hagyva a másik két nővel. Egy röpke pillantást sem vetek a nyomozóra, de attól még nem vagyok süket. A nevét hallom, és megjegyzem. Eléggé jó a memóriám. - Természetesen nem, nem jó – sziszegek Ms. Martellre, válaszolva Knight helyett, aztán a lányhoz fordulok. Martell pedig csak járatja a száját... és rohadtul nem tetszik a hangnem. – Persze... nyilván Önnek nem fontos ez a hely – vonok vállat kissé bosszúsan. – Csak, hogy tudja, nyomozó – köpöm ki az utolsó szót gúnyosan -, ha ideözönlenek az emberek, abban önöknek nem lesz köszönet – gondolok most a szőkeségre és Knight-ra. Még csak az kellene, hogy minden rohadt ember idejöjjön és belemásszanak az életünkbe, és kutakodni kezdjenek utánunk... pff! Akkor kibelezném Knight-ot és újdonsült kis barátnőjét – élvezettel. Csöndes dühöngésemből Knigth rángat ki, szó szerint. Karomat megszorítva von arrébb a két nőtől. Izmaimat megfeszítve követem, nem keltek még nagyobb feltűnést, mint amit ez a Különleges tett pár perce. Már csak az újabb nézelődők hiányoznak... miközben Knight-tal beszélek, figyelek a másik két nő párbeszédére is. Mikor megáll, kitépem karomat ujjai szorításából. Halkan felnevetek. - Úgy ismersz? Tudod, hogy nem vagyok rossz lány... – vigyorgok negédesen a férfi képébe. A lány szipogása nem hat meg, sőt, egyenesen felfordul tőle a gyomrom... válaszai használhatatlanok. Az eset pedig cseppet sem unalmas. - Ne nyavalyogj – mordulok Caroline-ra, unott tekintettel. – És próbáld használni a fejedet, lehetőleg arra, amire való, mielőtt porrá zúzom – forgatom körbe szemeimet, mire Knight magához ránt. - Ne akard, hogy golyót röpítsek beléd – én pedig a képébe nevetek. - A legjobb helyen, barátom – hangom nyugodt, szinte nevetséges, őrült módon az. – A farkasok széttépnek majd titeket, egytől egyig. Akkor nem lesz miért aggódnotok a kis barátnőddel – vonok vállat, mire Knight elenged. – Bölcs döntés – igazítom meg a bőrdzsekimet és a két szőkeség felé fordulok. – Ideje menni. Itt nem maradhatunk, a Park biztonsága érdekében – a lány úgyis tudja, hogy mi vagyok, Knight tudja, hogy mi vagyok, és van egy olyan érzésem, hogy Martell is tudja. Szóval itt nem maradhatnak, és természetesen a Kaernre gndolok, nem konkrétan, a parkra; és én pedig nem fogok lemondani a vérről...
MUSIC: Don't you worry child | NOTE: I was a Queen, I had a golden throne | WORDS: 514
hello, babe, here is my name
Jamie Martell
Ψ Home : New York Ψ Job/hobbies : Behavior analyzer Ψ Humor : I am the funny one Ψ Total Posts : 46 Ψ Join date : 2014. Aug. 04.
Nem lopja be magát a szívembe a nő, annyi szent de nem kezdek pörölni vele. Arra itt van Spenc. Még csak rá sem pillantok a farkasra. A Különlegest figyelem. Láthatólag Spencert, az sem érdekli, ha az egész rohadt város ideözönlik. Norara vicsorog. - Emlékeztetnélek, hogy az a hőn tisztelt szövetség, három faj között született. Nem akarsz háborút Nora. Nem a vadászokkal és nem az emberekkel. Úgyhogy igen barátom, a legjobb helyen lövöm szét a koponyádat ha nem fogod be a pofádat. - Nem tudom mi történt kettejük között és az igazság az, hogy nem is akarom tudni. Soha nem láttam még ilyennek Spencert. Megszoktam, hogy kiveszett belőle a gyengédség, megszoktam, hogy tiszteletlenül beszél a nőkkel de ilyet még soha nem láttam tőle. Mintha a nő a legrosszabb formáját ragadta volna meg. - Nocsak Watson, csak nem féltékeny vagy? - elvigyorodik a barom, még jobban hergelve a nőt de csak fél füllel figyelek rájuk. - Meg kell kérjelek, hogy gyere velem. Be kell vigyelek a kórházba és aztán az őrsre. - Reggel egy hullát találtak a múzeumban, erre itt ez a lány, vértől ázva, aki nem emlékszik semmire. Nem épp a legjobb hír. Tudom mi ő és tudom, hogy meg kell védenem s meg is fogom. De itt van egy rakat tanú, kiküldtek, kötelességünk bevinni a nőt az őrsre... és a külseje alapján a kórházba is. - Ne aggódj. Van egy barátom a kórházban, aki tudja mi vagy. Én is tudom. - lassan beszélek, hangom nyugalmat áraszt. - Nem esik bántódásod, megígérem. - mosolyodom el kedvesen még Spencer megköszörüli a torkát és elégedetten vigyorog rá a farkasra. - Te pedig bejössz angyalom, mert akadályozod a nyomozást. S próbálj meg ellenállni Nora, ó, kérlek tedd meg. Egy seregnyi tanúm lesz rá, hogy rendőrökek ugrottál egy lány mellett aki csupa vér. - a nőnek be kell látnia, hogy nincs választása. Ha elmenekül körözést adunk ki rá, ha ellenáll azért le is tartóztathatjuk. Így csak jön velünk az őrsre, bár én nem értek egyet Spencer módszerével. Már épp meg akarok szólalni, hogy nem kell ennyire durvának lennie, mikor megjelenik az első fotós. - Gyere. - felemelkedek és nagyon reménykedem benne, hogy a nő feláll. - Úgy látom ért hozzá, hogy küldjön el másokat a fenébe - fordulok Norahoz - ha olyan fontos a park biztonsága, ideje rászállnia a fotósokra. - nem vagyok barátságtalan annak ellenére, hogy a nő tekintete majd kettészúr. Spencerre pillantok. - A kocsiban várunk titeket. - mondom egyszerűen és ha Caroline nem ellenáll akkor már indulunk is a kocsi felé, hogy öt perc múlva a lány az anyósülésen reszkessen tovább. - Tudom, hogy félsz. Tudom, hogy majdnem mindenki akar valamit tőled. De ígérem, senkinek nem hagyom, hogy bánthasson. - ismétlem meg magam miközben az apámra gondolok. Nem, ő sem hagyná. S Nath se. Már pedig a bátyám is rendőr. Ahogy Albert is, akit a gyilkossági ügyhöz irányítottak. Tudnia kell, hogy mi történt itt de csak akkor számolok be neki erről, ha már biztonságba helyeztem a nőt. - Köszöntem. - veszi el Spenc a kamerát és a mobilt majd int Noranak. - A kocsiba. Most. - mondja ellentmondást nem tűrve és a farkast is az autó felé kezdi terelni.
Kezdőlap 
