- Detektív Hemlock! - ez volnék én. Sokat tanultam és tettem azért, hogy ide kerüljek, ebbe a pozícióba. Az őrsön senki sem tudja, hogy farkas vagyok. Még csak az kellene, kész botrány lenne belőle. Rövid időn belül. Nem vagyok én itt nagy kutya, csak egy mezei nyomozó. Nem is akarok magasabb rangot betölteni. Itt legalábbis nem. A farkas léttel egy cipőben jár az is, hogy vannak feladataim és kötelességeim a falkán belül is. Ahol viszont, mondhatjuk, hogy magas pozícióban vagyok. Most, hogy beütött a krach, Mona meghalt, és az a vadász tud rólunk, tud a falkáról, és valamit akár tervezhet is ellenünk. Szóval a nyomában lihegek a szabadidőmben.
Apropó, szabadidő... jó vicc. Ez az, ami nekem nincs. Ha nem őrként funkcionálok, akkor nyomozóként, és ezt a kettő piszkosul nehéz összeegyeztetni; ha hiszik, ha nem. Sajnálatos módon pedig még nem találtam ki annak a módját, hogyan szakadhatnék kétfelé, vagy hogyan osztódhatnék - mennyivel egyszerűbb lenne az életem!
Ezt, mármint, hogy egy fikarcnyi időm sincs, munkatársam tudtára is adom. Smith mappával a kezében lohol utánam, mondván találtak valamit az egyik új áldozatügyében. Gyorsan azt is eldarálja, hogy egy UV fény alatt látható pecsétet nyomtak a lány csuklójának belső felére, ami egy clubhoz vezetett minket. Pontosabban őket, mivel én itt és most leadom a műszakot.
- Rendben - bólintok -, járj utána a dolognak. Nézz szét a bárban, kérdezősködj, nyomozgass. Ne fedd fel magad! - figyelmeztetem. Úgy teszek, mintha valamiféle kisfőnök lennék itt, pedig nem vagyok az, mégis sokan hozzám rohannak, ha van valami, annak ellenére, hogy nem mindig én vezetem az ügyet. Igazából most sem. - Nekem most el kell mennem, már két napja itt rohadok, holnap számolj be - meg sem várom, mit mond, már fekete bőrdzsekimet kanyarítom vállamra, és mielőtt bárki más is megállíthatna, már a liftben állok, és nyomom meg a gombot, hogy a bádog a földszintre vigyen.
Elnyújtott, sietős, nem túl nőies léptekkel haladok az utcákon, célirányosan a Hell felé. Oda beszéltem meg húgommal, Viviennel találkozót. Már régen csaptunk egy amolyan 'ereszd el a hajam' bulit, és azt hiszem, épp ideje, hogy kirúgjak a hámból. Az sem érdekel, ha holnap macskajajjal ébredek.
Szeretek a húgommal lógni. Sajnos mostanában nem volt rá túl sok lehetőségem, többször is vissza kellett utasítanom a meghívását, vagy lemondanom egy már megbeszélt bulit, valamilyen falka-ügy-, vagy rendőr-ügy miatt. Ma reggel azonban eltökéltem, hogy ha már megígértem, betartom a szavam.
Belépve a bár fülledt helyiségébe, megcsap az alkohol, a füst és a különböző parfümök, valamint az izzadság elegye. Tekintetemmel húgomat keresem, akit hamarosan meg is lelek; már a pultnál ül.
Megközelítem, utat vágva magamnak az egyként mozgó embertömegben, kik a zene ritmusára dobálják magukat a fények cikázó forgatagában. Mikor végre kikeveredek a táncolók közül, Viv mögé lépek, és két oldalról bököm meg bordáit, hogy aztán vállaira fektessem kezeimet és arcomat az övének simíthassam.
- Valamiféle csoda folytán nem felejtettem el, és az őrsről is ki tudtam szakadni végre - vigyorodok el szélesen, majd eleresztem húgomat és a mellette lévő, szabad székre csúszok. Olyan ez a mozdulatsor, mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna. Mielőtt Vivienhez fordulnék újra, az őzike szemű, James Dean copy cat-hez szólok, aki a pult mögött álldogál, és rendelek magamnak egy vodkát, tisztán. Megvárom, míg Viv is rendel, majd neki szentelem teljes figyelmemet.
- Mi a helyzet? Mesélj - mosolygok rá, és várom, hogy megeredjen nyelve.

Ezer közül is, a legnagyobb hangzavarban is felismerném húgom, Vivien nevetését. Hasonlít az enyémre, ami valószínűleg a szüleinkére. Erre nem vennék viszont mérget, mert nem gyakran hallottam őket nevetni, tiszta szívből. Édes a kicsi húgom, ahogy ültében ugrik egyet. Ahogy hátulról kicsit megölelgetem, majd mennék a mellette lévő szék felé, hogy leüljek végre – egész nap robotoltam, és már rohadtul vágyok egy vodkára, meg egy tequilára, whiskyre, sörre, és még sorolhatnám -, de persze nem hagyhatom ki, hogy húgom nyakába boruljak, és bénán megpaskoljam hátát, hogy aztán a másik székre csúszhassak. Érzem rajta a tequila illatát, azt hiszem, már kezdett lemondani rólam. Nem csodálkoznék. Rögtön rendelek, majd utánam ő is, és azonnal bemutat egy vadidegennek. Paul? Paul.
- Üdv – intek neki, széles, ragyogó mosolyra húzva ajkaimat és mérem végig a fickót, aki Vivien szerint – legalábbis őszinte reakcióját látva, hallva az előbb – ’olyan vicces’. Hát, nem tudom... inkább idióta, amiért hagyja, hogy lehúzzuk. De hát, ez már csak így megy. Nincs jobb az ingyen piánál. Én már csak tudom, van elég férfi kollegám, akik gyakran fizetnek – vagyis fizetnének - helyettem egy-két üveg sört, pusztán előzékenységből. Mert én vagyok a nő. Általában nem engedem. Inkább csak akkor, ha tényleg be akarok rúgni, amihez viszont nem kevés szeszre van szükség. Olyankor jobb, ha nem én állom a cehet.
Aztán Viv el is fordul a ’hű de vicces’ Paul barátunktól, aki mintha csüggedne most, s úgy néz rám, szinte segélykérőn, mint egy kóbor kölyökkutya. Sajnálatos módon engem ez nem hat meg, láttam már épp elég ilyen ábrázatot és pillantást a nem is olyan távoli múltban, így a szívemet már megkeményítettem ez ellen. Inkább Vivre figyelek, aki mesélésbe kezd.
- Azt látom – nevetek halkan. Már én is úgy pörögnék, de olyan rohadtul fáradt vagyok, hogy nekem ehhez egy kicsit többre lesz szükségem, mint pusztán jókedv. Pia. Sok pia. Esetleg kávé. Talán még a pezsgővel kevert energiaitalt is bevállalom, ami egyébként üt. Nagyon. Még engem is. De attól biztosan felébredek majd. El is döntöm rögtön, mit kérek következőnek.
Ám, mielőtt Vivien folytathatná a helyzetjelentést, megszólítanak minket – ’szépségek’ -, és már nyúlok is a James Dean copy cat keze felé, melyben ott figyel a vodkám, és a szokásos rituálé után gurítom csak le.
- Akik örökre ilyenek is maradnak! – persze, szépek is, de én ilyenkor inkább a bensőséges kapcsolatunkra gondolok. A minket figyelő emberek pedig azt is gondolhatják, hogy csupán két, fiatal hölgy hiszi azt, hogy övé a világ – örökre. Nos... pár száz évig még köztetek járunk, halandók, törődjetek bele.
Aztán végre tényleg Vivienre kerül a sor. Mesél. Szerintem jobban várja ő ezt a kis kiruccanást, mint amit mutat. Közömbös, már-már unott hanglejtése megmosolyogtat, közben szemem sarkából szemezek a pezsgősüvegekkel, hogy vajon melyiket válasszam. Úgy döntök, önző mód, hogy mivel úgyis minden Paul számlájára megy majd, nem leszek rest, és egy egész üveggel fogok rendelni, annyi energiaitallal, amennyi ennyi pezsgőhöz szükségeltetik, hogy kellően kiegészítsék egymást.
- Értem – bólintok a beszámoló végére. Gonoszkás mosolyra húzom ajkaimat, úgy kezdek bele: - Izgalmasan hangzik. Nem is értem, hogy vagy képes ilyen nyugodt maradni – és ezzel most rajtam a sor, hogy játékosan a vállába bokszoljak. Ismerem, jobban, mint a saját tenyeremet, nem tud átverni. – Persze, ez természetes – bólintok. Arckifejezésem most komoly és felelősségteljes. Ha csak ilyen ’apróságról’ is van szó, már előmászik belőlem a nővér.
- Oh, ne is kérdezd... – túrok bele fáradt mozdulattal a hajamba. – Van fogalmad róla, mennyi rohadt gyilkos mászkál szabadon New York utcáin? – teszem fel a költői kérdést. Nyilván én sem tudom, de annyi bizonyos, hogy rengeteg. – Kurva sok munkát adnak nekünk, a rendőrségen. Már két napja bent rohadtam, mielőtt eljöttem. Már épp ideje a kikapcsolódásnak. Nem is emlékszem rá tisztán, mikor voltam normális, nem dolgozó emberek között... – gondolkodom el a dolgon. Csak nem voltam részeg! Ennyire nem. Vagy talán az az emlék is a munkatársaimhoz kötődik, csak mégis annyira részeg voltam, hogy normális embereknek tűntek. Higgyenek nekem, egyik gyilkossági nyomozó sem normális. Mind elvetemültek vagyunk.
- Ne is beszéljünk róla – mosolyodok el végül, és a James Dean copy cat-re nézek. – Egy pezsgőt. Mindegy, melyiket, nem értek a pezsgőkhöz. Amúgy is Paul állja – bökök hüvelykujjammal a friss ismeretség irányába. – És energiaitalt. Hármat – a gyors rendelés után visszafordulok Vivhez. – Nagyon le vagyok strapálva – magyarázom -, energia kell. Viszont... merre felé mentek Anastasiával? És milyen ügy? – nyilván tudni szeretném, legalább egy kicsit jobban, hogy hova megy a húgom, és mire számítsak, mit fog csinálni.
Jön a pezsgő és az energiaitalok, plusz két pohár, és én már keverem is a koktélt, a’la Katherine.