Reggel még a szokottnál is korábban keltem, nem mintha olyan jól kialudtam volna magam, abban se vagyok biztos, hogy sikerült-e aludnom egyáltalán. Így cseppet nyúzottan támolyogtam el a fürdőszobáig, elgémberedett nyakamat dörzsölgetve. Kib*szottul kényelmetlen a kanapém. Megmosakodtam, megmostam a fogam és vagy egy negyedórán keresztül bámultam víztől csöpögő arcképemet a tükörben.
- Ez nem igaz.- dörzsölgettem meg sajgó halántékomat, az én életembe ez egyszerűen nem fér bele. Leo ezt alaposan elkúrtad. Na, ja, nagyjából szó szerint. Belopóztam a szobámba, hogy kimentsek onnan néhány göncöt. Raana még aludt, világos haja legyezőként terült szét a sötétszürke párnahuzaton, a takaró hosszú combja köré csavarodott, a lábánál pedig Baby aludt összegömbölyödve. Remélem, ha felébred nem kap tőle frászt. Felkaptam a farmeromat és egy piros kapucnis felsőt a székről és már osontam is kifelé, óvatosan csukva be magam mögött az ajtót. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, francba a farmerral, melegítőbe bújok és elmegyek kocogni egyet. Visszafelé megállok a közértben és alaposan bevásárolok.
Raana a konyhában talál rám, amint éppen vizes hajjal – kénytelen voltam újra letusolni, miután megjöttem- fehér pólóban tükörtojást sütök, ami azért hat különösnek, mert az asztalon már így is elég nagy felhozatal gőzölök. Buggyantott-, főtt tojást, és rántotta.
- Ó, jó reggelt!- fordulok hátra.- Nem tudtam, hogy szereted. – magyarázkodom. – Úgyhogy remélem éhes vagy.- vigyorodok el, nem lenne jó, ha ennyi kaja a nyakamon maradna.
- Ülj le kint, mindjárt viszem ezt is.- javaslom, majd visszafordulok a tűzhelyhez. Jó tíz perc múlva aztán én is ott termek az asztalnál néhány szelet kenyérrel, amik ferdék is és vonat kisiklatására is alkalmasak. Ami azt illeti, nem vagyok egy konyhatündér.
- Hogy aludtál?- ülök le Rannával szemben, tányéromra pakolok egy kis ezt-azt, de nem bírom magamba tartani tovább, ami azóta foglalkoztat, hogy felbukkant tegnap éjjel az ajtómban.- Szóval, mi a franchoz kezdünk most?

Elnyújtoztatom a végtagjaimat és megdörzsölöm a szemeimet. Most először, aludtam végre jól, amióta New Yorkban vagyok, és először is hunytam le úgy a szemem, hogy biztonságban éreztem magam. Minden bizonnyal ennek az az oka, hogy végre egy kényelmes ágyba tehettem le a fejem és nem kellett abban a kényelmetlen kanapéban aludnom, ami oda haza van, ugyanis nekem csak egy olyan kis lyukra futotta. Ez az éjszaka már elég is volt ahhoz, hogy megszokjam ezt a kényelmet... és ha belegondolok, hogy csak egy éjszakáról volt szó... Ásítok egyet, aztán felülök, mire egy kutyával találom szembe magam. Ez fura... nem is tudtam, hogy van kutyája Leonak. Na nem mintha bármit is tudnék róla. Török ülésbe ülök, aztán mosolyogva az ölembe veszem a kutyát és simogatni kezdem, amit minden bizonnyal élvez. A farkát lógassa. A nyelve kint lóg és úgy vakkant. Ahogyan játszok vele, úgy tudatosul bennem csak igazán, hogy miért is vagyok itt. A francba! Terhes vagyok... nem csak egy rossz álom volt az egész, mert én valóban gyereket várok, ami nem túl kellemes gondolat. A legtöbb ember általában boldog, ha megtudja, hogy kisbabája lesz, de én... Hát nem pont a legjobbkor jött ez a dolog. Kezemet a pocakomra teszem, és simogatni kezdem. Vajon milyen anya lenne belőlem? Van értelme megszülni ez a babát?
Túl hirtelen kelek ki az ágyból és megszédülök, a kis éjjeli asztalba kell bele kapaszkodnom. Ha már most ilyen ravatyúl érzem magam minden áldott reggel, akkor mi lesz később, amikor nagy lesz a hasam? Ó, jajj ne! Én nem akarok elhízni, én így akarok maradni, ahogyan most vagyon. Bele se tudok gondolni, hogy mi lesz akkor, ha többet nem fordulnak meg majd utánam a pasik, mert egy elhízott gebe leszek. Nem, nem, nem! Mihelyt rendbe jövök egy kicsit, és már nem látok mindenből kettőt, elveszem Leo egyik melegítőjét és magamra veszem. Nem tudom, hogy csak a terhesség-e az oka, vagy tényleg hideg van, de fázok. Leterítem az ágyat, aztán kilépek a szobából. Igazából amúgy nem szokásom megágyazni magam után, de ha már kitúrtam leendő gyermekem apját a szobájából, ez a minimum. Előbb a fürdőszobába megyek, mert szörnyen kell pisilnem. Na... ez még mindig jobb, mint mikor úgy keltem, hogy hánynom kellett, bár még hosszú a mai nap. Amint végzek, megmosom a kezem, majd elveszem az egyetlen fogkefét, amit megpillantok – valószínűleg a Leoé – és megmosom a fogamat is. Miután végzek a konyhába megyek, ahol Leo éppen a reggelit készíti. Akaratom ellenére is megmosolyogtat a tudat, hogy mennyire gondoskodik rólam, bár persze tudom, hogy nem én érdeklem, hanem csak a gyerek. Valószínűleg, ha majd megszülöm mehetek is a francba.
- Jóreggelt. Csak nem tükörtojás? – kérdem mire a gyomrom megkordul. A vicces az, hogy amióta bennem van ez a pici, azóta bárminek az illatát megérzem, enni akarok belőle, sokszor még olyan dolgokat is, amit normális esetben sosem kóstolnék meg. – Éhen veszek. – motyogom, aztán nyelek egyet. Utálom ezt az egészet. Folyton csak a kajára tudok gondolni, meg arra, hogy minél többet egyek. Régen mindig gondoskodtam arról, hogy csak annyit egyek, amennyi elegendő, sosem állt szándékomban 50 kilónál még csak véletlenül sem súlyosabb lenni. Most meg mi történik? Ha kell, ha nem tömöm a bendőmet, és hamarosan olyan leszek, mint egy elefánt. Engedelmesen helyet foglalok kint, kényelembe helyezem magam. Unottan kopogtatom a körmeimmel az asztalt amíg Leo megérkezik, és mihelyt felbukkan, kiegyenesedek és máris érzem a számban a tojás ízét. Úgy érzem magam, mint aki már egy hete nem evett semmit, fel tudnék falni egy egész tyúkfarmot.
- Jól aludtam. – felelem kérdésére, majd rögtön enni kezdek. – Ne haragudj, hogy kitúrtalak, majd... hamarosan elmegyek. – mondom kelletlenül, bár a gondolattól is ráz a hideg. Nem akarok megint egyedül lenni... most nem. A kérdése váratlanul ér, pedig számíthattam volna rá. Abba hagyom az evést, majd a tekintetét keresem. Ó, a csudába! Fogalmam sincs, hogy mit tegyek.
- Hát... arra gondoltam... ha tudnál egy kis pénzt adni... én elvetetem. – motyogom, majd a pillantásomat a földre szegezem, közben pedig a kezemet ismét a pocakomra rakom.  

- De bizony.- nézek végig melegítőbe bújtatott alakján, állati dögösen fest így smink nélkül, kissé borzas hajjal, de lelkesedésem gyorsan lelohad, mikor eszembe jut milyen véget is ért, amikor legutóbb ilyen szemmel néztem rá, bár mi tagadás, azon az ügyön már nehéz lenne tovább rontani.
- Helyes.- kanyarodik elégedett mosoly képemre, s míg ő kényelembe helyezi magát én befejezem az utolsó fogást is.
- Örülök.- dörgölgetem meg önkéntelen mozdulattal sajgó nyakamat, miután helyet foglaltam. Legalább egyikünknek jól telt az éjszakája, bár gondolom ez annak is köszönhető, hogy ő már korábban értesült a helyzetről, így volt ideje szoktatni magát a gondolathoz.
- Nem gáz.- intem le szabadkozását. Voltak ennél már kellemetlenebb éjszakáim is. Egy ideig figyelem, ahogy eszik, de engem elkerül az étvágy, túl ideges vagyok, képtelen rá, hogy továbbra is magamban tartsam azt, ami foglalkoztat, így hát rászabadítom kérdésemet a velem szemben ülő lányra. Kétségbeesett tekintetét látva rögtön meg is bánom, hogy nem vártam ki vele az étkezés végét.
- Hát persze.- vágom rá túlságosan is gyorsan.- Kifizetem, amit kell, mármint mégis csak a te tested, a te döntésed.- gesztikulálok hevesen a kezemmel, mint mindig, ha ideges vagyok, hátamat a szék támlájának vetem, s őt figyelem, s várom, hogy elöntsön a megkönnyebbülés várt hulláma, de az csak nem akar érkezni.
- Lehetséges ez egyáltalán?- zavarodom össze egy pillanatra.- mármint az abortusz, a mi esetünkben?- már csak a szó kimondása is nehezemre esik, mintha bemocskolnák vele valamit. – Egy tablettát kell lenyelni, vagy mi?- vakargatom a tarkómat, hiába vagyok már túl az ötvenen, férfiból vagyok és nem vagyok képben, hogy zajlanak le ezek a dolgok, mert, ha valami műtétszerű folyamat ez, az bajos lehet arany vérünk miatt.  
- Egyáltalán biztos, hogy ezt akarod? – dobolok ujjaimmal idegesen az asztal lapján. – Mármint, ne érts félre, én nem akarok gyereket Tőled. Ne vedd magadra!- mentegetőzöm.- de nem is ismerlek, az isten szerelmére, azt se tudom mi a teljes neved.- nevetek fel kínomban.- de ha megtartanád…izé..megfontolhatjuk esetleg azt az opciót is.- el se hiszem, hogy ezt mondtam, legszívesebben alaposan tarkón vágnám magamat, de ehelyett lélegzet visszafojtva várom, hogy Raana mit szól mindehhez.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez fog történni velem. Már annyi mindenen mentem keresztül az elmúlt éveim során, de soha, még csak véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy egy egyszerű kis kalandból ez lesz majd. Terhesség. Még a gondolatától is kiráz a hideg. Persze, szeretnék majd egyszer gyereket, de most és nem így. Minden bizonnyal ez kellett, hogy legyen, hogy végre észhez térjek és az életet kicsit komolyabban vegyem és ne úgy, mintha egy játék lenne. Most az egyszer adok igazat a bátyámnak, aki mindig azt vágta a fejemhez, hogy gyerek eszem van. Nos, valóban. De az tény, hogy nem az én hibám, hogy teherbe estem. Leo vigyázhatott volna egy kicsit, ami azt illeti. De már mindegy, hogy ki a hibás és ki nem, mert megtörtént a legnagyobb félelmem, és ezt nem lehet visszacsinálni.
Ahogy a nyakát dörzsölgeti, hirtelen bűntudat fog el. Valószínűleg én vagyok az oka, hogy nem aludt kényelmesen, mert ha valaki, akkor én biztosan tudom, hogy milyen az éjszakát egy kanapén tölteni. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír. A vicces az, hogy csak azóta reagálok mindent ennyire túl, amióta bennem van ez az akármi. Gyerek, vagy csak lesz gyerek, vagy gőzöm nincs, hogy most mi az. A lényeg, hogy korábban az ilyen apróságok, hogy valaki miattam nem alszik jól, hidegen hagyott... most meg... szinte lelkiismeret furdalásom van. Remélem, hogy nem tart sokáig majd ez a hülye állapot, mert nem biztos, hogy akarok ilyen idióta érzelmekkel együtt élni. Egy kicsit megkönnyebbüléssel tölt el, hogy egyet ért velem, hogy ezt a gyereket nem szabad megtartani, másrészt viszont... valahol legbelül mégis reménykedtem abban, hogy megpróbál akadályozni ebben az ostoba ötletbe. Mert az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mit akarok, vagy, hogy egyáltalán mi lenne helyes. Az köztudott tény, hogy nem a jó döntéseim miatt vagyok híres.
- Igen. Az én döntésem... köszönöm a segítséged... – ezt inkább csak úgy suttogva mondom, nem is tudom miért. Nem szívből jöttek a szavak, mert semmiben sem vagyok biztos. Mégis csak a gyerekünkről van szó. Sosem díjaztam az abortuszokat és mindig is elítéltem az olyan nőket, akik eldobják a gyereküket. És erre tessék... én megölni akarom a sajátomat. De az mégis jobb, mint, hogy szenvedjen, nem?
Annak ellenére, hogy éhes vagyok, mégsem csúszik már az étel. Látszik Leon, hogy alíg várja már, hogy túl legyen mindenen, és, hogy minél előbb megszabaduljon tőlünk. Tőlem és a picitől.
- Hát... nem hiszem, hogy egy tabletta segítene, mert azt rögtön azután kellett volna... és, hát fogalmam sincs, hogy mit lehet és mit nem... – ez még meg sem fordult a fejemben. Na basszus... most mi a fenét csináljak? Talán csak ha véletlenül leesnék, vagy tudom is én... akkor elvetélek. A következő szavai úgy értek, mintha felpofozott volna. Mi az, hogy TŐLEM? Akaratom ellenére is össze gyűlnek a könnyeim a szememben, aztán záporként kezdenek hullni. Félre ne értse senki... én nem vagyok az a síros fajta, de... ezt mégis, hogy képzeli?
- Tőlem?! Előbb kellett volna gondolkozz... – én magam is meglepődök, hogy a hangom mennyire élesen cseng, de valószínűleg, hogy minden épelméjű nő nemű lény egy ilyen mondat után, hasonlóan reagálna. Felszökök az asztal mellöl és hirtelen megint megszédülök. – Tudod mit? Majd megoldom egyedül... – ezt már kicsit halkabb hangnemben mondom, de még mindig iszonyatosan dühös vagyok. Forog velem minden, arcomat a tenyerembe temetem és úgy sírok, megmozdulni viszont nem tudok, mert érzem, hogy össze fogok esni. A fene esne ebbe a hülye szituációba. És a legrosszabb az, hogy valahol legbelül tudom, hogy igaza van... tényleg semmit sem tudunk egymásról...

- Meleged van, nyissak ablakot?- nézek rá kérdőn, mikor meglátom milyen piros az arca. Én se fázom, ami azt illeti, de gondoltam csak azért, mert az imént futottam ki magam, és hosszú perceken keresztül ácsorogtam a tűzhely mellett. Amennyiben igényli, kinyitom az ablakot, ha nem, akkor csak egy pohár hideg vizet töltök neki. Míg teszek veszek se kell az elkövetkező beszélgetésen aggódnom, de nem ódázhatom örökké, hát túlesünk rajta és…el akarja vetetni, ez jó, legalábbis így kellene éreznem, de egyelőre még nem megy. Hisz alkalmatlan vagyok arra, hogy bárkiről is gondoskodjam, pláne egy kisbabáról. Baby is csak néhány hete van nálam, csak, hogy ne legyek egészen magam, de ez a felelősség is éppen elég nekem, és hol van egy gyerek egy kutyakölyökhöz képest. Örülök, hogy ő mondja ki, és nem nekem kell, nem biztos, hogy ment volna. Most szépen minden mehetne a maga útján, de valahogy, mégis félre siklanak a dolgok.
- Értem.- sóhajtok nagyot, akkor ez bajos lesz, ami valahol természetes hisz egy élet kioltása ne legyen már minden stressz és bonyodalom mentes. Talán találhatunk valaki olyat, aki otthon van a természetfeletti dolgokban és képes elvégezni ezt a beavatkozást, de nem szeretném Raanát semmilyen felesleges kockázatnak kitenni, ha valaki olyan neszeli meg, hogy miféle komoly bajba kerülhet és ezt szeretném elkerülni. Nem akarok én neki rosszat, egyáltalán.
- Tessék?- hökkenek meg dühén, s pláne azon, amit a fejemhez vág.- Most hülyéskedsz? Nekem úgy tűnik, hogy Te is ott voltál, és nagyon is tisztában voltál vele mit csinálunk, sőt elég készségesnek tűntél.- vágom a fejéhez, egyáltalán nem fair, hogy minden felelősséget rám akar hárítani. – Legalább annyira a Te hibád volt, mint az enyém.- rázom a fejem hitetlenkedve, mire ő felpattan az asztaltól.
- Várj már!- állok fel én is éppen időben, hogy megragadjam könyökénél fogva, mikor látom könnyektől elfátyolosodó tekintetén, és tétova mozgásán, hogy nem érzi jól magát.
- Az Istenért, ne bőgj!- világéletemben nem tudtam jól kezelni a női könnyeket. – Nyugi.- nyomom vissza a székbe, és mellé térdelek, még mindig nem eresztve kezét.
- Sajnálom, nem úgy értettem, nincs veled az égvilágon semmi bajom, tényleg, csak gondolom, Te se azt tervezted, hogy én leszek a gyereked apja, nem igaz? –  csikarok ki magamból egy mosolyt.
- Ne húzd fel magad, rendben?- paskolgatom meg vigasztalón a térdét tenyeremmel, majd felállok mellőle. – Nem hagylak magadra ezzel az egésszel, és semmit sem kell elkapkodni és most rögtön eldönteni. – hisz nem a konyha falának színét próbáljuk kiválasztani, hanem azt, hogy milyen sorsot szánunk egy még meg sem született gyereknek. Visszaülök a helyemre, aggodalmas tekintetem egy pillanatra sem levéve Raanáról.
- Van családod?

Mit meg nem adnék, ha most felébrednék, és rádöbbennék, hogy mindez csak egy rossz álom. De tudom, hogy nem az... sőt, nagyon is a valóság. Lehet, hogy ha sikerül megszabadulnunk a kicsitől, akkor néhány hónap múlva már csak röhögünk az egészen és úgy teszünk majd, mintha két idegen lennénk. Hiszen a napnál is világosabb, hogy Leo a háta közepére sem kíván, eléggé lerí róla, hogy csak arra az egy éjszakára kellettem. Ez persze én sem lennék másképp normális esetben, viszont így... szükségem lesz rá. Egyedül semmire sem fogok menni.
- Nem. Jól vagyok. – motyogom, majd iszok egy jó nagy kortyot a kitöltött vízből. Miért van az, hogy néha olyan gondoskodó és figyelmes, máskor pedig... ááá, arról beszélni sem lehet. De hát nem tehet róla, elvégre is férfiból van. Az egész hím nemű lény pontosan ilyen. Legalábbis akiket tapasztaltam, azok biztosan, és, hogy őszinte legyek, egy jó ideig elegem van belőlük. Egy kid kalandból nem gondoltam volna, hogy ekkora probléma is lehet, és a legszörnyűbb az, hogy én szívom az egészet, mert én kell mindezt végig szenvednem. Ha elvetetem az én lelkiismeretem bánja, ha megszülöm nekem kell felnevelni. Leonak nagy valószínűséggel mindegy lesz, hogy mi történik, mert Ő esetleg megússza egy kis pénzzel, aztán én meg csináljak amit akarok. Tulajdonképpen mi is az, amit én akarok? Vagy egyáltalán érdekel bárkit is? Sosem éreztem még magam ennyire tehetetlennek, és az életem során most először utálom azt, ami vagyok. Minden sokkal könnyebb lenne, ha egyszerű halandó lennék. Akkor nem kell ilyen ostobaságok miatt fájjon a fejem, hogy hogyan vetessem el. Akkor nyugisan elintézhetnénk, feltűnés nélkül, egy darabig furdalna a lelkiismeretem, aztán már túl is vagyok rajta. De mindez persze túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.  
Utálom amiket mond. Kicsit nem bánnám ha megválogatná a szavait. Nem direkt estem teherbe, és nem is azért vagyok most itt, mert az nekem annyira jó. Oké, nem mondom, jobb itt lenni, mint odahaza, cseppet sem kényelmes házikómba, de ha nincs ez a... dolog, akkor biztosan meg sem fordult volna a fejembe, hogy még egyszer betegyem ide a lábam. Azon azonban még én magam is meglepődök, hogy mennyire érzékenyen érint most minden. Persze sokszor olvastam már és hallottam is arról, hogy a terhesség alatt a nők sokkal ingerlékenyebbek, de sosem vettem túl komolyan, meg nem is igazán foglalkoztatott. Viszont így, hogy most én is belecsöppentem ebbe... nem tudom, hogy hogyan fékezhetném magam.
- Neked kellett volna vigyázz! – ordítom az arcába, de emiatt csak még jobban folynak a könnyeim. A macska rúgná meg! Most aztán ki tudja mit gondol rólam. Egy ostoba, hisztis liba. Na de várjunk csak... mióta is érdekel engem, hogy kinek mi a véleménye rólam, vagy a viselkedésemről? Az érintésétől megkönnyebbülök... talán mégsem hagyom annyira hidegen, mint ahogy azt állítja. Könnyes szemeimmel nézek rá és veszek egy mély levegőt, azzal nyugtatva magamat.
- De igenis bőgök! Mert engem hibáztatsz! – vágom rá összeszűkült szemöldökkel és úgy érzem magam, mintha egy 7 éves kislány lennék. Ahogy lenyom a székre, szipogva törlöm meg a könnyes szemem a szabad kezemmel miközben a magyarázkodását hallgatom. Ha vigasztalni próbál, eléggé nem jól csinálja, látszik rajta, hogy nem az erőssége. Mégis mosolygással tölt el, amit természetesen neki nem mutatok ki. Éljen csak abban a hitben, hogy mélységesen megbántott, mert pontosan azt tette.
- Nem... tényleg nem TE lennél az ideális apa választott a gyerekemnek, de ha már így alakult... hát ez van. – vonok vállat, majd mosolya láttán pislogok kettőt. Úgy tűnik csak egy kicsi sírásra van szükség és máris megmutatja azt az arcát, amivel sikerült az ágyába csalogatnia – na nem mintha olyan sokat kellett volna kérlelnie -. De persze hány fiú mutatja meg a rossz énét azelőtt, hogy a lányt megkapta volna? Na... én is úgy gondolom, hogy olyan sok nincs.
- De... jobb minél előbb dönteni a baba sorsáról, mert aztán már késő lesz... - Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz egy ilyen dologról döntést hozni. Ez a pici az égvilágon semmiről sem tehet... – De ha te nem akarod... megértem. – Engem is elhagyott az apám és túléltem, majd Ő is túlélné. Talán keresek neki másik apukát... Ezt a gondolatot hamar ki is verem a fejemből. Milyen anya lenne egyáltalán belőlem? Olyan, akinek az élete a bulikból, meg a pasikból áll, ehhez valószínűleg egy gyerek túl kevés, hogy változtassak a viselkedésemen.
- Nem. Nincs... vagyis... nincs. – Válaszolok kérdésére félválról, majd felhúzom a térdemet a székre, és átölelem.

Szemeim elkerekednek a döbbenettől, mikor rám üvölt, ujjaim erősen markolják az asztalszélét, de ez is kevés, hogy elvezesse azt a rengeteg feszültséget, ami most kitörni készül belőlem.
- Nekem?!- nevetek az arcába, pedig cseppet sem vagyok vicces kedvemben.- Hallottál már olyanról, hogy fogamzásgátló? Nyilván nem különben most nem lennénk itt.- igazságtalan, hogy teljesen rám akarja hárítani a felelősséget. Felelőtlen voltam tény és való, de ez nem csupán az én saram, és túl erősen munkálkodik bennem önérzetem, hogy most mind ezt az ő kedvéért csendben lenyeljem. Pedig talán az lett volna a legjobb. Eszmélek rá, mikor sírva fakad.
Én hibáztatom őt?! Merevedik meg nyakam egy pillanatra az idegtől, de ezúttal erőt veszek magamon, és próbálok barátságos hangszint megütni.
- Amennyire én emlékszem Te kezdet a vádaskodást, aranyom.- mutatok rá, kezét gyengéden az enyémbe vonom, úgy tűnik kezd lehiggadni így visszaülök a helyemre, abban a hiszemben, hogy jól kezeltem kitörését.
- Ahogy mondod.- mormogom, így van, megtörtént kár már a múltra szót vesztegetni. Persze nem mondom, hogy szavai nem sebezték meg férfiúi büszkeségemet, de azt hiszem ezt most megérdemeltem. Most tudatosul bennem igazán, hogy még mennyire is fiatal és éretlen, annak a nőnek az álcája mögött, akit azon az éjszakán megismertem. Szerepet játszik ő is, akár mindegyikünk, s most ő is legalább olyan kétségbeesett lehet, ha nem jobban, mint amennyire én vagyok.
- Igazad van.- könyöklök az asztalra, komoly tekintettel figyelve őt. Nem halogathatjuk túl sokáig ezt a döntést bármennyire is kényelmes lenne nekem.
- Azt mondat, hogy együtt csináljuk végig, bárhogy is lesz, nem? – vonom össze mérgesen szemöldököm, mikor újra előhozakodik azzal, hogy majd gondoskodik egyedül a dologról. Mintha képes lenne rá…ráeszmélek, hogy ismét igazságtalan vagyok vele szemben, ha csak gondolatban is, így megpróbálom más módon megközelíteni a témát.
- Nekem sincs.- felelem őt figyelve, s látom, hogy mennyire mélyen érinti a téma, így nem bolygatom tovább. Olyan elesett. Hangosan nyikordul a szék lába, mikor felállok, hogy mögé sétáljak, kezeimet vállára teszem, közelebb hajolok, állam fejének búbján támasztom meg, érzem samponjának édes illatát.
- Hunyd be a szemed.- szavaim halkak, de tudom, hogy ő tisztán hallja őket.- Képzelj el egy olyan világot, ahol van családod, szép házad, pénzed.- hallgatok el, hogy kibontakozhasson az álomkép képzeletében.- Most pedig mit kezdenél ott ezzel a gyerekkel?

Utálok veszekedni, főleg ilyen ostobaságok miatt. Hiszen annyira mindegy, hogy ki a hibás és ki nem. A baj megtörtént, ezen már változtatni nem lehet, bármennyire is szeretnék. Sajnos ilyen képességgel nem rendelkezek. Még soha egy ágyasommal sem volt ilyen komoly vitám, bár az igaz, hogy még teherbe se estem senkitől.
- Szerinted én direkt estem teherbe? – csattanok fel és legszívesebben pofán vágnám, de úgy, hogy legközelebb biztosan meggondolja majd, hogy miket mondd. Miért kell most ezt csinálja? Persze... belátom, hogy én kezdtem, de akkor sem okolhat engem. Nem is tudom, hogy az éjjel egyáltalán mit képzeltem, amikor ide jöttem. Tudhattam volna, hogy ez egy olyan dolog, amivel csak magamra számíthatok, mert a legtöbb férfi nem szeret felelősséget vállalni a tetteiért. És ez alól Leo sem kivétel. Talán ha bogot kötött volna a farkára... akkor most nem kéne elviseljen... és nekem sem Őt.
- Igen, Én kezdtem... de Te folytattad. – mondom, aztán a kezemre pillantok, amit fog. A szívem hevesen kezd verni, amit nem tudok semmi másra fogni, csak a terhességre. Isten.... megfogta a kezemet... és aztán mi van? Nem mintha ez lett volna az első alkalom. Igaz, hogy nem számítottam arra, hogy még valaha is találkozunk, de erre meg végképp nem, hogy egy ilyen patt helyzet hoz majd újra össze bennünket. Hogyan is nevelhetnénk fel egy gyereket úgy, hogy majd azt kelljen nézze, hogy a szülei marják egymást, és még csak közük sincs egymáshoz. Hogyan élhetne majd abban a tudatban, hogy egy bakiból származik? Komolyan nem tudom, hogy mihez kezdhetnék. Már hetek óta bennem van ez a... baba. Annyira furcsa lenne, ha már nem lenne. Vagy, hogyan élhetnék azzal a tudattal, hogy megöltem a gyerekemet? És a kíváncsiságba is beleőrülnék, hiszen sosem tudtam volna meg, hogy fiú vagy lány lesz-e valójában. Kiskoromban mindig azt játszodtam, hogy van egy lányom... sosem szerettem volna fiút. De most, hogy tudom, hogy nekem is lehet gyerekem... úgy érzem, hogy mindegy, hogy mi lesz, hiszen az enyém, aki mindennél nagyobb szeretet kapna, még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy hogy kell anyának lenni, meg szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy az a szerep sem igazán nekem való. De hogyan szabadulhatnék csak úgy meg ettől a csöppségtől, ami teljes mértékben az enyém?
- Igen... azt mondtam. De nem erőltethetek rád semmit. – felelem, miközben a tekintetét keresem. Egyáltalán működne ez a dolog kettőnk között? Már úgy értem, ha úgy döntünk, hogy megtartjuk? Utána mi lenne? Eljátszanánk a kicsi előtt, hogy mennyire szeretjük egymást, és közben pedig a pokolba kívánjuk a másikat és egymás fejéhez vágnánk minden ostobaságot, meg, hogy ki is a hibás a történtek miatt.
Gyűlölök a családomról beszélni, és legbelül reménykedek is abban, hogy ezzel a téma annyi lesz. A válasza mégis váratlanul ér. Persze magamtól is kitalálhattam volna, hogy nincs családja, hiszen egyedül él, de akkor is. Máris van bennünk egy közös, és bármennyire is nem szeretnék erre gondolni megint, de még egy ok, amiért nem szabad elvetetni a gyereket... Mert neki még lehet családja, és ha megszületik, nekünk is. Meglepődök, amikor a hátamba jön és máris megkönnyebbülök, és bízok benne. Valahol érzem, hogy segíteni fog, és támogat minden lépésemben, még akkor is, ha nem díjazza azt. Teszem amit mondd és magam előtt látom magamat még egészen kislány koromban, amikor mindannyian együtt voltunk. Anya, apa és a bátyám is, bár igaz, hogy minderre már csak nagyon homályosan emlékszem. Mégis melegséggel tölt el a gondolat. Ekkor azonban egy újabb család bukkan fel lelki szemeim előtt, ami három tagból áll. Egy tündéri kislányból, Leoból és... belőlem. Kinyitom a szemem és felnézek leendő gyermekem apjára.
- Azt hiszem megtartanám... – suttogom és a könnyeim ismét összegyűlnek a szememben, bár most próbálok erősebb lenni és nem hagyom, hogy potyogni is kezdjenek.

A szememet forgatom.
- Mondtam én ilyet egy szóval is?- öregem, de nehéz a nőkkel. Kiforgatják minden szavadat, kényük-kedvük szerint, hogy aztán felhasználják őket ellened. Túl vagyunk az első veszekedésünkön is, ami a vártnál jóval korábban érkezett, és ami keserű szájízt hagyott maga után. Egyáltalán nem gondolom, hogy igaza volt, de leszek olyan nagyvonalú  és nem firtatom tovább a témát. Elfogadom, hogy mind a ketten hibásak voltunk akkor és most is. Látom, hogy vívódik és szeretnék segíteni neki, de én is tanácstalan vagyok, és nem is kívánom őt befolyásolni, hogy aztán azt hallgathassam egész hátralévő életemben, ami egész hosszúra is nyúlhat, hogy tönkre tettem az életét. Hogy azért, mert lebeszéltem a gyerekről, vagy azért, mert meggyőztem, hogy tartsa meg jelen kontenzusban lényegtelen. Nem terveztem apa lenni, sem most, sem pedig a jövőben. Igyekszem a lehető legkevesebb kötődést kialakítani azokkal, akikkel kénytelen vagyok kapcsolatba lépni. Nem akarok megkedvelni senkit, mert nem hiszem, hogy még egyszer kibírnák akkor fájdalmat, mint amit a családom elvesztésekor éreztem. Most pedig úton vagy gyerek! Aki felborítja egész világnézetem, úgy, hogy még meg sem született. Mi lesz így a bosszúmmal? Tartozom a családomnak ennyivel, de ha az életem árán is azt üldözöm, akkor nem árulom-e el ezt a gyermeket?
- Ezt nem kell erőltetni.- fúrom háborgó tekintetem az övébe, rosszul esik a feltételezés miszerint én kihátrálnék megállapodásunkból. Szomorú, hogy ennyi tartást se feltételez rólam, bár mit csodálkozom ezen? Nem ismerjük egymást. Persze ez nem olyan dolog, amin nem lehetne változtatni. Nem egy áthidalhatatlan akadály, még különösebben kedvelnünk sem kell egymást, elég, ha érett felnőtt módjára tudunk gondolkodni. Na, igen, utóbbival akadhatnak gondjai mindkettőnknek. Most mégis megpróbálok ezen az ösvényen tovább haladni. Igyekszem olyan miliőt teremteni, melyben szabadon, minden teher nélkül átgondolhatja, hogy mit is szeretne igazán. Otthon, pénz, ezek mind olyan dolgok, amiket idővel megteremthetünk, de amik most mégis olyan lehetetlen fényben tüntetik fel helyzetünket. Bízom benne, hogy alaposan átgondolja a dolgot és remélem, hogy később nem fogja megbánni a döntését, bármi is legyen az. Türelmetlenül várom, hogy kiderüljön miként is határoz, és legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbülés kíséri szavait.
- Rendben, akkor úgy lesz.- engedem el a vállait és mellé lépek, mélyen kék szemeibe nézek a könnyfátyolon keresztül.- Bármi is lesz a baba érdekében összetartunk, rendben?- nyújtom felé kezem, s ha elfogadja végre sor kerülhet egy tisztességes bemutatkozásra is.
- Riley Kieran, de maradjunk csak a Leonál, Hölgyem.- kacsintok rá, s most már egy mosolyt is megeresztek, hogy a feszültség valamelyest csökkent bennem. Nem mintha nem lennék még mindig megzavarodva az aggodalomtól és a kételyektől, de most már legalább megszületett a döntés. – Most pedig együnk mielőtt kárba megy az egész.- ülök vissza a helyemre, és igyekszem jó példával előjárni nagy adag tojást tömök a pofámba. Remélem ő is hozzálát, különben kénytelen leszek erőltetni. Míg eszünk nem jártatom a szám, persze, ha ő kérdet arra készségesen felelek, de gondolatban egészen máshoz járok. Mikor úgy érzem, hogy tele vagyok, és úgy tűnik ő is végzett megosztom vele, hogy mi járt a fejembe.
- Azt szeretném, hogy hozzám költözz.- szeretném biztonságban tartani, és ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.- Beszerzünk egy új ágyat, elhozzuk az összes cuccodat, és amit akarsz. – remélem, hogy megfelel ez így neki, mert nem szándékozok engedni a dologból, és nincs kedvem egy újabb ordibáláshoz. - Hol is laksz pontosan?- ráncolom szemöldököm, mikor rádöbbenek, hogy ezt sem tudom.

Néhány héttel ezelőtt az életem még annyival másabb volt. Aztán tessék. Megismerkedek ezzel a sráccal és tessék... teherbe esek tőle. És ahelyett, hogy kussolok róla, most mégis itt ülök vele szemben és úgy marjuk egymást, mint a kutya és a macska.
- Nem mondtál. De a szavaidból ezt lehet kivenni. – most már röhögnöm kell ezen az egész szituáción. Azon veszekszünk, hogy ki miatt estem teherbe, holott sokkal komolyabb problémáink is vannak. Például az, hogy mihez kezdünk a gyerekkel és, hogyan neveljük fel egyáltalán? Minél jobban telik az idő, annál biztosabb vagyok abban, hogy nem akarom elveszíteni a picit. A gyerekemet... a mi gyerekünket. Tulajdonképpen sosem hittem a véletlenekben, és hiszek abban is, hogy ez is okkal történt. Hogy mi az az ok, arról gőzöm sincs, vállalnunk kell a felelősséget, ugyanis mindketten lehettünk volna elővigyázatosabbak. De ki a fene gondolta volna, hogy pont most fog ez megtörténni, és pont Vele? Már elég sok fiú volt az életemben és senkivel sem kellett bogyókat szednem... szóval akkor kivel is van baj? Ha nagyon kötekedhetnékem lenne, akkor ezt is felemlegetném most neki, csak, hogy még jobban megerősítsem a győzelmemet, de az igazság az, hogy kimerített ez az egész vitánk. És ha belegondolok, hogy még milyen sok időnek kell eltelnie, amíg meg nem születik a babánk... hogyan is fogom kibírni ezt a harcot? Csak most tudatosult bennem igazán, hogy innentől kezdve semmi sem lesz olyan, mint volt. Már nem tombolhatok annyit, mint régen, mert felelősséget kell vállalnom a pici iránt. Ó, a csudába! Hát kell ez nekem?
- Oké, oké. – vonok vállat, mert látom rajta, hogy kezdi mérgesíteni a téma. Tulajdonképpen ezt nagyon is kell erőltetni, mert minden bizonnyal nem tetszik neki ez a dolog... hogy apa lesz. Mégis örülök annak, hogy a tudtomra adja, hogy számíthatok rá. Azért mennyivel másabb végig csinálni ezt úgy, hogy van melletted valaki – még ha az a valaki történetesen a háta közepére sem kíván -, mint egyedül lenni és várni a csodát, hogy valami már történjen.
A családos téma valamiért mindig felkavar. Bár tulajdonképpen az enyémek iránt különösebb érzelmeket nem táplálok – talán csak a halott anyám iránt, de az nem számít már -, de mégis... Ez a csöppség ha megszületik, pont olyan sorsra lesz ítélve, mint mi. Talán majd neki is menekülnie kell, és mi lesz akkor, ha nem fogjuk tudni megvédeni? Tudom, tudom... kicsit túlságosan is elkalandoztam, hiszen még semmi sincs eldöntve. Lehet, hogy ma még ezt látom helyesnek, hogy megtartom, de mi van akkor, ha holnapra meggondolom magam? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepnek meg a Leo szavai. Én komolyan nem tudok rajta kiigazodni. Az egyik percben még ordibál és engem okol a történtek miatt, a másikban meg... kenyérre lehetne kenni. Nagyokat pislogok, ahogyan mellém lépik, majd kicsit hezitálva ugyan, de elfogadom a felém nyújtott kezét.
- Rendben. – suttogom és halványan rá mosolygok. Meglepődök a bemutatkozásánál, de bele megyek a játékban. Elvégre is, sosem késő elkezdeni. Bár az azért tény, hogy meglepődök. Az mondjuk igaz, hogy sosem gondolkodtam azon, hogy vajon mi a teljes neve, de mégis inkább mondjuk a Leonárdóra tippeltem volna. – Raana Hill. - mutatkozok be én is, aztán megrázom a kezét. Talán mindjárt másképpen állnánk most egymáshoz, ha már az elején ezzel kezdjük, nem? A kaja gondolatára valahogy elfintorodom. Már egyáltalán nem vagyok éhes, sőt, ha csak rá gondolok a tojásra, hányingerem támad.
- Köszi. Én jól laktam. – Kinyújtom a lábaimat, kényelmesen elhelyezkedek, aztán a kezemmel simogatni kezdem a pocakomat. Közben pedig csendben figyelem Leot. Fura ez az érzés, amit az a nemtudom mi iránt érzek, ami ott bennem van. Szeretem, pedig még valószínűleg egy pöttynél több nem is látszik belőle.
A szavai váratlanul érnek, beletelik kis időbe, amíg fel tudom fogni, amit hallottam.
- Leo, én... – fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre. Tudom, hogy csak a baba miatt tesz fel nekem ilyen ajánlatokat, de akkor is... Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok és az ölébe vetem magam. Talán nem épp volt valami bölcs döntés, de egyszerűen annyira meghatódtam most. Fránya terhesség. – Izé... bocsi. – mondom, de azért nem mozdulok. Nem azért, mert nem akarok, hanem... de... pontosan azért. Másképpen nem tudom kimutatni a hálámat.
- Én majd... elhozok néhány cuccot magamnak... – nem szívesen árulnám el, hogy hol lakok, mert nem valami menő hely és hát... amúgy sem szeretek arról beszélni senkinek.

Eldöntetett, végre, és most válik ez az egész annyira valóságossá, most, hogy már nem csak feltételes módban beszélünk róla, gondolunk rá. Nem talán lesz egy gyerekem, hanem lesz egy gyerekem, és ez hatalmas nagy különbség. Gyerekünk. Végig nézek Raanán, és örülök, hogy betoppant tegnap éjjel. Nem a gyerek miatt, hanem, mert nem hagyott ki ebből az egészből, hogy részese lehettem a döntés meghozatalának, és nem vetett véget ennek a tudtom nélkül, vagy állított be egy év múlva karján a kölyökkel. Gondolom ebben az is közrejátszott, hogy nem volt más, akihez fordulhatott volna, de ez a lényegen nem változtat, örülök, hogy így történt, még ha félpercenként rám is tör az érzés, hogy mindent megadnák egy időgépért.
- Örvendek Ms. Hill.- szorítom meg mégy egyszer a kezét, mielőtt leülnék és befalnám a reggelimet. Rosszallóan szaladnak egymáshoz közelebb szemöldökeim, mikor látom, hogy Raana előbb csak turkálja, majd egyáltalán nem foglakozik az étellel.
- Nem ízlik? – nyugodtan az arcomhoz vághatja, hogy szar, tisztában vagyok a képességeimmel, és hogy én már hozzászoktam saját kotyvalékaim ízéhez, nem jelenti azt, hogy más is így van ezzel, de mint kiderül más a gond, nem éhes. Ami furcsa, tekintve, hogy az imént még éhen akart pusztulni.
- Okéé.- rántom meg a vállamat, ő tudja.
Feszülten várom, miként reagál ajánlatomra, nem szeretném, ha erőszakkal kellene itt tattanom. Nyilván nem is tenném, legalábbis nem szó szerint, de megkönnyebbülök, hogy úgy fest magától is hajlik a dologra. Nagyon is. Meglep reakciója, így késve ugyan, de viszonzom ölelését. Aztán pedig szabadkozik, én pedig selymes hajába rejtek egy mosolyt. Balkarommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, úgy simítok végig gerince vonalán, miközben úgy helyezkedek, hogy a szemébe nézhessek. Azokba a kifejező kék szemekbe, amik most arról árulkodnak, hogy boldog. Ujjaim maguktól indulnak útra, csípnek el egy sötétszőke tincset, hogy aztán precízen Raana füle mögé simítsák. Igazán szép, meg kell hagyni. Tűnődöm, míg szavaival gyorsan tönkre nem vágja a pillanatot.
- Arról volt szó, hogy együtt csináljuk, emlékszel.- vonom össze rosszallón szemöldököm, és a hangsúlyom se különb, miközben megemelem és két lábra állítom.
- Most mennem kell, tizenegy előtt érkezik egy italszállítmány, és ott kell lennem. – állok fel, hogy leszedjem az asztalt. - Ha megjöttem pedig elmegyünk a cuccaidért. Együtt.- hangsúlyozom ki, miközben a tányérokat és az evőeszközöket beleszórom a mosogatóba, aztán se szó, se beszéd elvonulok a szobámba, hogy átöltözzem.

A legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy valaha is ilyen döntést fogok hozni? Hiszen nem rég még meg akartam szabadulni a magzattól. És valószínűleg, ha ellenkezett volna legalább egy kicsit is, akkor még most is azon a véleményen lennék, hogy nem szabad megtartanom. De így, hogy egyet értett velem... hátborzongató arra gondolni, hogy elvetessem. És most van egy évem arra, hogy felkészüljek az anyaságra, és ez megrémiszt. Soha sem fordult meg úgy igazán soha a fejemben, hogy milyen anya lennék, de volt már dolgom gyerekekkel és hát... nem éppen tartom könnyű feladatnak. Bár azt olvastam, hogy az ember a sajátjához mindig másképpen viszonyul. De nem csak ez a dolog új számomra, hanem az is, hogy van mellettem egy férfi, még ha csak a gyerek miatt is. Jó, persze nem is várhatok el tőle semmi egyebet, hiszen pontosan a gyerekről van most szó, de akkor is fura, hogy támogat. Hosszú évek óta, most először érzem azt, hogy nem vagyok egyedül. És egyszerre két személyt is itt van nekem. Ez igazán furcsa, de jó.
- Részemről a megtiszteltetés, Mr. Kieran. – Az elmúlt valahány percben egy olyan oldalát ismertem meg Leonak, amit ki se néztem volna belőle. Sőt, senkiből sem. Azt hittem, hogy udvarias férfiak csak a filmekben léteznek, mert a tapasztalataim szerint semmiképpen sem a valóságban. Nos, úgy tűnik tévedtem, de azért nem szeretnék előre inni a medve bőrére. Minden csoda három napig tart. Talán csak nem akarja, hogy újabb könnyeket potyogtassak, de meg kell, hogy nyugtatnom, én sem. Az előbb sem állt szándékomban, csak egyszerűen jött. Be kell, hogy valljam még meg is könnyebbültem tőle, talán gyakrabban kellett volna itatnom az egereket. De ami késik, nem múlik. Azt hiszem még rengeteg ilyen roham fog rám jönni.
Én magam sem értem, hogy miért nem tudok enni, vagy, hogy hogy létezik, hogy egyik percben fel tudnék falni egy egész házat is akár, a másikban meg az étel gondolatától is hányingerem támad, de ez van. Majd később minden bizonnyal újra életre kel bennem az éhség és talán majd akkor. Kettő helyett eszek, azért ez sem semmi.
- De... nagyon finom. Csak tényleg teli vagyok. – motyogom, és komolyan is gondolom. Még soha senki nem főzött rám, vagy legalábbis nem az elmúlt jó néhány évben. Én meg... hát ciki, vagy nem ciki, de nem tudok semmit sem úgy megfőzni, hogy oda ne égessem. Nem épp vagyok az a konyhatündér, de sosem késő megtanulni. Az számomra is egy költői kérdés, hogy hogyan éldegéltem egymagam, de megoldottam. Többnyire zsíros kaján, nem is értem, hogy hogy nem híztam el. Mostanra már olyan kéne legyek, mint egy lufi. Ami azt illeti, azt hiszem, hogy hamarosan olyan is leszek. Nem, én sem tudom magam elképzelni kövéren, meg nem is akarok ilyesmikről gondolkodni, de azt hiszem, hogy hamarosan bele kell majd törődnöm, hogy az alakomnak hamarosan annyi. Tényleg... szülés után egyáltalán visszanyerem a formámat? Vagy olyan nagy izé maradok majd? A hideg futkos a hátamon...
Meglepett az ajánlata, sőt az még jobban ahogyan azután reagáltam. Mintha óvodás lennék, de komolyan. Az érintésétől a hideg futkos a hátamon, a szívem érzem, hogy hamarosan ki fog ugrani. Annyira gyengéd... és figyelmes. Az biztos, hogy nem erre számítottam, hanem inkább arra, hogy közli velem, hogy meggondolta magát, még sincs itt semmi keresnivalóm. Ma túl sokat csalódtam és jó értelemben. Pislogok ahogyan szembe nézünk egymással, hang sem jön ki a torkomon. Még sosem éreztem ilyet. Nyelek egyet, ahogyan egy tincset rejt el a fülem mögé és válaszul megszorítom a karját. Talán mégis működhet ez a dolog, talán a gyerekünk szeretetben fog felnőni, még ha a szülei nem is Úgy szeretik egymást, ahogyan azt illene.
- Igen, de... – motyogom halkan, majd el is hallgatok. Nem akarok ellenkezni. – Rendben. – mosolygok rá, aztán kelletlenül állok meg a lábamon. Olyan jó volt az ölében ülni, de... van akinek kötelességei is vannak. Bár az tény, hogy nem akarom, hogy egyedül haggyon, hiszen mihez kezdek akkor? Na nem mintha eddig nem egyedül éltem volna, de azóta azért történt egy néhány dolog, és sehogy sem akarok újra egyedül maradni. Pedig csak egy kis időről van most szól.
- Rendben... menj csak. Én majd itt várlak. – Mondom sóhajtva, aztán lerogyok a székre, ahol korábban is ültem.

Magával ragad a pillanat, az illata, ahogy szíve hevesebben verdes mellkasában közelségemtől, de hagyom elillanni. Szinte ösztönösen tolom el őt magamtól, ahogy a nőket úgy általában, mikor érzem, hogy kezd valami kötődés jellegű kialakulni közöttünk. Persze vele nem tehetem azt, amit a többiekkel szoktam, nem inthetek neki búcsút egy kellemes éjszaka után, de még nem tudom, hogy kellene kezelnem ezt a helyzetet. Nem véletlenül nincs egyetlen nőnemű barátom se, de majd idővel ebbe is belejövök, csak nem szabad hagynom, hogy a vágy eluralkodjon rajtam. Nem vagyok megfelelő barát alapanyag, és Raanával nem cseszhetem el, gondolni kell a picire. Így bár mennyire is kívánatosnak találom jelen pillanatban eltolom őt magamtól, és távozáshoz készülők. Igen, bár alaposan felforgatta az életem, az nem állt meg, vár a munka.
Az ajtóban kínosan hosszan ácsorgok őt figyelve.
- Érezd magad otthon.- mosolygok rá, majd magára hagyom Babyvel. A kölyök kutya biztosan értékelni fogja a társaságot, és nekem se kell aggódnom, hogy felforgatja a lakást, míg oda vagyok. Talán.
Időben érkezem meg a bárba, hogy átvegyem a szállítmányt, s legnagyobb bosszúságomra, meg kell állapítanom, hogy ez bizony nem az, amit rendeltünk. Több órába is beletelik mire sikerül utána járni a kavarodás okának, s végén kiderül, hogy a mi rendelésünket már csak holnap tudják kiszállítani. Na, ez az, amit nem engedhetek meg, hacsak nem szeretnék búcsút inteni az állásomnak, és talán még annál is többnek. Bizony, meg vannak az előnyei annak,hogy a nagy William Glouster-nek dolgozom, de a kockázatai is. Nem hibázhatok, ha jót akarok magamnak, és most már nem csak magamra kell gondolnom. Így útra kelek magam a szállítmányért, röpke négy órás út vár rám. A volán mögött időről időre Raanára és a gyerekre terelődnek gondolataim és azokra a nehézségekre, amik még ránk várnak. Az időben meglehetősen előre szaladva már a szülés jelentette kockázatokra gondolok. Fogalmam sincs, hogy fog lezajlani, hisz kórházba nem vihetem, pont azért, amiért az abortusz sem jöhetett szóba, arany vére rögtön felfedné másságát. A francba az egésszel.
Mire visszaérek New Yorkba és elrendezek mindent a klubnál már javában az éjszakában járunk. Ennyit a mai költöztetésről. Vajon pipa lesz? Remélem nem kezdett el maga intézkedni, mert akkor én leszek pipa. Hajnali fél egy környékén esem haza. Óvatosan fordítom el kulcsomat a zárban igyekszem a lehető legkevesebb zajt csapni, miközben szokatlan izgalommal lépem át a küszöböt. Vajon itt van még, jól van? Szinte már zavarónak találom ezt az újsütetű aggodalmat, ami végig kísérte egész napomat.
- Raana?- suttogom nevét a sötétbe.