Leigáz, magával ránt. Megrészegít az érintése... ahogy a testemmel játszik. Orra az enyémnek ütközik. Szemhéjam lecsukódik, még megcsókolom az övét. Nem kell szavakkal kötnie magához. Tudja, hogy egyetlen érintése elárulja számomra mit akar. Egy éve kötött magához de már ötven éve cirógat határozott ujjaival, merül el aranyló tincseimben vagy hordozza végig rajtam éhes tekintetét. Ahogy magához von mikor zavarom már túlnő rajtam, mikor arcomat legszívesebben mellkasába fúrnám, hogy az éhes tekintetek ne az én mozdulataimban keressenek kielégülést, tudom, hogy nem állhatok fel, hogy ő azt akarja az ölében maradjak, hát így is teszek. Izmaim már nem feszülnek dacos ellenállásba, mint az első időkben, amikor újra és újra makacs, határozott nembe ütközött. Most már csókok hullanak ujjaira, gyöngéd, női kérlelés, ajkak s nyelvek tánca a vágyott paplanokba merülésig mik most hirtelen nagyon messzi és áhított célnak tűnik.
A reszkető test, a félelemtől pulzáló szív és a pézsmaillatot kegyetlenül őszintén árasztó gyermeki tekintet állít meg. Dorothy. Kicsi Dorothy ki épp oly elveszett, mint egykor én is voltam, épp olyan tiszta és ártatlan. Ajkai zavart mosolyra húzódnak, arca kipirul és én irigy halhatatlanként vágyom rá, a vérére, az életére. Megérintem, összerezzen de ahogy Victor mögém lép, elveszik a férfiú tekintetben, mit sosem vonzott igazán pedig megérdemelné. Bátortalanul süti le tekintetét, ujjai ideges táncot járnak én pedig csak egy pillanat erejéig de Victornak simulok. Vágyom rá, a csókjaira, cirógató ujjpárnáira bársony bőrömön, elveszni pillantásában, éhségében, a kötelékben mit épp úgy gyűlölök, mint vágyok. Ha enged elhúzódom, ha nem, hát csak ujjaimat fonom a szinte még gyermek ujjaiba és az ajtó felé intek. Nem mond nemet, persze, hogy nem mond. Nem igézem meg. Nincs rá szükség. Gyermeki rajongása végre válaszra talál, hogyan is utasíthatna el kettőnket? Tudom, hogy érezni akarja, milyen ha csókolják, ha tincseivel simogatják, ha kebleire zuhan a forró lehelet és apró mellbimbója köré ketrecet von a fogak erdeje.
Negyed óra múlva már Victor lakásában fordulok. Karjaim a férfi nyaka köré fonva, testem az övének simul, ahogy megcsókolom, hosszan. Gerincvelőmben szüntelenül lobogó, tébolyítóan kéjsóvár láng lobban. Dorothy szívének dobbanásai szakítanak ki egy újabb csókból. Victor tekintetét vizslatom. Amint szabadulok, az ártatlan szépség felé indulok s helyet foglalok mellette a kanapén. Érintésemre riadt madárként rándul meg de nem húzódik odébb. Megbabonázva figyel a kicsi báb. Tekintete Victorra réved, ahogy a démonra pillantok. Tekintetemből kiveszik a báj, sötétség, éhség költözik a helyére.  Megemelem a nő karját és csókot lehelek csuklójára majd felszakítom a bőrt, agyaraim a húsba marnak. Vér ömlik ajkaim közé, vörösre festve őket. Lélektükreim eltűnnek lecsukódó szemhéjaim mögött. Nem akarom megölni de vére túl tiszta, zsenge még és ez nem segít megálljt parancsolni éhségemnek, főképp, hogy Victor egy egészen másfajtát is felébresztett bennem a bárban. Dorothy elnyíló ajkai közül apró nyögés szakad fel én pedig eleresztem, arcát megragadom, magamhoz vonom és megcsókolom. Vérétől mocskos ajkaimmal színezem az övéit, miközben másik karját Victor felé emelem.