Annat otthagyva az utcán találtam magamnak egy szőke csitrit. Arra tökéletesen jó volt, hogy elvegyem tőle, ami kell, élvezetet, vért, szórakozást. Karcsú teste, gyenge elméje játszi könnyedséggel adta meg magát nekem és amint nem volt rá többé szükségem, ott hagytam, ahol találtam, az utcán a sötétben, védtelenül. Nem érdekel, hogy mi lesz vele, hogy mi lett vele, a továbbiakban nem az én dolgom.
Hazamegyek. A Hell még nyitva van, mondhatni rohadásig tele, holott lassan már hajnalodik. Leonak biccentek egyet, aztán felmegyek a lakásomba. Kell egy zuhany, egy whisky, egy szivar és amint mindet megszerzem egymás után szépen sorjában, úgy vett egyre kisebb hullámokat a bennem kavargó és csapongó düh, amit Anna váltott ki belőlem órákkal ezelőtt. Belőlem fakadó démonát még sosem eresztette teljesen szabadjára ezen alkalom előtt és be kell lássam, sokkal inkább az én vérem ez a lány, mint gondoltam. Ugyanolyan fertő burjánzik benne is, mint bennem és ami azt illeti ez a tudat és gondolat, hihetetlen megelégedettséggel tölt el. Mi több, ha lenne lelkem, akkor most azt mondanám, hogy kifejezetten büszke vagyok. Arra azonban már kevésbé, hogy a démon, amely a lénye nagyobb, ám lekötözött része, pontosan olyan, mint egy oktondi gyermek. Fogalma sincs arról, hol a helye. Arról, hogy vannak felette álló, hatalmasabb szörnyetegek és ez nem tetszik. Nem is igazán a tisztelet hiánya miatt, sokkal inkább azért, mert ez meg fogja ölni Őt, ha nem tanulja meg kezelni, irányítani és erre nem az a megoldás, hogy lelkének kötelékeivel láncolja rabságba. Mert, ha egyszer kitör onnan, akkor nem biztos, hogy én fogom megfékezni. És ami azt illeti, nálam is csak egy dobása volt. Az is csak azért, mert a saját húsomról és véremről van szó. Ha egy másik démon engedte volna meg ezt magának, Anna ma már nem élne.
Lenyelem a whiskym maradékát és elalszom az ágyban. Másnap késő délután kelek fel. Még nem szándékozom bemenni a Flatironba, előtte van még dolgom, egyfelől a bár ügyeit sem hanyagolhatom el teljesen, másfelől Annat is várom, annak megfelelően, amit mondtam neki előző éjjel. Még magam is gondolkozom azon, hogy mit is fogok mondani neki vagy tenni vele.
Nem kell kopognia ahhoz, hogy tudjam itt van. Amikor megérzem lelke romlottságának alaktalanul fortyogó sötétségét, felkapom a fejem és várom, hogy az ajtóhoz érkezzen. Kopogását követve, ajtót nyitok neki és elállok az útból, hogy beléphessen. Nem szólalok még meg és nem engedem, hogy fertőm csápjaim az övébe marjanak, pedig szeretnének. Hasonló a hasonlóhoz vonzódik és bennem fortyogva, alaktalanul formálódó mocsok az övéhez húz, belekapaszkodna és többé nem engedné őt ki karmai közül.
Hallgatom a hangját, szavait és őt megkerülve ülök le a tekintélyes méretű fotelembe. Mutatóujjamat az ajkaimra helyezem és csupán nézem őt hosszú percekig. Gondolkozom és latolgatok. Ő büntetést vár, én pedig annak mikéntjén agyalok. Nem azért, mert hezitálok bántani őt – sőt, ha valaki, akkor én vagyok az egyetlen, aki jogot formál és formálhat erre – sokkal inkább a mértékén mélázok.
- Látni akarom, ahogy feketébe fordulnak a szemeid, borotvaélessé válnak a fogaid, hangodban pedig semmi emberinek nyomát nem akarom felfedezni. Mutasd meg a démoni arcod. Ha nem teszed, magam rángatom ki belőled. – hangom fenyegetően és figyelmeztetően halkan cseng. Látni akarom, ahogyan ő hívja elő magából mindazt, ami előző éjjel nekem köszönhetően tört elő belőle. És tulajdonképpen a probléma nem is Annaval van, azt leszámítva, hogy képtelen megfékezni a benne lakozó démont, amikor az kiszabadul. Szembe akarok nézni az általam teremtett lénnyel. Itt az ideje, hogy megismerjük egymást.