raina & romy  

Lépteim túlvittek a belváros zajos forgatagán. Hosszas bolyongás után magam mögé utasítottam a színesben villódzó főutat, a rajta rohanó embereket, a járdáján gomolygó bűzös kipufogófüstöt, a gyermeki bömbölést, telefondialógok értelmezhetetlen félszavait, autódudák agysorvasztó türelmetlenségű tűkölését, az elszórt ételmaradványokat, a cipőmre ragadt rágógumik gondolatát.
Fellélegeztem.
Mélyről jövő sóhaj bukott át rohanás közben kiszáradt ajkaimon. Az elszigetelt utcán már csak negyede lézengett az élőlények színes palettájának, akik percekkel ezelőtt figyelmetlenségből először vesémbe állították bele könyöküket, majd azt követően államat sújtott le egy fegyvernek felszerelt női táska. Nem, a nyelvem még meg volt… azt hiszem, sikerült nem leharapnom.

Tenyeremmel közben megtámaszkodtam a füst festette téglákon, de kár volt. A közeli étterem konyhájának telibe tárt ablakán kipöfögő zsírfelhő csúszós, nehéz ételtől szagló masszát vont a falakra.
Undorodó grimasz törte össze, addig megrökönyödött arcizmaimat, miközben ujjaimat kiemeltem a mocsokból. Fejemet annyira hirtelen kaptam hátra, hogy még nyakszirtem is belesajdult a mozdulatba. Tompán egymásnak préselt ujjbegyeimet, komótosan választottam el a tükröződő másiktól. Ennek ismétlésével fokozódott a mellkasomban felgyülemlett düh. Zsebkendőbe kentem a gyomorforgató látványt nyújtó masszát, miközben a szandálom talpára ragadt rágógumi cuppogásához, gyengécske próbálkozás társult.
Másra sem vágytam igazán, hogy meztelen lábfejem már ott pihenjen a puha paplan alatt, s egy zokni óvja batár méretű férfi lábaktól, melyek ma terrorizálták szerencsétlent a metró túlzsúfolt szerelvényében.
A háromszázhatvanöt napból, legalább egy van, amin úgy nyitom fel a szemem, hogy csak ma ne kelljen sehová mennem. Mikor a kávém rám ömlött, mert a kedvenc porceláncsészémnek lepattant a füle… nos, akkor még volt bennem némi remény, hogy az első napom konyhai kisegítőként nem lesz olyan bravúrosan elbaltázott, mint az ilyen babonás huszonnégy órák. Ehelyett hibát hibára halmoztam, s a séfem jó szívének köszönhető, hogy több ujj maradt a kezemen, mint ahány cigarettát a szünetekben nyugtatóként elpöfékeltem.

Már nem jártam messze hazulról, s időközben a rágógumit is ledörzsöltem talpamról. Horgolt kardigánom két szárnyába burkoltam testemet az épületek ritkulásával rám törő hideg fuvallat elől. Behúztam nyakamat, s élettelenül csillogó íriszeimet a régen sepert járda kövére szegeztem. Már számoltam is lépteimet, olyan közel értem az otthonomhoz. Tévképzet fogott el, annyira szerettem volna, hogy a felcsapó gyümölcstea illata édesanyám konyhájából áradjon ki.
Az utolsó sarkon üvegszilánkok csikordultak meg lábam alatt, de ezek élettelen neszét elnyomta riadt sikolyom. Percekig tartott, míg a mögöttem felcsapó százemeletnyi magasságba emelkedő narancsszín kitörésből visszahullottak egy autó maradványai közelembe. Először a motorháztető csapódott a csatornafedélre, majd a fojtószagú füstfellegből feketére égett dísztárcsa gurult el a járdaszegélyig.
Szívem majd kiugrott mellkasomból, egy pillanat erejéig elfelejtettem a hazáig vezető út folytatását is. Borzalmas környéken kellett átvágnom, hogy a küszöbünkre lépjek, majd bevegyem magam a fiatalos színekben úszó nappaliba. A rendőrautók eszeveszett szirénázása futásra ösztökélt. Lábaim mégis a földbe gyökereztek. Egy láthatatlan kéz taszított ki otthonom ajtaján, a bejárat két fordításra záródott, s visszakerültem gondolatban is az utcára.
További levegőért kapkodtam ijedtemben, de erre már nem volt időm. Az a kéz, mely elérte tarkómat, mely belekapott kuszán lógó szőke loboncomba, mellyel fájdalmat okoztak, valós volt.
Hátra tántorodtam az erőszakos rántásra. S hiába akartam fordulni, a gerinccsigolyák közé fúródó fegyver szájára inába szállt minden bátorságom. Tartottam az ilyen esetekre gázsprayt táskámban, de reszkető ujjaim aligha találtak volna rá a védekező eszközre. Mégis megszorítottam táskám száját, hátha halálfélelmemből ereimbe áramlott adrenalintól megemberelem magam.
De nem, görcsösen fogom tovább a bőrt, de azt hiszem haladni is csak azért tudok, mert a nő, akinek már félig láttam vonásait taszigáló maga előtt.
– Engedjen el… azonnal engedjen el! – ahogy újra távolodok az otthonomtól, gyenge próbálkozás gyanánt okozok fájdalmat magamnak. Félelemből teszem. A hajamat tartó kéz nem enged szorításából, s csoda, hogy talpon maradok.
– Mit ártottam én…
Tiltakozok tovább, de a női hangra jeges félelem üli meg csontjaimat, így a tervezett szavak is elakadnak. A távolban feltűnnek a rend emberei, azonban látványuk nem hat rám medicinaként.
– Maga is egy olyan vérszívó? Vagy vadász?
Utolsó kérdésemért gondolatban megszidom magam, miért akarna nekem ártani egy vadász? Manapság a vámpírokról olyan természetességgel esik szó a periodikákban, mint régen a politikáról, vagy a közgazdaságról. Hát meglepődjek, hogy egy most az életemre akar törni? Ez nem a mesevilág, ahol a kislány úgyis megmenekül… ez nem egy könyv, aminek jól kell végződnie. Ez az a nap, mikor bármi megtörténhet, mert ballábbal keltem.

– Egy vámpír…
A felismeréstől – legalábbis a számomra helyesnek vélt felismeréstől -, hogy mi ragadott magával, azonnal forrni kezdenek gondolataim. Nem akarok meghalni. Lüktet bennem egyre a gondolat, s ahogy elhaladunk egy vasból kovácsolt korlát mellett, minden erőmmel belekapaszkodok, hátha úgy sikerül elszakadnom fogva tartóm kezei közül. Utána már csak a lábam ne hagyjon cserben…