Fekete lélektelen íriszeim követik alakját, ahogyan az irodába lép. Lábbal rúgom be az ajtót, kizárva ezzel mindenkit. Itt és most csak őt akarom, a lányomat, a véremet, ugyanazt a fertőt, ami bennem is formálódik, ami belőlem fakad és benne kelt új életre.
Karcsú, formás alakján siklik le a ruha, ahogy leoldja azt magáról. Szinte iszom a látványát, hozzám lép, magához fogja a kezem, csókolja, lejjebb vonja, én pedig egészen eddig a pillanatig hagyom magam. Hirtelen kapom el őt, emberi szemnek követhetetlen gyorsasággal taszítom a falhoz, préselem őt a saját testemmel. Eltépem a bugyit, ujjaim kérlelhetetlenül nyomakszanak belé, mártóznak meg a testében. Állát csókolom, nyakát, harapom, felsértem a bőrt és lenyalom a kibuggyanó fekete vért. Szemeim feketébe fordulnak, démoni valóm minden jegye szépen lassan láthatóvá válik. Kihúzom belőle az ujjaimat, leveszem a dzsekit és a pólót, szárnyaim szabaddá válnak, kinyújtóztatom őket. Megint Anna testét simítom végig, ajkait harapva csókolom, ismét a vérét fakasztom, élvezettel nyelem le. Bőrömön apró, kékes-fehér lángok lobbannak.
Combjába marok, hirtelen kapom fel a csípőmre, melltartója anyagán keresztül veszem ajkaim közé a bal bimbóját. Szívogatom, ízlelem, olykor finoman harapom, máskor a nyelvem játszadozik vele. Melléről a mellkasa felé haladok, fel a nyakához, onnan pedig újra az ajkait falom.
Megint mozdulok vele, ugyanolyan gyorsan, mint az előbb is. Fél kézzel söpröm le az asztaláról, amit ott tárol és teszem őt a hideg felületre. Leveszem róla a melltartót, gyönyörködöm a finom, puha kis halmokban. Megoldom a nadrágom – ha eddig ő nem tette meg – és nem várok tovább.
Keményen vágom belé magam, arcát figyelem, látni akarom a szemeit, amikor a magamévá teszem. Sötét, fortyogó energiáim körbeölelik őt is és engem is, magammal rántom a mocsokba, amiben élek, aminek ő a királynője és ahová nincs más lény, aki képes lenne belépni. Mozogni kezdek, nem kímélem, testeink újra és újra hangosan csattannak össze minden egyes alkalommal, ahogy megmártózom forróságában. Bal kezem ujjai a tarkójáig simítanak fel hátán, majd a hajába marok és finoman feszítem hátra a fejét arra kényszerítve ezzel, hogy rám nézzen. Látni akarom őt, azt, amit kiváltok belőle.
Kihúzódom belőle és kissé ellépek, hogy megfordítsam a testét. Ha hagyja magát, akkor az asztalnak támasztom, kissé nyomást gyakorolva a hátára, hogy előre hajoljon a bútor felületen. Formás, kerek fenekén simítok végig, aztán ismét a magamévá teszem. Mozgásom gyors és erőteljes. Jobb karommal előre nyúlok, haját a karomra tekerem fel és finoman húzom a fejét hátra, miközben mozgok benne. Hallani akarom a hangját, a nyögéseket és kéjes sikolyokat, amiket én váltok ki belőle, amik nekem járnak. Kizárólag nekem.

Nem kímélem Anna testét. Megfürösztöm saját belső sötétségem legalsó mocskában, magamba forrasztom, szinte elnyelem és mégis vigyázok rá, mert ő az enyém. Kizárólag az enyém és senki másé. Nem kívánok tőle testi hűséget, az ilyesféle alantas emberi dolgok engem hidegen hagynak, annak teszi szét a lábait, akinek akarja. Azonban lelkének mélységeire igényt tartok, ahogyan arra az alaktalanul formálódó és általam fortyogó sötétségre is, amely az enyémből, belőlem született. Ebből nem engedek, ez az enyém, a tulajdonom benne és általa és kíméletlenül fogom elpusztítani azt, aki meg akarja magának kaparintani.
Újra és újra keményen lökök rajta, mögötte állok, végigsimítok fenekének tökéletes vonalán, fel a gerince mentén a bőrén, egészen a tarkójáig. Haját a karomra tekerem és fejét húzom finoman hátra. Nem fordul meg, nem néz rám, én pedig közelebb hajolok hozzá, mellkasom a hátának feszül, miközben csípőmmel minduntalan lökök a testén, egyre mélyebben merülve el benne.
- Az enyém vagy. – hangomban nincsen semmi evilágihoz hasonló, démonvérem fortyogva hozza elő belőlem valódi természetem és külsőm. Szemeim már régen átfordultak a legmélyebb és legsötétebb feketébe, amely csak létezhet. Sötét energiáim feszes pántokként szaladnak Anna testére és hozzák őt hozzám egyre közelebb, nem engedve el őt. Többet és többet akarok belőle, abból, amit a magaménak tekintek.
Hogy önző lennék? Az vagyok. Hogy érdekel-e? Nem. Ami az enyém, azaz enyém és kész.
Engedek rajta, elhúzódom a fülétől és kihasználja a lehetőséget, megfordul és a székbe tol. Hagyom, hadd tegye. Lélektelen fekete íriszeim követik őt és elém térdel. Hátradőlök, kezem a két karfán és összeszűkülő tekintettel figyelem ténykedését. Halk morgás hagyja el torkomat, amikor a farkamra fog és a szája közé veszi.
Élesen szívom be a levegőt, egy ideig figyelem, hogy miként hajol rám újra és újra, nyel el és játszadozik, de végül hátravetem a fejem és átadom magam neki és annak a kellemes és izgató érzésnek, amit ajkai és nyelve játékával nyújt.
Bal kezem felé nyúl, ujjaim az barna tincsekbe hatolnak és marnak, mielőtt azonban megadnám magam neki és elélveznék, elhúzom a fejét. Nem, így akarom, hogy vége legyen. Éhes tekintettel nézek rá, hajolok hozzá hirtelen közel és csókolom meg, harapva, ismét felhasítva ajkait, lenyelve éjfekete vérét.
Felhúzom magamhoz és az ölembe ültetem, majd kezeim a fenekére csúszva mutatják meg neki, hogy milyen ritmusban is vágyom rá. Jobb melléhez hajolok, ajkaim közé veszem a keményen előremeredő bimbót és játszadozni kezdek vele. Éles fogaim itt is felsértik a bőrt, meg-megszívom a sebet, máskor pedig hagyom, hogy a sötét vére kibuggyanjon és végigfolyjon a mellén, le egészen a hasáig. Kezem a másik mellcsúccsal foglalkozik, dörzsölöm és izgatom azt, rászorítok és meghúzom, mikor éppen melyik esik jól, majd az öléhez nyúlok és míg farkamon járja a táncát, addig kívülről is ingerlem őt.

Valamit átszakítok benne, valamit átszakít magában. Az én fertőmből kelt életre, kapott lángokra. Belőlem létezik, a saját mocskomból virágzott ki és érett démonná, az enyémnek tekintem, nemcsak a véremnek, a részemnek is. Lélek nélkül aligha lehetnek olyan érzéseim, mint az egyszerű halandóknak, de birtoklási vágyam épp eléggé megmutatja azt, hogy mit is jelent nekem a saját vérem, a nő, aki most előttem térdepel, aki örömet okoz, aki élvezetet ad. Az örökösöm az utódom és a királynőm egyszerre és mégis, amikor elszakad az utolsó vékony lélekszál fonala, akkor valami egészen mássá formálódik. Jobban hasonlít rám, mint sejtené, mint sejtettem.


Érte nyúlok, felhúznám magamhoz, ölének selymes és vad táncára vágyom, de ellenáll, ellentmond nekem. Tovább folytatja játékát, kegyetlenbe fordítva az édes kéjt, a gyönyör ígéretéből megalázó játékot űz és ennek tárgyává tesz, amire olyan düh önti el agyam, mint előtte még oly kevés alkalommal, vele kapcsolatban.
Sötét energiáim fortyogó lávaként ömlenek végig bennem és szakadnak ki belőlem, fekete hullámokat gerjesztve, korbácsolva vadul, eltiporva az övéit, elsodorva mindenki másért is ezen a tetves rohadt helyen. Feláll és az asztal felé megy, felállok és elkapom csuklóját – hacsak nem tesz valamit ellene – és koránt sem finom mozdulattal lököm saját íróasztalának úgy, hogy nekem háttal maradjon. Testem, szárnyaim lángba borulnak, hófehéren és kéken izzanak, a lehető legforróbb hőmérsékleten. Lassan közelítek felé és dühöm vörös ködén keresztül kell emlékeztetnem magamat, hogy ki is az, aki előttem van.


A lányom, a vérem, az utódom, az örökösöm, a szeretőm. A megalázóm, a megkérdőjelezőm, a démonom, a gyengém, a dühöm okozója. Nem vagyok az érzelmek démona, oly keskeny a skála, amit képes vagyok érzékelni és most mégis hatalmas erejű méreg önti el belsőmet és ragacsos nyúlványaival nyalja az övéit. Keserű epe íze a számban, vérének édes zamatából ennyi maradt csupán.
Ha nem mozdult el vagy nem tett valamit ami ebben megakadályozhatna, akkor a tarkójára marok rá és lenn tartom az asztal lapján – vagy erővel vágom oda őt. Előre hajolok, fogaim élesen villannak ki, még mindig lángolok, de ezúttal már nem figyelek arra, hogy őt ne söpörje el erőm, hatalmam és a belőlem lobbanó lángnyelvek.
- A királyod vagyok. – hangom halkan és élesen, érzéseimmel terhesen vágnak át az iroda helyiségén és csapódnak vissza a falakról.
- Az apád vagyok. – még halkabbá veszem a hangom, vészjóslósága megkérdőjelezhetetlenül itatja át a szavaimat.
- Az enyém vagy. – közlöm vele még egyszer, még halkabban. A kettőnk viszonya a kettőnk döntése volt. Ellenszegülésének azonban ilyen formáját nem tűröm el, eddig sem tettem. Tudja, hogy nem, volt már rá példa korábban is.
Erőnek erejével nyugtatom le magam, észben tartva azt, hogy a saját vérem, kell nekem, de ez mit sem változtat a hangulatomon. Elengedem őt, a nadrágom begombolom. Szárnyaim még kint vannak, bőrömön a lángok elhalnak, szemeim még feketében forognak.
- A démonodnak is tudnia kell hol a helye Anna. Többször ezt nem tűröm el. Még tőled sem. – tudnia kell, hogy ezt nem a szex részére értem. Arra, hogy máshogyan akar velem együtt lenni, hanem arra, hogyha utat enged a saját szörnyetegének, az nem kerekedhet felül az enyémen. Megpróbálhatja, de annak következményei lesznek. Mindig.
- Holnap látni akarlak. Nálam. – mire a mondat végére érek, hangom emberivé válik és szemeimben is megjelenik a fehér rész. Szárnyaim eltűnnek. Az elhagyott pólóért és dzsekiért nyúlok. Magamra veszem, aztán, ha nem akadályoz meg valamivel, akkor kisétálok az irodájából és elhagyom a helyet.