Az órámra nézek. Késik, a rohadék... - vonom össze szemöldökömet, majd a kávéba kortyolok. Ez megint valami olcsó szar, de már nem volt időm otthon rendes kávét főzni. Vagyis, főztem én, még előző este, de Doreen épp azt szürcsölte, mikor teljesen felöltözve, a konyhába léptem azért a kávéért. Az én kávémért. De nem gond. Összepréseltem ajkaimat, és szavak helyett, egy sokatmondó pillantással küldtem el melegebb éghajlatra. Soha nem akartam gyereket, és most már azt is tudom, miért.
Kurvára nem jött jól, hogy apám újabb adóssága miatt le kell lépnem - ki tudja, meddig; napokra, egy hétre, többre? De nem tehetek mást, ezt kell tennem. És már rohadtul elegem van belőle, hogy apám után takarítom, amit itt hagyott. Én... istenem, imádtam az apámat, de néha elgondolkodom rajta, hogy a jó szíve vitte a sírba. Segített a különlegeseknek, nem vadászta őket, nem érdekelte a mágia, amiből állnak. Sokat tett értük, életében, és persze ezért más lényektől kellett segítséget kérnie olykor. Pontosan nem tudom, kikkel állt kapcsolatban életében, és, hogy vajon kiknek tartozik. Gyanítom, neki is tartoznak még, de most épp elég gondom és bajom van abból, hogy törlesztem az ő adósságait. Így, vagy úgy. Különlegesnek, vagy farkasnak fizetek vissza.
Miközben a kabátomat és a cipőmet veszem az előszobában, még odahívom Doreent, s mint egyfajta parancsnok, közlöm vele, hogy nem megy sehova. Sem a könyvesboltba, sem máshova. Van itthon egy hadseregnek elegendő kaja. Mielőtt megkérdezhetné, megmondom, hogy nem tudom, hogy meddig leszek távol, és meg ne merészelje kérdezni, hogy hova megyek és miért, mert nem tartozik rá. Emellett hagytam egy listát, nevekkel, telefonszámokkal és egyéb elérhetőségekkel a telefon mellett. Olyanok vannak ott, mint a munkatársaim, az iskolából, más, szabadúszó vadászok, az olasz étterem, jó kedélyű tulajdonosa, aki néha a könyvesboltra néz, amíg én távol vagyok, Doreen pedig itt tölti rabságát.
Eléggé nagy táskát dobok a vállamra, melyben van még egy-két ruhadarab, fehérnemű, fogkefe és a legfontosabb dolgok. A vadász cuccaim is helyet kaptak természetesen.
Becsapom magam mögött az ajtót, és kulcsra zárom. Természetesen a fiatal nő kulcsait nem vettem el, mert nem vagyok a börtönőre - még, ha úgy is látszik. Én felszólítottam és figyelmeztettem, hogy ne menjen nagyon sehova, az már az ő, saját lelkén szárad, ha ennek ellenére kalandozni kíván.
Fekete Volvómba ülök, táskámat az anyósülésre dobom, mely ugyanúgy fekete bőrhuzattal van fedve, akárcsak a vezetőülés és a kormánykerék. Ahogy elforgatom a kulcsot, a fekete csoda lágyan felmorran, hogy a kikötő felé vezethessek.
Egészen gyorsan ideértem, annak ellenére, hogy meg kellett állnom kávéért, az autómat pedig a kikötő területén kívül parkoltam le, és gyalog jöttem idáig. A fekete táska a padon pihen most, én pedig fel-alá járkálok, mint egy ideges nagymacska. Kabátomat nem gomboltam be, így az most szárnyra nyitva játszik a hűvös, parti széllel.
Újra az órámra pillantok, és megint, és megint, és megint. Rumancek sehol, én pedig kezdek egyre idegesebb lenni, minek ékes bizonyítékául szolgál hevesen kalapáló szívem.
Hallom a lépteket, számítok a férfire, csak éppen arra nem, hogy derekamat karolja majd át. Szavaira gúnyosan elmosolyodok.
- Önnek is szép napot, Rumancek - és ezzel a mondattal egy időben összefogom a kabátot mellkasom előtt, és végigmérem a férfit. - Igen, mert kissé hűvös van - vonok vállat, miközben nyúlok a táskámért, majd a vállamra ejtem azt.
- Mégis hová, egészen pontosan? - kérdezem, száraz hangon, de követem és hamarosan utol is érem. - Persze, hogy pakoltam – válaszolom gőgösen, némi éllel a hangomban.

Szavaira felvont szemöldökkel nevetek fel halkan és szarkasztikusan.
- Teszek rá, hogy mit szeret. Dolgozni jöttem, nem azért, hogy boldoggá tegyem, Ruancek - ingatom meg a fejem rosszallón. Amúgy is ideges vagyok, és mostanában nem vagyok túl jó passzban. Doreen érkezése teljesen felborította az egész rohadt - nem mellesleg amúgy sem egyszerű - életemet. Alig aludtam, ma még nem ettem semmit, szar kávét kellett innom és fegyver van nálam. Rumancek jobban teszi, ha nem bosszant fel még jobban.
Természetesen követem és azt teszem, amit kér - a józanész határain belül. Erre az egyetlen magyarázatom csupán annyi, hogy apám így nevelt. Be kell tartanom a szavam. És, nagyon úgy tűnik, az apám szavát is. Ő már csak ilyen ember volt, aki tízből tizenegyszer betartja azt, amit megígért. És ugyanezt várta el tőlem is. Most azonban, hogy nincs többé, törleszthetek helyette. Vannak olyanok, akiknek tényleg kell a segítség, mint amilyen Mr. Lynch is volt. És persze ott vannak az olyan rohadékok, mint Rumancek, akik inkább kihasználják ezt, és kapva kapnak a lehetőségen, sőt, hirtelen sürgető kiélést követel az adósság törlesztése. Meg vannak azok, akiket nem érdekel az egész. Számukra a kölcsön, a kérés - legyen bármi -, érvényét vesztette, abban a pillanatban, amikor apám szíve az utolsót verte.
Természetesen nem mondja el, hogy miről van szó. Nyilván tisztában van vele, hogy nem vagyok hülye, és, ha valami őrültség lenne, azonnal nemet mondanék és elmennék. Szerintem azt is sejti, hogy van nálam fegyver, már csak idők kérdése, és felhozza a témát. Kár, hogy addigra a hajó egy rejtett zugában lesznek a cuccok, nem pedig a táskában... nem csak Rumancek játszik mocskosan, én is megtanultam a dögök játékszabályait.
- Milyen titokzatosak vagyunk ma - mosolyodok el gonoszan, egyenesen a férfi szemébe nézve, állva a pillantását. Felém nyújtott kezét pedig semmibe veszem, mintha ott sem lenne. Ügyes mozdulattal lépek a hajó fedélzetére, és alighogy ezt megtettem, már itt is áll mögöttem a férfi, hogy a vezetőfülkébe lépve beindítsa a motort, meg az egyéb, tengerész dolgokat, amikhez amúgy egyáltalán nem értek.
Szó nélkül követem Rumanceket, az alsó szintre, ahol a szobáinkat sejtem. Bízok benne, hogy van két, apró helyiség. Nekem nem kell luxus, csak egy ágy, az bőven elég. Vagy... egy szoba is elég, egy emeletes ággyal. Azzal is ki lennék békülve - többé-kevésbé. Természetesen nincs ekkora szerencsém. Nem elég, hogy egy hajón kell tartózkodnom a férfivel, még egy ágyban is kell vele aludnom. Na, azt aztán nem! Nincs az az isten, maradok a földön, mert ő nyilván nem fogja beáldozni magát csak azért, hogy a fedélzeten tartózkodó egyetlen nő az ágyban aludhasson. És ott van még az aprócska konyha, valamint a mosdó is.
- Köszönöm - válaszolok, ám képem meglehetősen savanyúnak hathat. Aztán, míg ő a fedélzetre megy, én a szobánkba - furcsa ezt kimondani, még gondolatban is -, hogy az ágy mellé dobjam a táskámat. Először átöltözök egy valamivel kényelmesebb szerelésbe: fekete farmer, sötétkék, lenge blúz, bakancs, bőrkabát. Aztán a fegyvereket és a tartalék lövedékeket elrejtem, gondosan ügyelve rá, hogy ne csapjak zajt. Egy kés kerül a bőrdzseki belső zsebébe, a tükörben ellenőrzöm és megbizonyosodok róla, hogy nem észrevehető.
Most pedig a fedélzetre megyek, a lehető legmesszebb a férfitől. Imádom a tengert, és Rumancek sem veheti el a kedvem tőle, hogy gyönyörködjek a kilátásban és a sirályok sikoltásait hallgassam még egy ideig. Hamarosan ők is el fognak tűnni, nem merészkednek ki a nyílt vízre. Lehunyt szemmel szívom be a sós illatot, melyet a szél hordoz magában és élvezem, hogy kiengedett, sötét tincseimbe kap.
Már egy ideje kiértünk a nyílt vízre, a Nap magasan jár az égen, mikor a vezetőfülkéhez megyek.
- Készítek magamnak egy kávét - jelentem ki és bízok benne, hogy ez jobb lesz, mint a reggeli -, ön is kér, Rumancek? - összefont karokkal állok az ajtóban és dőlök a falnak, úgy kérdezem a férfit. - Mielőtt bármit mondana - fojtom belé a szót -, nem vagyok a szobalánya, sem a pincérnője - nem csak azért, mert főzni nem tudok -, szóval ne számítson rá, hogy ha csettint egyet, én majd ugrok, mert nem - szögezem le még most, az elején, nehogy kellemetlen meglepetés érje később.

Végül nem elégszem meg a késsel a bőrdzseki belső zsebében, így egy összecsukható darabot is magamhoz veszek, és a bakancsba csúsztatom. Ez sem túl feltűnő, de nem érdekel, ha Rumancek meglátja. Nyilván tudja, hogy nem bízom meg benne.
A fedélzeten álldogálok már órák óta. Nem szólok semmit és nem kérdezek semmit. Úgy sem mondana semmi konkrétat. Minek erőlködjek hát? Azt hiszem, a legtöbb, amit tehetek az az, hogy felkészülök a legrosszabbra, ami csak történhet. Hogy nekem ez mi? Fogalmam sincs... a haláltól már rég nem félek. Mi mástól félhetne egy ilyen ember? Az egész életem egy tánc, a pengeélen. Nem hátrálok meg és nem szaladok el, helyette villogó tekintettel nézek szembe a halállal. Akár minden nap. És ez nem rémiszt meg. Az sokkal inkább megrémiszt, hogy nem tudom, miért élek. Hogy mit kell megtennem, mielőtt meghalok. Fogalmam sincs... és ez aggaszt. Úgy érzem, az életem céltalan öldöklés.
A férfi a nevemen szólít, felé fordulok, a szemébe nézek és várom, hogy mit akar mondani.
- Dehogy sajnálja - sziszegem, miközben még az orrom is megrándul. - Egy vadásszal kevesebb, nem igaz? - mosolyodok el keserűen, és nézem távolodó alakját. Nem, valóban nem hiszem, hogy ő ezt komolyan gondolja. Rendes tőle, hogy el akarja hitetni velem, de valahogy nem veszi be a gyomrom ezt a szar dumát.
Ám nem sokkal később mégis kávéval kínálom, mire egyértelmű választ ad. Eltűnök a hajó alsó részében, az apró konyhában és étkezőben, hogy elkészítsem az ígért feketét, néha fém-manipuláló képességemet használva. Hamarosan visszatérek a férfihez és átnyújtom neki az italt, ahogy, elképzelésem szerint, kérte. Elégedett morranással jelzi, hogy jó munkát végeztem. Fáradtan elmosolyodom. Javaslatára, bár mivel már elfordult, nem láthatja, de bólintok.
- Keltsen fel, ha megérkeztünk - mondom még, és válaszát meg sem várva távozok, az alsó kabin felé veszem az irányt, hogy ott, a kis helyiségben lerúgva bakancsomat, melyből kiesik az automata kés is, elnyúljak az ágyon. Egy ideig még a plafont bámulom, majd felváltva a falakat, a párnába fúrom az arcomat, csukott szemmel figyelem, ahogy egész testem ring, míg a hajó a nyugodt vízen halad rendíthetetlenül.
Lassan mély, álomtalan, szürke álomba merülök.

Úgy érzem, mintha csak tíz perc telt volna el. De már sötét van. Átláthatatlan, teljes sötétség. Fogalmam sincs, hol vagyok. A nevemet hallom. Összerezzenek, és szinte azonnal felnyitom szemeimet, s mintha csak ágyút sütöttek volna el mellettem, kiugrom az ágyból. Fejem nehéz, még nem teljesen tiszta az álomtalan álom szürke ködjétől, szemeim azonban élesen villannak. Bakancsot húzok, és nem hallgatok Andrzejre, a késeimet magamnál hagyom. Ő pedig, mielőtt lelépnék a fedélzetről a mólóra, pontosan tudja, hova kell nyúlnia. Mocskos mód veszi ki belső zsebemből a kést, valamint bal lábamon, teljes hosszában végigsimítva, egészen bakancsomig meg sem állva, húzza ki az automata kést is a rejtekéből. Fel nem tett kérdésemre válaszát hallva bólintok. Bár nem szívesen, de nem vitatkozom vele, és a fedélzeten hagyom a fegyvereimet.
Cseppet sem nőies mozdulattal ugrok én is a stégre, Rumancek után, és már most nem szimpatizálok vicsorgó fogadóbizottságunkkal. Épp indulnék utána, amikor int, de Rumancek megragadja a kezemet. Ki akarom húzni karcsú ujjaimat ujjai bilincséből, de nem hagyja. Ránézek, és pillantása azt sugallja, jobb nem ellenkeznem. Most nem. Engedek neki, de ő is látja, fagyos és metsző pillantásomban, hogy nem szívesen teszem ezt.
A hangokat hallgatom, a ránk meredő szempárokba nézek, állom a pillantásokat. A gyomrom öklömnyire szorult, a szívem hevesen kalapál. Rettentő, csontig hatoló hideg van, néha a szél is feltámad. Reszketek, ujjaim, kezem és arcom hideg.
Mikor a faházhoz érünk és belépünk, nem szólok semmit. Hallgatom a párbeszédet. És nagyon nem tetszik, ahogy rólam beszélnek, ahogy a nő méreget, ahogy végigjáratja rajtam tekintetét.
- Szóval az átkozottak... - direkt mondom ezt, szándékosan nevezem őket így, s talán még ajkam szegletében is hamiskás mosoly bújik meg. A két nő vicsorog, Sybille ökölbe szorítja mindkét kezét, még ujjai is elfehérednek. - Ez pontosan mit takar? - kérdezem, tekintetemet a három másikon járatva. - És, ami még fontosabb... én hogy jövök a képbe? - vonom fel egyik szemöldökömet. Hangom nyugodt, hűvös és higgadt. Ami talán elárul, az hevesen zakatoló szívem, mely majd' kitör a bordáim alkotta ketrecéből, mint a szabadulni vágyó madár.
Valahogy még Rumancek kezének szorítása sem nyugtat meg, pedig úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Lehet, hogy így is van. Nem tetszik ez az egész nekem...

Kurvára idegesít, hogy nem tudok a gondolataiban vájkálni, mert azt bizony tisztán látom, hogy valami van a háttérben, amiről nem szólt. Még. Lehet, hogy nem is fog. Egyszerűen azt veszem majd észre, hogy sortüzet nyitnak ránk, vagy elsüllyesztik a ladikját. Mit mondhatnék? Apám jó nagy szarban hagyott... bármennyire is szerettem, és szeretem a mai napig is, ez van. Hát, ilyen ez a popszakma.
Nem kérdezek többet, és nem mondok egyebet, csak, hogy ébresszen fel, ha megérkeztünk, s ha én nem kelnék fel magamtól. Mikor az ágyba fekszem, és a plafont bámulom, ami nincs is olyan távol, még érzem ujjaimon bőre érintését, ahogy a jóleső bizsergés szétszaladt a bőrömön, amikor a kávéval telt pohár átadásakor hozzásimult egyetlen, röpke pillanatra ujjam az övéhez. Nem tudom kiverni a fejemből, nem megy. Forró volt. Talán éppen ezért kaptam el olyan hirtelen jéghideg kezemet az övétől. Félek, hogy megéget.
A hideg fedélzetre lépek. Legalább amíg haladtunk, mielőtt aludtam volna, a Nap sütött, és a szembeszél sem volt olyan zavaró. Most azonban a parti szél is a hajamba tép, nem mellesleg tényleg hideg van, és majd' megfagyok. Ezt próbálom nem mutatni, mármint azt, hogy reszketek, borzongok a hidegtől. Rumancek a kezem után kap, én pedig rövid huzavona után hagyom, sőt, szinte jól esik meleg érintése hideg bőrömön.
Aztán, amikor a farkasok fogadnak minket, rögtön kivívtam a két nő haragját. Nem is válaszolnak, helyettük Rumancek magyarázza el a dolgot, amit azonnal felfogok. Ha nem itt, és most lennénk itt, és nem mindössze ketten, ennyi dög ellen, talán még érdekesnek is tartanám. Aztán még amiatt is aggódom, azt hiszem, jogosan, hogy Andrzej ellenem fordul. Mert miért ne tenné? Mert én is csak egy vadász vagyok. Jó nagy idióta vagyok, hogy eljöttem vele, ide. És persze arról napokig vitatkozhatnánk, hogy melyikünk a nagyobb állat – nyilván, én nyerném meg, Andrzej vérfarkassága ellenére is.
- Értem – bólintok még is, majd nagy levegőt veszek, s mielőtt még kérdezhetnék, szólhatnék, vagy bármit is tehetnék, ami miatt esetlegesen még nagyobb bajba kerülhetnénk, Andrzej elém lép. Nem engedem el a kezét, válla fölött nézem a másik két farkast. Optimális esetben nem bújnék el senki és semmi elől, pláne nem egy vérfarkas mögé, de ez most... más.
Az viszont kurvára zavar, hogy nem tudom, miről beszélnek. Mit ígért Andrzej. Pontosan mit? Mi kellhet neki? Nem vagyok olyan nagy szám, csak egy mezei vadász... nincs bennem semmi különös, és az sem rémlik, hogy az apám keresztbe tett volna két ilyen extrém különleges természetfelettinek. Ennek ellenére nem szólok, és egyelőre türelmesen várom a fejleményeket. Nem sokáig.
Mozdul a nő, én pedig automatikusan a derekamhoz nyúlok, ahova előzőleg egy fegyvert csúsztattam, úgy, hogy a bőrkabátom takarja. Egy probléma van csupán, mégpedig az, hogy azt Andrzej elvette tőlem, mielőtt még elhagytuk volna a kikötőt, így teljesen védtelen vagyok, és nem tudok ezüst golyót röpíteni a né szeme közé, a homloka közepére. Ehelyett Sybille, gyors mozdulattal, szinte félresöpri útjából a férfit, és arcomat fürkészi.
- Rumancek – sziszegek a férfire -, ezt ígérte nekik? Engem? Velem üzletel? – vonom össze szemöldökömet, s most már erőszakkal rántanám ki kezemet az övéből, de nem hagyja. Helyette Sybille kezétől szabadít meg. Kijelentésére, hogy az övé vagyok, majd később visszatérünk. Most kisebb gondunk is nagyobb egy nyelvbotlásnál. Nem szólok semmit, nem mozdulok, az események felgyorsulnak. Hirtelen tűnik fel a negyedik farkas, ki Andrzej lábát rúgja ki alóla, aki a padlón koppanva ér földet.
- Andrzej! – guggolok le mellé rögtön, fölé magasodva, meg-megrázva, arcát simítva, finoman ütögetve, hátha magához tér. De esélyem sincs, mivel a hím felrángat, én pedig üthetem, rúghatom, haraphatom, karmolhatom, esélyem sincs a fegyvereim nélkül. – Rohadékok! – üvöltök, kikelve magamból.
Mivel nem tudtak mit kezdeni velem, meg a képességemmel, a mágneses erővel, amivel mindig elhajlítottam a tűket, és kiszabadultam a fém bilincsekből, hamar váltottak a stíluson. Gregor keze csattant elsőként arcomon, utolsó emlékem a számban érzett fémes vérem íze.
Mikor magamhoz térek, fából készült széken ülök, mely a talajhoz van erősítve, kezemet valamivel összekötötték. Nem fém. Előregörnyedve ülök, szédülök.
- Hol van Andrzej? – recsegem. Nincs rajtam a felsőm, de a lábaim a székhez vannak kötve, felsőtestem pedig a támlához.
- Nocsak... – búgja Gregor. – Csipkerózsika felébredt – vigyorodik el. – Nagyszerű – csapja össze a tenyerét. Eddig a szemközti falnak támaszkodott, most azonban felém jön, mintha most is vadászna valamire. – Szóval Rumanceket akarod. Te vagy a nője, vagy mi? Ha lenne elég esze, nem hozott volna ide téged, a farkasok közé. Ostoba... – horkant fel.
- Mit akartok tőlünk? – érdekes, hogy már nem csak róla, vagy rólam van szó, hanem rólunk...
- Tőletek semmit – ingatja meg a fejét. – Egyelőre. Most csak számodra van egy kis személyes meglepetésem, amíg a nőstények kitalálják, hogy betartsák-e a szavukat, vagy sem. Viszont... térjünk át az ajándékomra, cicám. Szeretettel – húz elő háta mögül egy szikét. Azonnal megpróbálom tönkretenni, de nem megy. Nem lehet. Gregor felröhög. – Ezüst, babám. Azon nem fog a képességed – és már le is guggol elém, hogy baloldalra, a bordáimhoz hajoljon és húsomba mártsa a szikét. Felordítok, zokogok, sírok, sikítok. Mozdulni nem tudok. Pokolian, égetően fáj, ahogy bőrdarabokat kivágva belőlem konkrétan hegtetoválást készít a szívem alá, az oldalamra. Érzem, ahogy ömlik belőle a vér, épp úgy, ahogy szememből a könny. Gregor pedig közli, hogy élvezi hallgatni sikoltásaimat, és arra kér, ne hagyjam abba.
Befejezi, és magamra hagy. Kimerültem, fázok, fáradt vagyok, félek, és nem tudom, mi van Andrzejjel. Mit tehetnék? Ide vagyok kötözve, és ebben a rohadt cellában sehol semmi fém, vagy acél. A kurva életbe.
Egy pillanatra el is feledkezem a hegről – na, nem a fájdalomról, hanem a létéről. Lenézek, hogy megvizsgáljam a sebet. Annyi bizonyos, hogy Gregor tiszta munkát végzett. De a látvány így is sokkol. Cikornyás, vörös, ám mondhatni gyönyörű felirat díszeleg testemen. Két szó, és egy minta.
Farkas lábnyom fölött elhúzódó, két szó.
Andrzej Rumancek.
Reszketek. Fázok.