Részeg vagyok. Vagyis ittas. Már megint. Igazából, ez már nem is meglepő. Mióta a vőlegényem meghalt, minden megváltozott. Minden szar. Kibaszottul szar. Annyira, hogy azt el sem tudom mondani. Éppen ezért nem is beszélek róla, Jamesről, a történtekről, az érzéseimről. Én csak... úgy vagyok. Elvagyok az éterben. Eleinte sírtam. Pontosan emlékszem rá, milyen volt az első pár hét - vagy talán volt az egy-két hónap is? -, James halála után. Olyan voltam, mint egy félholt. Mint egy kísértet, egy lidérc. Ki sem mozdultam a közös lakásunkból, James ingjeiben, pulóvereiben, pólóiban feküdtem a közös ágyunkban, az ő felén, a párnájába fúrtam arcomat és csak sírtam. Zokogtam. Megállíthatatlanul és fájdalmasan sokat, sokáig, álomba sírtam magam, hogy aztán újra éljem a harc, a bunyó minden egyes másodpercét, míg végül mindig sírva ébredtem. Szar és szánalmas voltam. Nem ettem, nem ittam, a függönyöket behúztam, hogy teljes legyen a sötétség. Nem hallgattam zenét, nem mentem társaságba. Nem akartam mást, csak csöndet és békét. Szabadságra mentem. A közös lakásunkban tengettem minden egyes rohad nap, minden egyes kibaszott másodpercét, James emlékével körülvéve magamat. Nem akartam mást, csak aludni, álmok nélkül; létezni, érzések nélkül.
Aztán ott találtam magam a sarokban; remegve, lesoványodva, és csak ez az egy volt biztos: eladnám a lelkemet is, vagy kirabolnám a szomszédom, csak hogy újra, meg egyszer kaphassak abból a drogból. Csak, hogy James itt lehessen, egyetlen napra, nekem nem kellett több, csak egy rohadt nap! Csak annyi, hogy legyen időm elmondani neki, hogy mennyire szeretem, és, hogy soha nem fogom elfelejteni, hogy megváltoztatta az életemet, és, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy megismertem őt, szerettem, szeretett, velem élt, megoszthattam vele mindenemet, ő is megosztotta velem mindenét. Egyszerűen tudatni akartam vele, hogy ő életem szerelme. És szeretem. És mindig is szerettem, és szeretni is fogom, az életem végéig - és akkoriban úgy tűnt, ez nincs is olyan messze.
Tudom, a sztorinak ez a része meglehetősen szomorú. De muszáj leírnom, mert történt valami ott a közös ágyunkban, James pólójában, ami végérvényesen megváltoztatta életem menetét. Hasonlóan azokhoz a fantasztikus csillagaszati jelenségekhez, mint mikor egy bolygó pólusai átrendeződnek, vagy más pályára áll. Valami ilyesmi történt.
Azt hittem, eddig is voltak olyan időszakaim, amikor meg voltam zuhanva. De most - akárcsak az egész világ körülöttem, mióta a vámpírok és a vadászok felfedték magukat - teljesen összeomlottam, és az életem szilánkokra hullott megint. Kínomban röhögök. Vagy az alkoholmámor teszi? Mindkettő.
Néha utólag eszembe jut, mi mindennek tettem ki saját magamat, és persze a körülöttem élőket, az úgynevezett 'barátaimat', akik segíteni próbáltak nekem. Tanácsokkal láttak el, meglátogattak, bátorítottak, biztattak. Azt mondogatták, hogy 'minden rendben lesz, Nora, nincs mitől tartanod', de valahogy kurvára nem hittem nekik. És éppen ezért elfordultam tőlük. Mindenkitől. Kitől gyorsabban, kitől lassabban; kivel kevésbé bunkómód, kivel a lehető legundorítóbb, legvisszataszítóbb módon. Nem vagyok büszke magamra, de nem bántam meg e tetteket. Szükségem volt erre. Mindjárt el is mondom, miért.
A tény, hogy minderről nyugodtan beszélek, vagy gondolok vissza a történtekre, az idő gyógyító hatalmának fényes bizonyítéka, mert, amikor mindez történt, egyáltalán nem vettem könnyedén. James elvesztése olyan volt, mintha egy igazán borzasztó autóbalesetem lett volna, hónapokon keresztül, minden áldott nap; és ez egyszerűen túl sok volt.
A magány pánikszerű érzete gondosan kidolgozott öngyilkos tervekkel keveregve zakatolt bennem. Testem minden porcikája sajgott. Úgy éreztem magam, mint egy ósdi rugós készülék, melyet túl nagy nyomás alá helyeztek, és bármely pillanatban szétvetheti a feszültség.
Kiköltöztem Jamesszel közös lakásunkból, és életemben először egyedül kibéreltem egy apartmant. Persze anyagilag ezt nem igazan engedhettem volna meg magamnak, hiszen még nem álltam vissza a munkába, de a túlélésemhez szükségem volt egy egyszobás kis lakásra, amit csak az enyémnek tudhatok.
Úgy tekintettem az apartmanra, mint valami szanatóriumra, a felgyógyulásom sikeréhez nélkülözhetetlen menedékhelyre. A falakat a létező legmelegebb színekre festettem, és minden héten virágot vettem magamnak, mintha csak kórházi látogatásra mennek – saját magamhoz. De azokban az időszakokban, James halála után, bármilyen nehezemre esett is, gyakorolni kezdtem az önálló életet. Ez az élmény pedig egy lassú belső változást eredményezett. Kezdtem úgy érezni - annak ellenére, hogy az életem még mindig egy szörnyűséges baleset színhelyére emlékeztet -, hogy nagyon közel állok ahhoz, hogy autonóm személyiséggé váljak. Amikor éppen nem tápláltam öngyilkos gondolatokat James halála miatt, akkor szinte örömmel vettem számba azokat a kis idő- és térbeni üresjáratokat, amelyek kezdtek feltünedezni a napjaimban, és amelyekben végre feltehettem magamnak a kérdést: 'És te mit szeretnél csinálni, Nora?'
Mikor végre elkezdtem a válaszokon dolgozni, csak nagyon óvatosan, kis lépésekben mertem haladni. Például: el akarok menni egy jógaórára. Korán le akarok lepni erről a buliról, hogy hazamehessek olvasni. Venni akarok pár új ruhát.
Aztán nagyobb dolgokra vágytam: el akarok költözni Londonból. Új munkát akarok. Bosszút akarok. A bosszúval kezdtem, s miután azt a vágyamat teljesítettem, elköltözhettem Londonból is. Ide jöttem, New York-ba, ahol is egy új állást is szereztem magamnak. És megváltoztam. Teljesen kifordultam önmagamból. Azt hiszem, ha a régi barátaim tudtak volna a különböző férfi - és más jellegű - ügyeimről, napokig vitatkozhatnánk arról, hogy ők, vagy én lepődtem volna meg jobban azon, hogy hirtelen milyen könnyen és gyorsan túltettem magam James-en.
Így tehát most boldognak kellene lennem. De nem vagyok az. A szívem ugyan még dobog, de hogy nem élek, az is biztos. Itt ülök ebben a rohadt étteremben. Teljesen ki vagyok égve. A pultnál üldögélek, és azt hiszem, az ötödik pohár boromat fogyasztom - miután jóllaktam egy félig átsült steakkel. Vagy van az már a hatodik is? Ki tudja, már rég nem számolom a szervezetembe bevitt szarságok mennyiségét.
Megszólal egy kellemes, ismert zene, nekem pedig több sem kell, azonnal felragyognak kék íriszeim, ahogy összefonódik a pult túl felén pakolászó férfi zöldjeivel, majd közlöm vele, hogy ezt imádom, és már ott sem vagyok. Az étterem egy, asztaloktól és székektől mentes szegletére sietek, és fittyet hányva a megbotránkozó pillantásokra, táncolni kezdek. Nem is igazán tánc, inkább csak - akár erotikusnak is beillő - mozgásba kezdek a zene ritmusára. Rá is gyújtok. Hamarosan, a szám közepén, két perc elteltével elém lép egy férfi és egy húszast csúsztat blúzomba, melyet mélyen dekoltáltra gomboltam le, mikor beléptem ide. Én pedig a fülébe suttogom, hogy, ha egy óra múlva itt lesz, és én is itt leszek, akkor a női mosdóban megtalál majd. Ő pedig határozottan bólint, majd visszamegy a helyére, és ezzel egy időben két nő 'összesúg'. Féltékenyek. Kajánul rájuk vigyorgok, ők pedig egymásra néznek, és az egyik fennhangon ismétli a súgott szavakat: rohadt kurva. Hamarosan felbukkan az egyik pincér, és közli velem, hogy tilos a dohányzás az étteremben.
- Tudja mit? Bassza meg - köpöm ki a szavakat, majd a nők felé nézek, és tekintetemet járatom rajtuk, irigy pillantásaikat állva. - És önök is basszák meg. És még valami - nézek most a pénzes fickóra: - Ön is bassza meg - ezzel pedig a zenének, és a magánszámomnak vége, én a pulthoz megyek, ahol az én korábbi helyem melletti széken jóképű fickó üldögél. A pultos vigyorog, mint a vadalma, de most cseppet sem érdekel. Eloltom a cigit egy heves mozdulattal, és visszacsúsztatom a dobozba - később még jól fog jönni -, majd az úriemberre nézek, mellettem.
- Gyerünk, mondja ki! Látom, hogy önnek is van mondanivalója - vájom hideg, kék pillantásomat az ő, szintén kék íriszeibe. Bőre kissé sápadt, arcát fekete haj keretezi. Még soha nem láttam egyetlen férfit sem, aki ennyire egyben van. - Szólásszabadság van. Dohányozni persze nem lehet... ha az ember táncolna, nem kap mást, csak értetlen pillantásokat. De beszélni azt lehet! - tárom szét karjaimat, majd kortyolok a borba. - Szóval beszéljen, gyerünk, hallgatom! - könyökölök a pultra, és fordulok az ismeretlen felé, újra ajkaimhoz emelve a poharat.

Néha lehunyom a szemem, és csak táncolok. Füst emelkedik fel előttem, ha nagyon figyelek, érzem arcom selymes bőrén a hevét is. A zaj, és a dallam ellenére is hallom, ahogy a parázs fel-felsercen, amikor beleszívok a halálrúdba. Hallom a pusmogást, hallom, ahogy a férfi feláll a székről, és a szék nyekereg a régen lakkozott padlón. Hallom, amint lép. És megint, és megint, és megint. Nyílik az ajtó. Rohadt kurva - suttog az egyik fiatal lány. Kinyitom a szememet, és nem látok mást, csak a férfit. A férfit, amint kaján vigyorral az arcán csúsztatja a húszas a blúzomba. Elmosolyodok a cigi füst mögött, beleszívok a rúdba, úgy hajolok közel hozzá, és súgom a fülébe a sokat ígérő szavakat. Ködként gomolyog a leheletem most, ahogy beszélek; mintha csak tél lenne, hideg, de füllesztő hőség van. Vagy csak én érzem így? Aztán ő eltáncol, újra jön a kurvázás, és jön a pincér, én pedig tombolok. Nem hallok mást, csak saját hangomat, amint a falak visszhangként verik vissza, és ami már nem is olyan tiszta, mint amikor kiejtettem őket formás, vörösre festett ajkaimon. Nem hallottam, amint a férfi, nem is olyan régen odavakkantott valamit a két lánynak, de valószínűleg nem volt túl kedves. Mosolygós gyilkos lenne? Ugyanis most mosolyog. Csak úgy, magában, rám, a csaposra, mindenkire.
Dúlva-fúlva, mit sem törődve az alakomat követő pillantásokkal, térek vissza a helyemre, és úgy csúszok fel a magas bárszékre, mintha világéletemben ezt gyakoroltam volna. Nem csak ebben vagyok ilyen tehetséges. Ügyvédként, az ivásban, a szexben, a szaxiszólóban, a gáncsoskodásban, a pénzem elherdálásában, teljesen fölösleges dolgokra, a dohányzásban. Utóbbit félbeszakította az a szőke hajú törpe, a pincér, akit legszívesebben felképeltem volna. El is határozom, hogy megiszom a maradék kis boromat, hogy aztán kérjek valami töményt, és annak kíséretében hagyjam el az éttermet - épp csak, hogy befejezzem eloltott cigarettámat -, aztán visszatérjek, és esetlegesen újra megbotránkoztassam a népet. Akkor még részegebb leszek. Pontosabban akkorra talán részeg leszek, mert most nem vagyok az. Határozottan nem. Amikor részeg vagyok, az rosszabb. Szorozd meg hárommal - minimum.
Most azonban teljes figyelmemet a férfinek szentelem, magam mellett. Tudom, hogy ő lépett be, kis magánszámom kellős közepén, láttam a halvány sziluettjét a másik férfi mögött, amint belép a helyiségbe. Apropó, a másik férfi... őt sem felejtettem el. Így nem csak azért kell visszatérnem, hogy megbotránkoztassam a népet, hanem, hogy pontosan ötvenhét perc-, és tizennégy másodperc múlva összefussunk a női mosdóban. Ám, az még sokára lesz, fiatal még az éjszaka, nem vagyok részeg, és, ha már leszólítottam a jóképű idegent, hát adok neki esélyt arra, hogy kifejtse - valószínűleg nem túl pozitív - véleményét. Ha eléggé megbánt, talán a végén tényleg felképelhetek valakit az este végére.
Erre nem kinevet?! Konkrétan az arcomba röhög, szemberöhög, körberöhög. Meg akarom kérdezni, hogy mégis mi a fészkes fene olyan mulatságos, és, hogy magyarázatot követelek - immár ezért is.
Ő végigmér, majd az elégedett pillantások után, melyek azt az üzenetet hordozzák 'ma este az enyém vagy', visszatekint a szemeimre, hogy aztán közbeszóljon. Szinte szavaival lakatot tesz a számra, és elvárja tőlem, hogy csöndben maradjak. Én pedig befogom. Csak egy percre. Néha jobb hallgatni - gondolom én, hiszen, ha már nem úgy reagált, ahogyan azt elvártam, megadom az esélyt.
Tévedtem. Nem kellett volna, csak felbőszített. Ezt azonban azzal leplezem, hogy elmosolyodom, félrebiccentett fejjel. Mosolyom nem hat mesterkéltnek. Nem is szégyellős, nem olyan, mintha csak most szabadultam volna egy apácazárdából, és csupán szavai hatására benedvesedett a bugyim. Pír halvány jelét sem lehet látni arcomon. De, igazából hazudtam: mosolyom mesterkéltebb nem is lehetne.
Kiiszom a pohárból a maradék vörösbort, és a csaposnak csettintek, de nem nézek rá, helyette a férfire nézek, s kérdéseire összevonom a szemöldökömet.
- Tequilát - intézem szavaimat mégis a csaposnak, aki már nyúl is a pohárért, hogy teleöntse az alkohollal -, limeot és sót is kérek - szinte parancsoló a hangnemem, de még mindig a jóképű idegent nézem, ajkam szegletében kaján kis mosollyal.
- Tudod mit... én is le akarok feküdni veled - végszóra érkezik a csapos a savanyú, zöldcitrommal és a sószóróval. Míg válaszát várom, begyakorolt mozdulattal nyalom meg kézfejemet, hüvelykujjam felöli részénél, és szórom rá a sót. Lenyalom. Hosszabb ideig tart, mint kellene, és dögösebb, mint általában. Az ismeretlen idegen tekintetébe vájom az enyémet, s mikor végzek a só csíkkal a kezemen, legurítom a tequilát, majd kiszívom a citrom levét.
- Szükségem van egy cigire, egy tapodtat se mozdulj - utasítom a férfit, kezemet térdére fektetve, majd megpaskolva, és már itt sem vagyok.
Az étterem előtt ácsorgok és a megkezdett cigit fejezem be. Természetesen, amilyen az én formám, egy kiadós, nyári zápor képében leszakad az ég. Ennél már csak az lenne tragikusabb, ha elaludna a cigarettám. De a sors kegyes volt hozzám, így befejeztem, és most a hamutartóba ejtem az elszenesedett végű csikket, hogy aztán visszatérjek a fülledt étterembe, új, ismeretlen ismerősömhöz, aki le akar feküdni velem. És akivel én is le akarok feküdni.
Nagyszerű este lesz, érzem...
- Máris jobban érzem magam. Te hogy vagy? - csúszok újra a bárszékre, kérdezek mosolyogva, és újabb italt rendelek, ezúttal ismét vörösbort.

Pontosan tudom, hogy mi jár az ismeretlen ismerős fejében. Mindnek a fejében ugyanaz jár, annyira egyszerűek, kiismerhetőek, átverhetőek. Talán azért játszadozok olyan egyszerűen az emberekkel, főleg a férfiakkal, mert nekem itt van az a bizonyos 'farkas-ösztönöm', ami megsúgja a titkos vágyakat, a gondolatokat is sugallja felém, ahogy az arcokról leolvasom az érzelmeket. Az emberek egyszerűek. A férfiak kiváltképp - legyen az illető bármi. Ez itt, mellettem? Az arcára az van írva, hogy 'megfektetnélek, őrült ribanc'. Az, hogy ez fétise-e, mármint a típusom, csupán kíváncsi rám, egyszerű szoknyavadász és csak egy újabb strigula lennék a - valószínűsíthetően - amúgy is hosszú listáján, vagy csak pillanatnyi örömforrásként tekint rám, nem tudom. Ezt már nehezebb kideríteni. Gyanítom, leginkább a szoknyavadász és a strigula-gyűjtő illene rá, de persze én sem vagyok tévedhetetlen – amit azonban mindig is jól titkolok. Most is sokat sejtetően mosolygok a férfi képébe, és úgy nézek rá, mintha a lelkébe látnék – lényegében így is van.
Arról persze fogalmam sincs, hogy rohadtul megtéveszt, és hogy valójában mi jár a fejében... csak én hiszem ezt. Ez pedig gőgösségre sarkall.
Látom, hogy szólni akar, de rendelek. Maradjon csak csöndben, amíg beszélek. Jó, rendben, jó fiú. Aztán már rendelek is, jön az italom, ő pedig azzal a féloldalas, rosszfiús mosollyal méreget. És ez a mosoly csak fokozódik, amikor puha kézfejem fehér bőréről nyalom le a sót, majd döntöm magamba a szeszt, hogy aztán - mintha csak egy kívánatos férfinyak lenne - a lime levét szívogassam. Kevésbé dögös mozdulattal törlöm meg számat, mielőtt válaszolnék. Figyelmemet nem tudja elkerülni, hogy milyen nagy gyakorisággal pillant a lépcsők felé, mintha már menne is, hogy most, azonnal magáévá tegyen. Nekem pedig nem is kell több, ezt kiszagolva, megérezve már körvonalazódik is a piszkos kis terv a fejemben: megvárakoztatom. Ennél nagyobb kín és büntetés nem hiszem, hogy létezik egy ilyen - és, ahogy erre gondolok, végigmérem az ismeretlent - hímringyónak, mint amilyen a férfi is. Hát nem nagyszerű, hogy a természet mivel meg nem áldja az embert? Túlfűtött libidóval, az ő részéről, meg egy csipetnyi kacér gonoszsággal, az enyémről.
- Még ma, ha lehet - rándítom meg nem törődöm, kecses mozdulattal szépen ívelt vállamat a sötétkék blúz alatt -, az mellékes, hogy hol, nem? – vonom fel egyik szemöldökömet, kacér kis vigyorral képemen, villanó tekintettel, mint valami veszélyes ragadozó.
Hosszú, lágyan vállamra omló, vörös tincseimet hátamra söpröm és a vékony, nyári szövetkabátomba bújok, melynek zsebében ott pihen fél doboz, mentolos dohányrúd. Maradásra intem a férfit, mint valami uralkodónő, és térdére fektetem tenyerem. Amint elhaladok mellette, emelt fővel és egyenes gerinccel, valamint büszkén felszegett fejjel, végighúzom vörösre festett körmeimet a nadrágja anyagán, a combján, hogy aztán erőteljes mozdulattal rándítsam magam felé a bejárati ajtót, és kilépjek a hűvös, nyárvégi éjszakába. Lóg az eső lába, de nem érdekel, bízom benne, hogy mielőtt szakadni kezdene, el fogom tudni szívni a cigit. Dörög, és a távolban, meg a felhők között villámok cikáznak. Mindenki siet, már fut is, fog egy taxit, fedezékbe, zárt helyiségbe menekül, vagy táskájában keresi az esernyőjét, esetleg egy újságot készít elő, hogy, ha leszakad az ég, védje magát.
Én pedig csak kárörvendően mosolyogva szívok bele a cigarettába, és fújom ki a füstöt, mely mentolos utóízt hagy a számban. Ostoba emberek... - gondolom magamban, és amikor megérzem a levegőben az eső tipikus, kissé földes illatát, arcomat a sötét, szinte fekete ég felé emelem, és lehunyom a szememet. Úgy várom az esőt.
Csepp. Csepp. Csepp.
Eleinte csak nagy cseppekben hull a nehéz, sötét felhőkből a víz, dörög az ég, és szemhéjamon keresztül látom, ahogy egy villám szikrázik, ezüstös-kékes visszfényével, majd egyetlen pillanat leforgása alatt zuhogni kezd, mintha csak dézsából öntenék.
Befejezve a cigit, vizes, csapzott hajjal és nedves kabátban térek vissza az étterembe, melynek ajtaját egy határozott lökéssel nyitottam ki magam előtt. Minden szempár újra rám szegeződik, én pedig a lehető legbájosabban mosolyodok el. Újabb magánszámra vágytok? - teszem fel magamban a költői kérdést, de nyilván nem. Gondolom, már eleget kaptak belőlem ma éjszakára. Nem úgy, mint új barátom, a titokzatos, jóképű idegen.
Apropó... titokzatos. Vajon mifélével sodrot szembe az élet? Kíváncsi vagyok, hogy mi bújik meg az emberi bőr, hús és csontok mögött, kíváncsi vagyok, hogy miféle szörnyeteg bujkál a gyenge, halandó testben. Lehet, hogy soha nem fog kiderülni, lehet, hogy pont ma, vagy legfeljebb holnap hajnalban fog fény derülni rá, a felkelő Nap első sugarai által megvilágítva, rávilágítva a valóságra. Nem tudom, és, ha teljesen őszinte akarok lenni, ebben a pillanatban kurvára nem érdekel.
Inkább határozott léptekkel haladva térek vissza hozzá, ugyanis még itt van, nem ijesztettem el, nem szaladt el, nem menekült el. Pedig lehet, hogy jobban járt volna. Úgy gurítja le a whiskyket egymás után, mintha csak szomjazó lenne, a sivatag kellős közepén – pedig erről szó sincs. Viszont az egyre élesebben körvonalazódik előttem, hogy gondjai vannak. Nem hiszem, hogy valaki csak azért iszik ennyit, mert jól akarja érezni magát. Azért iszik ennyit, mert felejteni akar és tompítani a fájdalmat. A jókedv csak másodlagos. Higgyenek nekem, én tudom talán a legjobban.
- Egyetértek - bólintok -, azzal a különbséggel, hogy nekem egy férfi kellene. De kurvára - nevetek halkan, és csettintek a pincérnek, hogy aztán odavakkantsam neki, 'bort'. Ő pedig máris hozza; okos fiú. Kíváncsi vagyok, ha egy terebélyes öregúr lennék, vajon ugyanilyen készséges lenne? Nem hiszem, hogy rajongana értem, és most is csak azért viseli szó nélkül dirigálásomat, mert nő vagyok. Nem is akármilyen - és ezzel én teljes mértékben tisztában is vagyok.
Szavaira összevonom a szemöldökömet.
- Én fizettem ezért - mutatok a vörösborra -, és meg fogom inni. Ha tetszik, ha nem. Sőt, mondok még valamit... még fogok rendelni egy kiváló, vörös ír sört is - vetek egy pillantást a sörcsapokra. Van a kedvencemből, a Kilkenny-ből. Írországban nem ezen a néven fut, hanem Smithwick-ként, de természetesen ez nem zavar meg, pontosan ismerem hazám összes sörmárkáját. Így ezt is. - Szerintem még te is ihatnál valamit, mert hosszú még az este, és bár az idő pénz, ahogy mondtad is, úgy látom - bökök állammal a whiskys poharak irányába -, abból neked bőven van. Úgyhogy fogd be, és igyál még - teremtem le, aztán kiiszom az utolsó pár korty vörösbort is a kristálypohárból, és megrendelem a sört is. Hideg, széles habsávval a tetején, vöröses-aranyló pompájában, a poháron lefelé csorgó, ragyogó vízcseppekkel hamarosan meg is kapom Írország legjobbját, az Írek kedvencét, az Ír vöröst.

- Nagyszerű! - csapom össze tenyereimet - Ezt megbeszéltük - tolom félre a tányért, melyen ott figyel a megkínzott citrom, és a tányérral együtt a sótartót is, meg az üvegpoharat, melyben nem is olyan régen még vízszerű folyadék tetszelgett a pult mögötti, sárgás lámpák gyér fényében.
Nyikorogva adja meg magát a padló, ahogy lábam földet ér a magas bárszékről lecsúszva, majd hanyag mozdulattal karistolom végig a férfi nadrágját. Persze, hogy fel akarom hergelni, lángra lobbantani az érzékeit. Annál viccesebb lesz utána, amikor még húzom az agyát. Mert ezt tervezem. Bármilyen kívánatos, és bármilyen jóképű; bármennyire is vonzó, hogy ugyan azon mocskos gondolatok körül jár agya, mint az enyém, én tudom türtőztetni magam. A szesz hatása ellenére is, minden szenvedélyes gondolatom ellenére is. Egyelőre. Csak győzze kivárni, hogy én is belelendüljek, természetesen ennél már csak jobban. Ez semmi, még, csupán apró kis jelek, játékos kacérkodás, a férfi figyelmének felkeltése. Mert, bár tagadom, nagyon is, az a célom, hogy felkeltsem az érdeklődését. Azt hiszem, a figyelme már az enyém.
Szinte érzem, amint tekintetét komótosan járatja egész alakomon, amint elhagyom az éttermet egy cigaretta erejéig, látom magam előtt, ahogy kék íriszei fürkészőn vizslatják a női test minden egyes porcikáját - különös tekintettel a fenékre, a ringó csípőre, a formás combokra, a tökéletes alakra. Nem titok, hogy én is megnéztem magamnak. Persze, hogy megnéztem! Minden egyes porcikáját. És sajnálom. Sajnálom, hogy még mindig ruhában díszeleg, sajnálom, hogy ebben az étteremben ülünk, és az időnket pocsékoljuk és vesztegetjük, ahelyett, hogy az első adandó alkalommal leléptünk volna. Nem, mintha meg akarnám adni a módját, de látván, hogy mennyire vonzódik hozzám, és mennyire célja, hogy hanyatt döntsön, hogy megfektessen; én váratom még.
Persze, ha tudnám, mi jár a fejében, talán meggondolnám magam. Talán visszatáncolnék. Ha tudnám, hogy mennyire a volt feleségére emlékeztetem, talán le sem szólítottam volna. De nem tudom, a farkas ösztönök nem ilyen mélyrehatóak, és sajnos nekem nincs meg a gondolatolvasás képessége - mennyivel egyszerűbb lenne az élet.
Az, hogy James eszembe sem jut - márpedig nem jut eszembe - félelmetes. Iszonyatos, undorító, visszataszító, megbotránkoztató és kibaszottul fájdalmas. Az ember, akit éveken keresztül szerettem, mindennél jobban, akinek a halálával egy időben majdnem megkíséreltem az öngyilkosságot - többször is -, aki olyan nagy hatással volt rám életében, és akinek távozásával felborult az egész addigi életem, és teljesen összetörtem, mára már csak egy fakuló emlékkép. Egy arc, melyre nem gondolok túl gyakran, egy emlék, mely halványul az idő múlásával. Egy érzés. Fájdalom, melyet tompítok a munkával, az alkohollal, a dohánnyal, a szexel. Mindennel. Minden azért van, mindent azért teszek, és úgy, ahogyan, mert felejteni akarok. Az egész életem az érzéstelenítésről szól.
Nem tudom, hogy milyen hatást váltottam ki belőle, ahogy az üvegek robbanását sem láttam. Ha tudnám, mi jár a fejében, vagy tudnám, hogy ez az egész a családja-, és miattam van, visszatáncolnék. De nekem fogalmam sincs erről, így ravasz mosolyra húzva ajkaimat, lépek vissza a helyiségbe, dohányzás után. Csak a szesz édeskés-kesernyés illata üti meg azonnal az orromat, de kinézem abból a bohócból a pult mögött, hogy mindent ő vert le a polcokról. Szánalmas - nézek végig a takarító csaposon, de aztán újra a jóképű idegenre réved tekintetem, hiszen ő mégis csak kellemesebb látványt nyújt, mint a kétbalkezes, cingár fickó.
Újra elfoglalom az étterem falai közt a trónomként pózoló, hosszú, fémlábú bárszéket, az alkoholmámortól függetlenül is kecses mozdulattal ülök a skarlát színű bőrrel fedett ülőhelyre. Az ismeretlen ismerősre vetem pillantásom, ő beszél, én közben unottan nézek a szemébe, sőt, rendelek is egy újabb pohár vörösbort is, amit a kelleténél gyorsabban végzek ki. Még nem is ittam meg teljesen, már rendelem a sört is, az Ír vöröst. Ő közben elmosolyodik cseppet sem vicces viccemen, és ez engem is mosolyra késztet. Határozottan tetszik a mosolya, és határozottan jól áll neki ez a csibészes, rosszfiús báj.
- Oh - búgom gúnyosan -, egy úriemberrel van dolgom! - derül fel arcom, mint valami mesterkélt, kissé talán groteszk maszk. Persze, hogy nem az... egy nőfaló, szoknyavadász hímringyó. Nincs ezen mit szépíteni, és ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Ezt viszont nem teszem szóvá, ugyanis valljuk be, én sem vagyok jobb. Úgy viselkedem, mint egy utolsó kurva. És a fájdalmas igazság az, hogy én ezt el is hiszem magamról.
A pénz nem akadály. Nekem sem.
- Nora - biccentek felé. - Te pedig... - hangsúlyom kérdő, tekintetemmel nem eresztem az övét. Jó lenne tudni, kinek a nevét fogom nyögni az orgazmus pillanatában - e gondolatra kéjes kis mosolyra húzódik ajkam. Választása nem lep meg, ugyan a borokhoz annyira nem értek, mint az ír sörökhöz, de a bor rossz nem lehet. - Nem kell - utasítom vissza az ajánlatát, miszerint fizet helyettem, a csaposra is villantok egy fenyegető szempillantást. Nem köszönöm meg, csak visszautasítom, kissé bunkó stílusban.
Hirtelen mozdulata meglep, nem tagadom. Közel hajol hozzám, az arcomhoz, a fülemhez, a hajamhoz. A csontos, szépen ívelt vállamon pihen tenyere. Első mondatára összevonom a szemöldökömet, és nem értem, hogy most mégis mi a faszért táncol vissza. Aztán még végigsúrolja kezével a mellemet is - amit optimális esetben nem bánnék, de egy ilyen megjegyzés után... örüljön, hogy nem tépem szét.
Mikor már pár méterre van tőlem, és maga mögött hagyott engem, a bort, meg a pénzt, halkan, ám kissé állatiasan mordulok.
- Hé - kiáltok utána, minek hatására megtorpan, vagy legalábbis lassít tempóján. Ezúttal szarok a kecsességre, és ügyes, heves és gyors mozdulattal érek földet a székről lecsúszva. Lépéseim alatt nyikorog az étterem fapadlója. Ha elárulta a nevét, most kiejtem azt, megízlelve, milyen kimondva. - Elmondom, mi a te nagy bajod. Az, hogy egy arrogáns pöcs vagy. Azt hiszed, csak azért, mert sok pénzed van, mert jól nézel ki, mert van egyfajta 'rosszfiús kisugárzásod', már rögtön vagy is valaki - a sör a kezemben maradt, és ahogy hevesen mozdítom karomat, egy kis része a padlóra löttyen, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Ahogy az sem, ha esetleg a férfi hátának beszélek, ha nem fordult felém. - És mondok neked még valamit. Egy senki vagy. Le merem fogadni, hogy olyan egyedül vagy, mint a kisujjam. Lehet, hogy egyszer volt egy nőd, de elhagyott, mert rájött, hogy mekkora fasz vagy - mosolygok. Végig mosolygok. Hangom élesen cseng, de nem megy át üvöltésbe. Viszont így is mindenki az étteremben minket figyel, s mint egyfajta pingpong meccsen, a tekintetek ide-oda cikáznak kettőnk között. - És tudod mit? - vonom fel egyik szemöldökömet. - Te is baszd meg - ejtem ki a szavakat könnyedén ajkaim közül, mint nem is olyan régen a pincérnek, a két nőnek és a pénzes fickónak. Legszívesebben üvöltenék, kikelve magamból, de nyugodt vagyok. Egyedül éles hangom, szavaim árulkodnak dühömről, semmi egyéb.

A helyzet az, hogy az ismeretlen férfi is egyre jobban felkelti az én érdeklődésemet. Nem tudom, hogy ez az érdeklődés személyére irányul-e, vagy csupán úgy vagyok kíváncsi, mint egy nő egy férfire. Abba a hitbe ringatom magam, hogy a második variáció áll fenn és nem is gondolok többet ilyen badarságokra. Elhessegetem a gondolatot, és elzárom egy fallal - innen aztán nem jön ki, és nem zavar be. Ennek a módszernek mestere vagyok: a dolgok elszeparálása, majd figyelmen kívül hagyása. Minden nap ezt csinálom, meglepő hát, hogy ilyen könnyen megy a dolog?
Visszatérek hozzá, hogy tovább borzolhassam kedélyét, mocskos mód felhergeljem érzékeit és várassam még egy kicsit. Így sokkal érdekesebb, és később sokkal-sokkal élvezetesebb lesz.
Nevemet kérdezi, válaszolok neki. A keresztnevemet tudhatja, lévén hány ezer, meg ezer Nora élhet még ebben az óriási városban?! Egyébként... a Watson név is eléggé elterjedt, de azért így mégis nehezebb lesz megtalálnia, ha netán valami beteges állat, aki szabadidejében nőket zaklat - és még ki tudja, mit tesz velük. Na persze, nem vagyok én előítéletes, csupán óvatos. Szeretem megőrizni a státuszomat, az irányítót egy ’kapcsolatban’, legyen az bármilyen. Vezetésre születtem, hát ki is használom e tehetségemet.
Ő is bemutatkozik, s ő is csak a keresztnevét árulja el. Nem is firtatom tovább, nincs miről beszélni, én nem akarom újra megkeresni - vagy, ha mégis, annak megtalálom a módját a vezetékneve nélkül is -, és jó is ez így, ahogy van.
Komolya nem értem, miért vonul vissza. Eddig adta a szoknyavadász seggfejet, most meg menekül. Valami nincs rendben, és ehhez nem kell használnom a farkas ösztöneimet, anélkül is tudom. Ez sokkal inkább női, vagy simán emberi megérzés. Egy olyan férfi, mint amilyennek eddig ő állította be magát, nem táncolna vissza és nem mondana le egy ilyen fogásról. Sőt, semmilyen fogásról nem mondana le, mert az ilyen mocskoknak a vérükben van az ilyesmi. Nem hiszem, hogy bármi bunkót mondtam volna, ugyanis kettőnk közül ő volt az, aki kezdeményezett, és aki az első perctől kezdve le akart elem feküdni, és aki ezt a tudtomra is adta. Én diszkréten is el tudtam volna intézni, hogy ’igen, barátom, kellesz ma éjszakára’, de ő konkrétan a szemembe mondta, hogy meg akar fektetni, és minden mozdulata, minden pillantása arról árulkodott, hogy legszívesebben a hátamon fekve látna, vagy legalábbis a férfi mosdóban, szétterpesztett lábakkal. Le sem tagadhatná.
Utána megyek. Nem azért, mert harcolni akarok azért, hogy ágyba vigyem, hanem azért, mert felmérgesített. Nagyon sajnálatos, hogy bár úgy viselkedem, mint egy kurva, nem úgy gondolkozom. Legalábbis nem teljesen. Ha kurva lennék, csak vállat rándítottam volna, és új fogás után kutattam volna. Kellemetlen, hogy a női büszkeségem jóval erősebb hatást gyakorol rám, mint az ilyen jellegű viselkedés, vagy gondolatok. Mert én aztán olyan nő vagyok, aki nem engedi, hogy csak úgy játszadozzanak vele. Ha mégis, azonnal ugrom. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni, ha nem én irányítok, ha a dolgok kicsúsznak a kezeim közül és, ha eldobnak. Az én világomban én vagyok az egyetlen ember, aki eldobhat másokat.
Így pontosan ezen vagyok. Szavaimnak éle és sarka van. Egyenesen Gavin szemébe mondom, amit gondolok, nem törődve a lelkivilágával, vagy azzal, hogy a közelebb ülők esetleg hallják. Hallják csak, botránkozzanak meg, hol érdekel engem?! A férfi arca már cseppet sem olyan elbűvölő és magával ragadó, sokkal inkább komoly és mintha szomorúság csillanna szemében, az étterem lámpáinak gyér fényében. Miért? - teszem fel magamban a kérdést, amire hamarosan választ is kapok.
Az a félmondat, hogy őt nem hagyták el, igen sokat elárul róla. Nem tudom, hogy ennek ő tudatában van-e. A válasz még előttem is képlékeny. De miért olyan fontos ez, hogy elhagyták-e, avagy sem? Miért bír ekkora jelentséggel, hogy ezt kellett kiemelni? Nem tudom, és talán a lelkem mélyén érdekel, de nem annyira, hogy visszakérdezzek, miért mondja ezt el nekem.
Idő közben közelebb jött hozzám, fenyegetőn villog kék tekintete, mely az előbb még sokkal inkább volt a barátságos egy formája. Magas sarkúm ellenére is magasabb nálam egy kicsivel, ahogy lenéz vékony, törékeny alakomra. Nem rettent el. Nem ijedek meg tőle. Nem mer megütni, túl sok a néző. Ha ketten lennénk, talán. De azzal számolnia kellene, hogy visszaütnék, vagy felfedném valódi énem, kibújnék a bőrömből és széttépném nagy haragomban. Most neki is szerencséje van, ugyanis nem fogom felfedni magam ennyi ember előtt.
Mondandóját hallgatom. Szemrebbenés nélkül, belül azonban tomboló vihar honol lelkemben. Eleinte nem értettem, hogy miért mondja ezt, hogy miért így kezdi, talán máskor, más körülmények között még bóknak is venném, hogy gyönyörűnek tart, de nem itt, és nem most.
Felhergel. És a szívem mélyén pontosan tudom, miért és mivel. Mert igaza van. Gyönyörű vagyok, és emiatt azt hiszem, bárkit megkaphatok. Ami lényegében így is van, de a baj az, hogy egy arrogáns seggfej vagyok, és elviselhetetlen hárpia. Sokáig nem bírja ki mellettem senki. De nem is akarom. Azt akarom, hogy megismerjenek, de egyszerűen képtelen vagyok a türelemre és képtelen vagyok arra, hogy felfedjem önmagamat. Ehelyett a jégpáncél mögé rejtőzök és ellökök magam mellől mindenkit. Nem vagyok érdekes, ahogy ő is mondta, csupán egy goromba, ellenséges, komor és zárkózott nő. A szépség nem minden, de én ebbe a hitbe ringatom magam. És valóban ez az én problémám. Önmagam.
Az, hogy ezt ilyen tisztán látja, ilyen rövid idő alatt, meglep. Éppen ezért nem is tudok először reagálni, lefagyva meredek rá, elkerekedett szemekkel, meglepődötten.
Egyetlen dolgot teszek. Olyan, mintha nem is én irányítanám a kezemet, mintha nem lennék ura önmagamnak. A kezem lendül, és a következő pillanatban a férfi, az ismeretlen ismerős, Gavin már a vörös ír sörben fürdik. Ugyanis poharam egész tartalmát a képébe és a mellkasára öntöttem az imént. Meglepődött, nem kevésbé, mint én magam. Én azonban gyorsan rendezem ábrázatomat, hozzá hasonlóan, és gonoszan elvigyorodom, diadalittas tekintettel nézek rá, és nézem, ahogy elhagyja az éttermet.
Aztán visszatérek a helyemre, egyetlen pohár whisky miatt, hogy hét és fél perc elteltével a férfi mosdóba menjek, és várjam a férfit, aki egy órával ezelőtt a húszast csúsztatta a blúzomba.
Miközben a pulton ülök, két mosdókagyló között, a férfivel a combjaim között, ahogy a nyakamat csókolgatja és szívogatja, le kell hunynom a szememet. És, hogy mire gondolok? Nem mire; kire.
Gavinra. Gavint képzelem ide.