Vivien and Carry

Megesik a legjobbakkal is!

Az órára pillantva döbbenek rá, hogy még mindig van két órám. A csudába! Máskor valahogy mindig gyorsabban telik az idő... most meg olyan, mintha megállt volna az a vacak óra. Még sosem untam ennyire magam a munkahelyem, bizonyára ez azért van, mert bármerre nézek, minden tele van idétlen szerelmes párokkal. Talán ezért is jó az emberi lét igazán. Mert halandóként, mindenki boldog lehet. Na nem mintha Őket is nem fenyegetné a veszély, hiszen tele van a világ szörnyetegekkel. De mégis valahogyan mégis szeretnék legalább csak egy nap olyan lenni, mint Ők. Tudom, tudom... lehetetlen dolog amit kívánok. Hiszen senki sem válogathatja meg azt, hogy milyen lénnyé szülessen. Hát... ez van.
Unottan ülök a pult mögött és várok, hogy hátha felbukkan még valaki, mert gy, hogy mindenki ki van már szolgálva kicsit unalmas. Máskor mindig telt ház van. Igaz, hogy most sincsenek kevesen, de ahhoz képest, hogy mi szokott itt lenni... hát ahhoz képest kevesen vannak. Egy sóhaj kíséretében ismét az órára pillantok. Hihetetlen, hogy még csak öt perc telt el azóta, hogy utoljára az órára néztem. Ne már! Talán haza kéne kéredznem. Vannak még rajtam kívül ketten, nincs itt rám szükség. Az ajtó nyílik és egy igazán csinos lány bukkan fen. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy egyedül van, így legalább nem kell egy újabb csöpögős, romantikus párt figyeljek. Közben oda megyek egy megürült asztalhoz, és leszedem róla a dolgokat, aztán letörlöm az asztalt is.
- Majd én kiviszem. – szólok oda a lánynak, akinek ez a második napja, hogy itt dolgozik. Látni lehet rajta, hogy mennyire fellélegzik. Nem értem, hogy miért jött dolgozni, ha nem élvezi, amit csinál. Oké, hát nekem sem ez álmaim munkája, de legalább jó pofát vágok hozzá. De ez tulajdonképpen az Ő problémája, csak ne csodálkozzon, ha így pont olyan hamar munka nélküli marad, mint amilyen könnyen hozzá jutott. Felteszem a kávét a tálcára, aztán megindulok az asztal felé, ahová a lány ült le. Nagyon bele van merülve valamibe, szinte öröm nézni. Mosolyogva érek oda hozzá, és ahogy a le akarom tenni a kávéját az asztalra, kicsúszik a pohár a kezemből és.... jajj ne! Egyenesen az ölébe! Normális esetben ezen most röhögnék egy jót, csak, hogy azt hiszem, hogy tönkretettem azt, amin dolgozott. Bár ez a legkevesebb problémám ahhoz képest, hogy akár ki is rúghatnak. Még sosem fordult elé velem ilyesmi az igaz, de akkor is.
- Óh, jajj! Nagyon sajnálom! – dadogom, aztán elveszem az öléből az elázott papírokat, az asztalra teszem, aztán a tálcán lévő szivacshoz nyúlok, amivel az asztalokat szoktam törölgetni, és a szoknyáját dörzsölni kezdem. Oké, ezzel nem sokra megyek, de mi mást tehettem volna?
- Hozok egy másik kávét... – motyogom kelletlenül és közben reménykedek abban, hogy nem valami hárpiával van dolgom és elnézi ezt nekem.  

Vivien and Carry

Megesik a legjobbakkal is!

Még sosem fordul elő velem ilyesmi, pedig már elég rég óta itt dolgozok. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Túlságosan hosszú volt ez a mai nap és fárasztó, na meg természetesen unalmas is. De, ha enni akarok, akkor dolgoznom kell. Remélhetőleg csak ennyi miatt nem fognak elbocsájtani, bár minden bizonnyal ez a lányon múlik. Ha kiveri a hisztit és elmondja, hogy tönkre tettem a munkáját... nos akkor megnézném a főnököm reakcióját, hiszen nagy valószínűséggel nem lesz elragadtatva. De hát istenem, ez van! Tévedni emberi dolog. Na igen. Itt a bökkenő. Én éppenséggel nem éppen vagyok emberi lény, de ezt a lány honnan is tudhatná? Pontosan olyan dühös lett, mint amire számítottam, de hát ez érthető is. Nem lehet kellemes érzés. Ha egy kétbalkezes ráönti a kávédat a munkádra. Én sem dícsérném meg érte fordított esetben.
A legelső dolog, ami eszembe jut, hogy letöröljem róla a kávét, bár nem éppen jártam túl sok sikerrel. Inkább csak még borzalmasabban néz ki, mint előtte. Végül is a szándék a lényeg, csak kár, hogy Ő ezt nem értékeli. Mikor félre taszítja a kezemet hátrébb lépek aztán tehetetlenül pillantok körbe. Az a kevés ember is, aki itt tartózkodik kíváncsi tekintettel figyel, valószínűleg valami cica harcra számítanak, vagy hasonlóra. Nem az erősségem az erőszak, én szeretek mindent békésen elintézni, és nagyon remélem azt is, hogy ez a lány is lenyugszik és elnézi nekem ezt a kis balesetet. Ugyanis nem állt szándékomban rá önteni a kávét, ezt remélem, hogy azért Ő is sejti. A kezembe nyomott papírokra pillantok. Mégis mit csinálhatnék velük? Vagyis... tudom, hogy mit tudok velük csinálni, de ahhoz jelen pillanatban túl sok szemtanú lenne. Nem nagyon szeretném magamat lebuktatni, sosem tudhatom, hogy éppen ki is van jelen itt. Egy ideig csak pislogok hol a lapokra, hol a lányra, aztán amikor eltűnik a mosdó fele, vállat vonok, aztán vissza megyek a pult mögé, és onnan hátra az öltözőbe. Jó alaposan megnézek minden kis zugot, hogy biztos legyek abban, hogy egyedül vagyok, aztán miután meggyőződtem róla, hogy úgy van, az ujjam hegyével egy kis tüzet csinálok. A lapokat egyesével tartom közel hozzá a másik kezemmel, de csak óvatosan, vigyázva arra, hogy véletlenül se égessem hamuvá. Még csak az hiányozna. Mikor végzek, elégedetten nézem meg a munkámat. Igaz, hogy ott maradt a nagy barna, kávéfolt, de legalább meg van száradva. Ennél többet nincs amit tegyek vele.
Egy önelégült mosollyal az arcomon lépek ki az öltözőből és egyenesen a lány asztala felé veszem az irányt, aki pontosan abban a pillanatban lép ki a mosdóból.
- Tessék. Ennyire sikerült rendbe hoznom... – motyogom, majd leteszem az asztalára. Nagyon remélem, hogy ezzel meg lesz elégedve és elsikálhassuk a történteket. Tényleg nem direkt csináltam. – Tényleg ne hozzak egy másik kávét? – Kérdem végül egy barátságos mosoly kíséretében. Nem azért mosolygok, mert a munkám ezt követeli. Hanem azért, mert egyszerűen ilyen a természetem. Ez ellen igazán nem tehetek semmit. Végig nézek a lány szoknyáján, ahonnan elég ügyesen sikerült eltüntetnie a kávé nyomait. Aggodalomra semmi ok, mindent rendbe lehet hozni.