Ujjaimat sértem fel tulajdon agyaraimmal. Egy cseppnyi vér az egyik majd a másik szemembe kerül szándékosan. Igét mormolok és nem telik bele sokba, hogy hamarosan minden egyes humanoid egyedet más és más színskálában lássak. Az emberek élénkvörös derengésben pompáznak, a bőrük sejlik át, a démonok feketében, a vámpírok a bordó egy mély árnyalatát veszik fel, noha őket egészen más képességekkel is meg tudom különböztetni a többiektől. A farkasoknál sincs szükség a piros egy másik árnyalatára, hogy lássam – pedig látom – őket a bűzük árulja már el messziről. Azonban erre a kis varázslatra nem az emberek vagy a vérfarkasok miatt van szükségem, hanem az aranyvérűek miatt. Őket rohadt nehéz kiszúrni és gyorsabban tűnnek el a szem elől, mint arra bárki fel tudna készülni. Aranyszín derengésük azonban elárulja őket nekem.
Kabátomba burkolózom. Nem azért, mert érzem a hűvös estét és ez zavar, inkább csak azért, hogy könnyebben olvadjak bele a tömegbe. Ki foglalkozik valakivel, aki olyan átlagosnak néz ki, hogy miután rápillantottál, két perc múlva már nem emlékszel arcának vonásaira?!
Hosszú évtizedek teltek már el azóta, hogy aranyló vér csorgott le a torkomon, következésképpen már nem vagyok védett a napfénytől, tehát az éjjel az én igazi birodalmam. Mindig is jobban szerettem a napnak ezen szakaszát, bár nem mondom, jól esett annak idején, ahogyan a nap cirógatta a maga meleg sugaraival a képemet.
Vadászom. Vacsorára és valami különlegesebbre, meglátjuk, hogy mit is hoz ez az éjszaka. Párizs után ez a város túl nagynak, túl nyüzsgőnek, túl drámainak és túlságosan… eltúlzottnak hat. Ezek az amerikaiak szeretnek mindenből eltúlzottat csinálni. Nem kedvelem ezt a helyet különösebben, visszavágyom a magam kastélyának nyugalmába, a kísérleteim közé, de az utóbbi időben a ghouljaim mindennek elmondhatóak csak éppen hasznosnak nem. Nem olyasmit hoznak, amit kérek, amit akarok, amire vágyom, ezért nekem kellett útra kelnem, hogy birtokba vegyem valahol azt, ami már rendeletetésétől fogva az enyém, akkor is, ha az alany még nem tud róla.
Befordulok egy utcasarkon, egy suhanc beleköt egy feketébe. Azonban nem a két férfi kelti fel az érdeklődésem, hanem a lány, akinek a bőre alatt ott folyik az, amit én olyan nagyon keresek, amire oly régóta vágyom. Lélegzetvételnyi idő sem telik el és eltűnök egy sikátorban, könnyedén és az emberi szemnek nem felfogható gyorsasággal mozgok, fel egészen az épület tetejéig, innen követem szemmel az eseményeket. A kis különleges orrba vágja a suhancot, amaz megüti. Erre a lány elszalad. Én pedig suhanok a nyomában, csupán néhány méterrel felette, ahogyan a háztetőkön haladok. Befordul egy sarkon, összekuporodik a gyéren megvilágított kis utcában.
Hangtalanul ugrom le, a földhöz érkezésem sem jár zajjal. Egy vászonzsebkendőt húzok elő a zsebemből és megállok a kuporgó lány előtt.
- Mademoiselle, jól van? – hangom halk és nem túl barátságos, bár nem is ellenséges. Eléguggolok és ujjammal törlöm le az aranylócseppeket ajkáról. Csukott számban az agyaraim előugranak, szerencsére nem látszik így a dolog. Nehéz megállni, hogy azonnal ne nyaljam le a vérét és szívjam ki ami a testében van.

Oh, azaz idegesítő, de cseppet sem elhanyagolható képességük, miszerint azonnal tudják mindenkiről, hogy mely faj képviselői, roppant idegesítő. Tisztában vagyok azzal, hogy tudja mi is vagyok és látom rajta a megvetést. Nem baj, legalább hasonlóan vélekedünk a másikról, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tartok rá igényt.
Mikor félreüti a kezem egy féloldalas mosoly játszik a képem bal oldalán.
- Azt látom. De ha nem is vagy jól, nagyon hamar az leszel. Úgy 8-10 percen belül. Már ami a szádat illeti. – volt alkalmam hosszú időn át megfigyelni a regenerálódási képességüket, ennyire saccolom be a gyógyulása idejét. A kezemben még mindig ott a vászon kendő, hosszú ujjaim közé csippentve az anyag.
Másik kezem hüvelykujján még mindig ott csillámlik a vére, ami egy vérmágus esetében akkor is használható fegyver, ha történetesen nem maga a folyékony mágia fénylene arany pompájában a ujjvégemen.
Tekintetem valamelyest elsötétedik, utat kér magának a valódi énem és udvariasabb felem készségesen adja át neki a helyet.
- Nem nasira kellesz. – megingatom kissé a fejem tanakodón mielőtt még folytatnám. - Vagy nem csak nasira. De ha már így felajánlottad… – csupán néhány mormolás szerű szó hagyja el ajkaimat és a karja után nyúlok. Ha sikerül elérnem, akkor a bőrére kenem a saját vérét és utána elengedem. Mi több, még fel is állok.
Elköszönésére újabb örömtelen félmosoly kezd játszani a szám szélén.
- Un. – halk számolásba kezdek és kissé félrebillentett fejjel figyelem, hogy mire is készül.
- Deux. – a következő szám a sorban. Már csak egy hiányzik.
- Trois. – és ekkor hirtelen nyúlok ki oldalra és kapom el összecsuklani készülő testét. Elrántja a kezét és próbál szabadulni.
- A helyedben nem tenném. A tested kezd ellentmondani neked. Úgy fogsz összeesni, mint egy darab zsák. – én figyelmeztettem, de kénytelen vagyok utána menni. Pontosabban, mire pislogna már előtte termek, pofátlanul közel hozzá, szinte összeér az orrunk.
- Ha megengeded… – de ha nem akkor is kísérletet teszek arra, hogy a karomba vegyem. Ennek már semmi köze a megjátszott jó modorhoz. Magammal akarom vinni és hacsak valami nem történik, ami ebben megakadályozzon, akkor kényelmes léptekkel indulok el vele az utca sötétebb része felé.
- Ha ellenkezel, annál rosszabb lesz neked, de annál élvezetesebb nekem. – nem pillantok rá miközben viszem magammal. Bízom magamban és az erőmben, hogy nem csak a teleportálási és repülési képességét akasztottam meg egy kis időre, hanem az elemirányítási adottságát is.

- Ha csak sejtenéd picinyem, hogy mennyire az vagyok. – amolyan mindent tudó félmosoly játszik a szám sarkában és nem átallok végignézi, hogyan is nyalja végig a saját ajkát. Nyelek egyet, mert akárhogyan is nézem, a vére ingerlő számomra, nehéz megállni, hogy ne mélyesszem belé előugró agyaraimat, áthasítva a bőrt, nagyokat kortyolva belőle, amíg csak lélegzet van benne.
Elveszem a kezem róla, hát persze, hogy elveszem, elvégre, amit akartam, azt már végigvittem az érintésemmel, most már csupáncsak várnom kell. Egészen addig, amíg el nem jutok a számolásban a hármas számig.
Látom a küzdelmét és nem tudom eldönteni, hogy tiszteljem-e ezért vagy ostobának tartsam, elvégre a sarokba szorított kutya is megteszi amit tud, akkor is, ha esélye sincs a menekvésre. Előtte termek és éles kontrasztban azzal, hogy milyen sebességgel kerültem az orra elé, lassan, kimértem érintem meg az arcát és simítok végig az arcélén.
- Megéled az álmaid ma belle. Hát nem csodálatos? Minden halandó lény erre vágyik. – gonosz, fagyos mosolyra torzulnak ajkaim. Elégedetten szemlélem, ahogy küzd önmagával, próbálja visszaszerezni az irányítást a saját teste felett. Ez azonban hiábavaló próbálkozás, egyelőre nem fog menni az, amit szeretne.
- Újabb és újabb hiábavaló kísérlet a teleportálásra. Ejnye. – lemondóan rázom meg a fejem, még mindig nem értette meg a lényeget. Neki már nincs menekvése előlem. Karomba veszem és elindulok vele. Nem sietem el a lépteimet, nincs rá okom, hogy rohanjak.
- Higgyem is el, hogy velem akarsz jönni? Tudod volt már rá példa, hogy egy alany velem akart jönni, de az nem úgy viselkedett, ahogyan te. Ne nézz ostobának. – még mindig nem nézek rá, csupán megállok egy épület téglafala mellett és felfelé nézek pár pillanatig. A következő pillanatban pedig már erőmet és gyorsaságomat használva egyetlen ugrással érek vele – a karomban a kis szerzeményemmel – a háztetőre.
- Kis kíváncsi. Hamarosan megtudod. – folytatom az utam vele, olykor átlibbenve egy-egy újabb háztetőre a városban.
- Azzal nem sok hasznodat venném, ha most azonnal szárazra szívnálak ma chérie. Ennél sokkal izgalmasabb terveim vannak veled, hosszú-hosszú éveken át. Milyen remek a tudat, hogy oly sokáig elél a fajtádbeli, nem igaz?! Sok időnk lesz egymásra, némi szórakozásra, de legfőképpen rengeteg munkára. – a következő épület tetejéről már lefelé vezet az út, hangtalanul érek földet testével a karomban. Számomra pillekönnyű, akkor is, ha ő most ólomsúlyúként érzi a tagjait. Normál esetben jobb lenne igyekeznem, hiszen nem véd már az aranyvér hosszú ideje a napfelkeltével szemben, most azonban karomban a lehetőség – szó szerint –, hogy ezen változtassak. Megállok vele egy teljesen kihalt sikátorban, amire egyetlen épület ablaka sem néz.
A fal tövébe teszem a lány testét és az ajkán lévő sebet figyelem kissé összeszűkült tekintettel. Még nem forrt össze teljesen, nekem pedig elég lesz pár kortynyi vére is ahhoz, hogy ne süljek ropogósra, mielőtt még visszaérnénk a szállásomra.
Bal kezem tenyerét a feje mellé helyezem a hűvös-nyirkos falat támasztva meg tenyeremmel, jobbommal pedig megint végigsimítok az arcélén, majd hirtelen mozdulva hajolok előre és csókolom meg, ha akarja, ha nem. Amennyiben a fejét el akarja fordítani, úgy rámarkolok az állára és egyhelyben tartom. Megharapom az ajkát, megint felsértve a már gyógyulófélben lévő sebet és ahogy a nyelvemen érzem meg a semmi máshoz nem fogható vérének édes-zamatos, hívogató ízét, megszívom a sebet erősebben. Lenyelem az első korty vérét.
- Mmm… – dünnyögöm ajkaiba és folytatom a dolgot, ajkaim még mindig az övére forrnak. Három kortyot szívok a számba és nyelek le, utána azonban erőnek erejével, de elszakadok a vérétől, a sebtől, ajkaitól.
Kinyitom a szemeimet, egyenesen az ő íriszeibe nézek, tekintetemben eszelős fény csillan meg és lenyalom a saját ajkaimat.
- Most már mehetünk. – vigyorodom el féloldalasan ismét, újra a karomba veszem és megyek vele tovább.

Amikor belépek az ajtón, a nap első sugarai már nyaldossák az utcákat. Megállok vele a nyitott ajtóban és megfordulok, szembe a kelő nappal. Lehunyt szemmel élvezem pár percig, ahogy a nap melengeti a bőrömet és egyáltalán nem érzem azt a kellemetlenséget, amit a vére nélkül egészen biztosan és kínzón élnék át.
- Hosszú évtizedek óta nem láttam már egyetlen napfelkeltét sem. Úgy tűnik nem sokat változott. – fordulok a lány felé, aztán megfordulok vele a karomban és lábbal lököm be magunk mögött az ajtót. A pincébe vezető ajtóhoz megyek, aztán le az említett helyiségbe. Könyökkel lököm felfelé állásba a villanykapcsolót. A helyiség ablaktalan és egy laborral párosított műtőre hasonlít, mivel az is. A falakon rengeteg anatómiai tanulmány függ, az asztalokon kémcsövek petricsészék és lombik üvegek állnak, kínosan elrendezett sorokban. Közében pedig egy ágy található.
Az alanyt egy kórházi ágyra fektetem és mindkét karját megpróbálom kikötözni. Közel hajolok hozzá, a haját fogom meg, felemelem és beleszagolok, aztán a labor felé nézek úgy, hogy az arcunk szinte összeérjen. Miközben beszélek hozzá a berendezésekre mutatok felfelé nyitott tenyérrel.
- Ez lesz az új otthonod. Barátkozz meg vele. – szavaim ragacsos folyamhoz hasonlítanak leginkább. Elhajolok tőle és levetem a kabátom.