A padon elterülve nem is tudom hány év után végre szabadon élvezhettem az arcomat perzselő tompa napfényt. Esteledett. Az ég színe a város mögött vörös színben pompázott. Minden helyen gyönyörű volt a naplemente, valamiért mindig is találtam benne egyfajta káprázatot és rejtélyt, amit még csak meg sem tudtam volna fogalmazni pontosan, de nem is állt szándékomban. Már nem kerestem mindenre magyarázatot. A dolgok sokszor csak úgy megtörténtek, mert így volt rendjén.
Pontosan nem tudtam volna megmondani mióta hevertem így itt, azonban most ez a legkevésbé sem számított és egyáltalán nem is érdekelt semmi, mert egyszerűen csak jó volt nem azzal foglalkozni, hogy vajon mikor kell majd újra menekülnöm vagy hogy melyik bokorban kell a veszélyre számítanom tartva a további kínzásoktól, merthogy mi tagadás Bentley nem válogatott a módszerek között, előszeretettel merített ötletet különféle kultúrákból és alkalmazta azokat rajtam, éppen ennek legfőbb bizonyítéka volt a testemet fedő néhány heg és sérülés. A naplementében azonban még ez is jelentéktelennek hatott, főképpen mert tudtam hogy a várnai találkozásunkat követően nem akad rám olyan könnyen, mint korábban, habár korábban is rendszertelenül haladtam, mindeddig nem hagytam el hosszabb távra az európai kontinenst. Ez a döntés is egy puszta véletlenből adódott, méghozzá abból hogy a repülőjegy sokkal olcsóbb volt, mint általában szokott lenni, tehát volt rá éppen elegendő pénzem. Meglehet, hogy felelőtlenség volt elbízni magamat... Nekem kellett volna leginkább tudnom, hogy nem lenne szabad alábecsülnöm Bentley-t, mert már tapasztalhattam, hogy amit akart azt mindig megszerezte, rám pedig már évtizedek óta fáj a foga, különösen arra, hogy megtörjek a nyomás alatt. Nem. Ezt nem engedtem meg magamnak. Nem tehettem. Nem voltam biztos magamban. Tartottam attól, hogy a következő találkozásunk talán a legutolsó lenne számomra. Tudom, hogy képes megtörni, mindeddig csak szórakoztatta magát, mivel tisztában volt pánikszerű félelmemmel, merthogy kár lett volna tagadni; rettegtem tőle, de ezt nevetséges módon ezt még magamnak sem voltam hajlandó bevallani, neki meg aztán pláne nem.
Egy fáradt nyögés kíséretében felültem. Tagjaim elgémberedtek, így hát igyekeztem megnyújtóztatni minden egyes porcikámat, amelyek recsegve-ropogva engedelmeskedtek. Nem sokkal később pedig már fel is keltem, hogy céltalanul bolyongjak tovább a hatalmas méretű parkban, amelynek tulajdonképpen minden négyzetcentimétere teljes mértékben lenyűgözött, habár ennek természetesen jelét sem adtam. Sem öröm. Sem bánat. Sem sértettség. Csak a puszta érzéketlenség. Ennek így kellett lennie, így találtam helyén valónak. Szívem azonban még is egyetlen helyre vágyott vissza, a szülőföldemre, Skóciába. Hiányoltam a hempergést a buja, zöld fűben, hogy érezhessem meztelen talpam alatt, mint ember, mint pedig farkas. Távol voltam hazámtól és habár csak bánattal töltötte meg a hely gondolata a szívemet még is... visszavágytam, minden alkalommal. Egyáltalán nem voltam szentimentális, elvégre valóban nem sok minden kötött oda, de még is az ismerős vidékek kellemes melegséggel töltöttek el vagy mondhatjuk úgy is feltöltöttek életkedvvel, amit már régen elveszítettem a hajszák közepette.
A megszokott nyugodt, kiegyensúlyozott tempóban sétáltam, nem zavartatva magamat annak tudatában sem, hogy valaki nem is olyan régen a nyomomba szegődve követni kezdett. Nem idegesítettem magam, úgy haladtam, mintha még csak meg sem sejtettem volna – természetesen most is arcba húzott csákóval a fejemen. Igyekeztem a kietlenebb, kevésbé ember járta területek felé venni az irányt, holott farkasom ösztönösen azt követelte, hogy próbáljak meg elvegyülni, de néha elegem volt a rám küldött gyilkosokból, akik  azt hitték hogy túljárhattak egy filigrán kiscsaj eszén. Bánatomra nagyon alábecsültek. Egyre lassabban sétáltam, míg meg nem álltam. A bennem szunnyadó fenevad egyre nyugtalanabbá vált, nehezen tudtam uralni, de kénytelen voltam. Nem akartam örökké áldozat maradni, s most nagyon is kedvemre való volt, hogy az egyik rám küldött szemétládát cikcakkokra szabdaljam.
– Miért követsz? – Fordultam felé miközben lopott tekintettel kilestem a csákóm alól. Nem állt szándékomban eszement módon rögtön támadni, vártam az alkalomra és a legjobb lehetőségre, hogy kibelezzem, ha úgy hozta volna a helyzet, merthogy testem megfeszült, csatára készen és szinte remegve vártam, hogy előhúzzam a cipőmből a tőrt, amelynek pengéje ezüstből volt, ellenben a markolatával. Semmit nem bíztam a véletlenre.

Minden egyes izomkötegem megfeszített íjhúrként feszült meg testemben, ahogyan a bennem szunnyadó fenevad egyre izgatottabbá vált és egyben egyre idegesebbé is. Természetesen, mindennek látható jelét nem adtam, hanem töretlenül, mi több zavartalanul folytattam a sétámat egy kevésbé zsúfolt hely irányába. Az elmúlt néhány hét során valamennyire, ha nem is teljesen, de megtapasztaltam és kifigyeltem az erre járók napjait –, ha úgy tetszik a rendszerüket és sok mindenre lettem figyelmes ez idő alatt, többek között arra is, hogy ez a terület jóval kihaltabb, mint a hatalmas méretű park bármely más része, bár arra még nem tudtam rájönni, hogy ez miért volt így, azonban jelen pillanatban ennek eszem ágában sem volt különösebben nagy jelentőséget tulajdonítani. A fölösleges mellékletes kérdéseket ki kellett zárnom, nem engedhettem meg magamnak, hogy minden lényegtelen aprósággal törődjek egy ilyen helyzetben.
– Ezért az alfa kegyeskedett elém jönni? – Csákóm alatt szinte meglepetten vontam fel a szemöldökömet, ajkaimra jól látható fél oldalas mosoly húzódott és hangom szinte már – a helyzethez mérten – túlságosan is cinikus volt, különösen a titulusát illetően. Nem éltem falkába már több évtizede, bár alapjába véve sohasem voltam egy csoport tagja, tekintettel arra, hogy állandó menekülésem ezt megakadályozta, én pedig másokat nem akartam még csak véletlenül sem veszélybe sodorni, merthogy rajtam kívül nem kellett senkinek sem baja essen. – Emberséges bánásmód. – Nyugtáztam továbbra is ugyan azzal a hangsúllyal. Több helyen néhány napot követően már a falka tagjai jártak volna a sarkomban és ráncigáltak volna a vezető elé –, ami nyilván nem lett volna egyszerű feladat és nem is volt, de azért lássuk be, hogy néha nekem is pihenésre volt szükségem, márpedig így is éppen eléggé nehézkesen tudtam megoldani a nyugodt, néhány órás alvást, amit igényelt a szervezetem, akkor sem felhőtlen álmok gyötörtek, ráadásul nem egy alkalommal meg is riadtam a különféle zajokra.
Felsóhajtottam miközben oldalra döntöttem a fejemet. A szokásos kérdések. Mindig nagyjából ezeknek kellett megfelelnem, ezt követően vagy megtűrtek még néhány hétig vagy pedig elüldöztek – esetleg megpróbáltak a csapatuk tagjává tenni, ami fölöslegesnek bizonyult egyfelől a már korábban említett indok meglehetősen nyomósnak számított, másfelől én egyáltalán nem voltam csapatjátékos. Kétszáz éve egyedül boldogulok – nagyjából ennyi ideje, néhány évtized ide vagy oda ennyi idő után már nem különösebben nyom a latba.
– Személyleírást vársz? – Hányavetin tettem fel a kérdést. Nem különösebben fájt a fogam ahhoz, hogy válaszoljak, legalább is nem őszintén, merthogy ebben az esetben sohasem szoktam azt tenni, mert így könnyebben rám találnak a jó akaróim, ezt megelőzve tehát igyekszem minél egyszerűbb, de hihetőbb kis történetet összerittyenteni. – Csak átutazóban vagyok itt, legfeljebb néhány hétig áll szándékomban maradni. – Magyaráztam könnyed, zavartalan stílusban – mondhatni szemrebbenés nélkül, ráadásul ebben még volt némi igazság is, mert tényleg nem terveztem ennél sokkal tovább maradni. Nem szerettem volna, hogy ha idő előtt elkapják a grabancomat, márpedig én még szerettem volna nyújtani a szabadságom idejét és amennyire csak lehet kihasználni azt.
– Őszintén reméltem különben, hogy nem kell ezt a beszélgetést lezavarnunk. – Lehúztam a fejemről a csákót. Éreztem, hogy ma fel kellett volna vennem azt a nagyon baró rózsaszín parókát, hogy legalább ennyivel is elváltoztassam magam, de persze nem tanultam a korábbi hibáimból, a nélkül jöttem el. – Szóval, milyen megrovást kapok? – Feltételeztem, hogy számíthatok valami ilyesmire, bár ahány ház, annyi szokás, mindeddig sohasem találkoztam két hasonló falkával, annak ellenére, hogy nagyjából minden ugyan olyannak tűnt még is eltérőek voltak, mint az ikrek.