A mocskos, nyirkos téglafalak között haladok, melyek eredetileg vörösek lehettek, akárcsak hajam, mára azonban inkább tűnnek halvány narancssárgának. Kínosan ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá, sem a fölém magasodó, zöld vaskonténereknek. Penész, hányás, odaszáradt tojás darabok csüngenek faláról, s még ki tudja, mi. Lábaim között patkányok rohangálnak, fel-alá. Mocskos egy hely ez a New York. Főleg a város ezen része. Az imént téptem szét egy rohadt heroinistát. Azt sem tudta, hogy hogy hívják, vagy, hogy fiú-e, avagy lány. Hófehér bundámon, mellkasomnál, és pofám szinte egésze vöröslik a vértől. Dühös voltam, és muszáj volt tennem valamit, hogy megszüntessem ezt az érzést.
Az étteremben történtek után az autómba ültem, és a belvárosba hajtottam, a lakásom elé. Ruháimat, táskámat - benne a pénztárcámmal, amiben egy ötvendolláros bankó figyel, amit a férfitől kaptam - a csomagtartóba pakoltam, és már alig vártam, hogy felöltsem farkas alakomat. Megpróbáltam nem feltűnést kelteni. Ugyan nem nagy az eltérés köztem és egy nagyobb méretű kutya között, de a hozzáértő, figyelő szempár kiszúrhat.
Amikor megláttam azt a drogos, fiatal férfit, egyszerűen nem tudtam neki ellenállni. Hátulról közelítettem meg, és alig egy méterre tőle elrugaszkodtam, hogy rávethessem magamat. A férfi az aszfaltra nyekkent, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, és mi történt vele. Morogva léptem le csontos hátáról, és fordítottam magam felé. Látni akartam, ahogy kihuny a fény a szeméből, hogy ne látsszon benne más, csak a gyér fények tompa játéka. Ordított. Nem hagyhattam, hogy sokáig művelje ezt, pedig de szerettem volna még hallgatni... vékony nyaka fölé hajoltam, majd kegyetlen, erős mozdulattal haraptam át a vékony bőrt és törtem el a nyakat.
Kibeleztem. Úsztam a vérében, mely fehér, makulátlan bundámra spriccelt, téptem és marcangoltam a belsőségeket, a húst, az izmokat, az inakat. Roppantak a csontok, szakadt a ruha, elégedett morranások törtek fel torkomból.
A vicces az, hogy pár órával azelőtt, míg az idegen baszott, Gavint képzeltem a helyére, róla fantáziáltam. És akkor, ott, a sikátorban, vértől csapzottan, dühösen, kifordulva önmagamból, megint csak rá tudtam gondolni. És ez ijesztő. És furcsa.
A széttépett, felismerhetetlenségig szaggatott torzót a Hudsonig cibáltam, hogy ott hullámsírba fektessem. Óvatos voltam, nem látott meg senki, és e magánakciómról a falkának sem kell tudnia. Nem, mintha olyan nagy dolog lenne, egy drogossal kevesebb. A rendőrség is hálás lehetne nekem.
Hazaérve lemosom magamról a vért, majd fáradtan, még mindig kissé részegen, alkoholmámoros, mély, álomtalan álomba merülök, hogy így találjon rám a reggel. Ez két hete történt.
Korán felébredtem, megint. Nem tartozom a legjobb alvók közé, pedig már rég nincsenek rémálmaim. Minden feszültséget és minden rossz érzést kiöltem magamból, már nem érdekel senki és magasról teszek mindenre.
Egyszerű, fehér blúzt húzok fel, fekete, magas derekú szoknyába tűröm. Csupasz lábfejemet bőrszínű magas sarkúba bújtatom, felülre fekete bőrkabát kerül, vállamra fehér táska. Mikor már úton vagyok, jut csak eszembe, hogy már egy ideje ott hever a ruhám a csomagtartóban, mivel aznap éjjel nem vittem fel mást magammal, csak a táskámat.
Beugrok a Starbucksba, egy zsírszegény latte macchiatóért, és már megyek is tovább. Még nincs nagy forgalom a városban, lévén vasárnap van. Nem sokan olyan elvetemültek, mint én, hogy még ilyenkor is melózok - önakaratból -, plusz valószínűleg mindenki kipiheni a tegnap éjszakai féktelen bulizást. Lehet, nekem is azt kellett volna tennem, mert hasogat a fejem. Vezetés közben kávézok, majd letéve a papírpoharat a táskámban kezdek el kotorászni, míg meg nem lelem a gyógyszert. Aszpirin. Ügyes, szinte begyakorolt mozdulattal veszek magamhoz egy bogyót, és nyelem le a kávéval együtt. A műszerfalon lévő digitálisórára nézek, s megállapítom, hogy még van időm, mielőtt ügyvédi teendőimmel foglalatoskodnék. Így tehát, abban bízva, hogy kissé feltöltődök, a friss levegőtől, a Central Park közelében leparkolok, táskával és kávéval a kezemben, belépek a vaskapukon.
Egy ideje már sétálgatok a parkban, a kávét szürcsölve, míg végül leülök egy padra.
Nem kell sokáig várnom, hogy a sors rám fintorogjon, majd körberöhögjön. Ki hajol le éppen, és segít egy öreg félkegyelműnek? Hát nem Gavin? A férfi, akit két hete leöntöttem majdnem egy egész pohár sörrel. Már meg is bántam. Na, nem azért, mert sajnálom a férfit, sokkal inkább sajnálom az elpocsékolt sört...
Elfordítom a fejem, és bízom benne, hogy nem vett észre - nem mintha tüzes, vörös hajam nem lenne eléggé feltűnő. Mikor lopva visszapillantok, a két kék szempár összefonódik.
Ő engem néz, én pedig őt. Farkasszemet nézünk, mozdulatlanul álljuk a másik tekintetét.
- Ne legyél gyáva - vakkantom oda neki, gonoszkás mosolyra görbítve ajkaimat, melyekre ezúttal színtelen szájfényt kentem, még az autóban.

Nézem, ahogy elmosolyodik. Vadító. De nem az igazi, nem felhőtlen. Én is magabiztos mosolyra görbítem vörösre festett ajkaimat. Ez sem az igazi... egyenes gerinccel, a pad támlájának dőlve nézem, ahogy végre megindul felém.
- Remek, vagy száz évet öregedtem, mire ennyi bátorságot összegyűjtöttél - forgatom körbe szemeimet, gonosz, ragadozóvigyorral a képemen. Tekintetemet le sem veszem a férfiről, ahogy közeledik. Míg a távolban van, egész alakján járatom pillantásomat, ám, ahogy közelebb ér, elkezdek az arcára fókuszálni. Azok a kék szemek... istenem, mennyi érzelem bújik meg azokban a lélektükrökben. Mennyi titok, mennyi rejtett gondolat, ki nem mondott szó... igen, a farkasok a lelkedbe látnak. Tudják, mit érzel, még, ha nem is pontosan. Ez afféle állati ösztönnek is beillene. Nem tudom, hogy ő mit lát, ha rám néz. Bár tudnám! De, csupán azért, mert remekül olvasok az egyének szeméből, a gondolatokat nem látom.
Ahogy leül, végig őt nézem, érzem kezét, amint a támlára kerül, és ahogy lapockámhoz ér, a bőrkabáton és a blúzon keresztül. Közben ő is végignéz rajtam, én pedig mosolyogva figyelem, követem tekintetét, ahogy azt rajtam járatja. Én már megtettem ugyanezt, az előbb, szóval egy rossz szavam sem lehet. Unott, kimért mozdulatokkal veszek elő egy doboz cigarettát a táskámból.
- Kérsz? - nyújtom felé is a piros-fehér, Marlboros dobozt, mely félig üres már, miután kivettem egy szálat magamnak, és a vörös öngyújtómat. Ha kér, hagyom, hogy kivegye, ha nem, hát nem, elteszem a dobozt, miután meggyújtottam a halálrudat. Gavin mellett szükségem lesz erre a cigire, tudom, múltkor is eléggé felidegesített. Annyira, hogy széttéptem egy rohadt narkóst, kinek a helyére őt, a mellettem ülő férfit képzeltem. Az már más kérdés, hogy a másik férfi helyére, aki az étterem mosdójában megdugott, szintén Gavint képzeltem. Ezekről a mellettem ülő soha nem fog tudomást szerezni.
Végre megszólal.
- Igen, gyáva vagy - bólintok, de mintha meg sem hallotta volna, folytatja. Ó, szóval Gavin Guile-hoz van szerencsém... immár másodszor. És most az sem kerüli el a figyelmemet, hogy mit mondott utána. Ami sokkal inkább felkelti a figyelmemet. Démonkirály... nocsak, hát ő is tud a varázslatosról. Ki kell derítenem, hogy mit és mennyit, és, hogy esetlegesen melyiket képviselteti. - Démonkirály? - kérdezek vissza. - Mennyit tudsz a démonokról? - rám néz, várom a választ. Tekintetét az enyémbe fúrja egy rettentően hosszúnak tűnő pillanatig, mely csak nem akar tovaszállni. Állom a pillantását. Én is az ő szemébe nézek. Nem tudom, mit kellene tennem. Mit mondjak? Mondjak valamit? Mi történik?
Feje lebicsaklik, combjaira támasztott kezeibe hajtja. Unottan a cigibe szívok és letüdőzöm a füstöt, hogy aztán kifújhassam, majd a cselekvést megkoronázandó a kávéba kortyolok. Nem tudom, mit kellene tennem. Nem értek az emberekhez, és a férfit sem ismerem. Nem tudom, hogy mi a baja, hogy miért viselkedik így. Fogalmam sincs, hogy ki ő. Tudni akarom? Hát persze! Már felkeltette az érdeklődésemet, és olyanokat vágott a fejemhez, amit előtte senki sem mert. Ő megtette, és annyira tisztán látott, annyira teljesen, az egész lényem sziluettjét látta. És látja. Ki ez a férfi?
Rám néz, én pedig arcába fújom a füstöt. Aztán elmosolyodik, amit én nem viszonzok. Miért mosolyogjak? Nem fogok, nincs miért.
Erre röhögni kezd... hangosan felröhög. Vagy kiröhög. Nem tudom, azt hiszem, nála soha nem lehet tudni, hogy mi jókedve forrása. Az emberek jönnek-mennek előttünk, a sétány hatszögletű járókövekkel kirakott útján, és minket néznek. Tekintetüket a férfin, és rajtam járatják. Néhányan elmosolyodnak, néhányan fintorognak.
El tudom képzelni, hogy mennyire groteszk is a jelenet: egy röhögő férfi, aki a világát sem tudja, mint aki részeg. Mellette egy nő, aki királynősen átveti egyik lábát, a másikon, unott, szinte dühös képpel szív a cigarettába, és úgy méregeti az elhaladókat, mintha ölni készülne puszta pillantásával. Hát nem vicces?
- Mit bámulnak? - morranok rá egy párocskára, akik azonnal megszaporázzák léptüket, és vissza sem néznek. - Nem vagy normális... - sziszegem, alig hallhatón, a dohányba szívva. - Nem elég, hogy magadat leégeted, még engem is. Köszönöm szépen! - köpöm ki az utolsó két szót, és dühödt mozdulattal pöccintem le a cigaretta hamvadó végét. - Jól van, hagyd abba - szólok rá, parancsoló hangnemben.
Szavaira szemem sarkából rásandítok.
- Valóban? Pedig nagyon úgy tűnik... - nézek magam elé, ahol az utca közepén két kisgyerek álldogál. Testvérek, az orruk ugyanúgy néz ki, és a fejük formája is tökéletesen megegyezik. - Nincs itt semmi látnivaló, gyerünk, tipli - legyintek hanyag mozdulattal, hangom fenyegetően cseng, mire a kölykök berezelnek és elszaladnak. Miközben a kávé utolsó kortyait szürcsölöm, és a cigaretta végét szívom, majd a csikket a papírpohárba, azt pedig a földre, a pad mellé helyezem, gondolkodok el, hogy vajon miért nem állok tovább? Miért vagyok még itt? Itt kellene hagynom. Egek! Rég itt kellett volna hagynom!
- Befejezted? - intézem kérdésemet a férfinek, miközben szigorú ábrázattal bámulok magam elé és várom a válaszát; legyen az bármi: újabb röhögő roham, válasz a feltett kérdéseimre, bármi, akármi.

Érzem ujjai finom táncát a lapockámon, a kabáton keresztül is. Hideg futkos tőle a gerincemen. Meglepő módon, a jó értelemben. Erről viszont Gavinnak nem kell tudnia. Elég, ha én tudom. Sőt... sok is. Annyira érezhető a kémia, hogy az már fáj... szívesen az ágyamba vinném, vagy az ágyába mennék, de nem tudom, hogy kézben tudnék-e tartani valami ilyesmit. Vagy mi történne, ha a farkasom megérezné lelke illatát, vére ízét? Mi lenne, ha valami ilyesmire, valami elemire nem tudna nemet mondani a Bestia, és széttépném? Semmi nem lenne, nem igaz? Ugye?
Nem tudom. És ez bosszant és megrémít.
- Az élet halálos. Mind belehalunk, így, vagy úgy. Nem mindegy, hogy végül mily' módon? - mosolyodok el én is, s mivel nem kér a cigarettából, miután meggyújtottam a szálat, az öngyújtó a dobozba kerül, azt pedig egy hanyag mozdulattal a táskámba ejtem. - Ha nem, hát nem, több marad nekem, hogy belehaljak... - vonok vállat, félmosolyra görbítve ajkamat.
Válaszát várva még kétszer a cigarettába szívok.
- Értem - bólintok. Gondolom, elgondolkodott rajta, hogy miért kérdezek rá. Természetesen én is tudok a démonokról, és minden másról is, ami New Yorkban rejtőzik, az árnyékban, a föld alatt, a Central Parkban, a felhőkarcoló, kristályként ragyogó csúcsán. És, mivel ő is tud róluk, rólunk, ezért gyanítom, nem ember. Az emberek ugyanis csak a vámpírok és a vadászok létezéséről tudnak... ez mindent megváltoztat, és más megvilágításba helyez. Lépéselőnyben vagyok.
Míg én szitkozódok, tovább terelem az embereket, szidom Gavint, cigizek, majd elnyomom a dekket, ő csak nevet, szinte potyognak a könnyei. Nem tudom eldönteni, hogy ezek örömkönnyek-e, vagy a szomorúságát akarják kifejezni.
Rám néz, a farkasom odabent felkapja a fejét, amint elkapom a pillantását, mely olyan mély, olyan szomorú, olyan eszméletlenül emberi, olyan tökéletesen tökéletlen. A két kék szempár összefonódik egy igazán hosszúnak tűnő pillanatig.
Aztán megszólal. Én pedig összevonom a szemöldökömet.
- Ne legyél nevetséges - ingatom meg a fejem. - Eszemben sincs megölni téged. Nem fogok pont miattad hűvösre kerülni – vonok vállat érdektelenül, mintha csak erről lenne szó. - Különben is, még terveim vannak veled. Tegnap nem jutottunk el az ágyig, ráadásul meg is sértettél. Nem úszod meg ennyivel, hogy egyszerűen megöljelek... - mosolyodok el kétesen. Lesütöm a tekintetem, és ábrázatom elkomorodik, egy pillanat alatt. Felnézek a férfire, az arcát fürkészem, a tekintetében keresem a fel nem tett kérdéseimre a választ. Nem találom.
- Mi történt veled? - kérdezem halkan, hogy szinte csak ő hallja. Tudom, érzem, hogy valami van a háttérben, valami bujkál abban a szempárban, csak éppen azt nem tudom, hogy mégis mi. És valamiért Gavin felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudom, hogy csinálta, hiszen már évek óta magasról teszek a világra, benne mindenre és mindenkire. Egyedül én számítok, én vagyok fontos önmagamnak. De most... van valaki más is, aki érdekel.