Miért is vagyok én itt? Tényleg igent mondtam arra, hogy az ágyába csalt? Minek nézhet engem ezek után? De eközben meg ott van a kihívás, az izgalom, a kaland. S különben is, senki nem tudja mit rejt magában a holnap. Az sem biztos, hogy megélem. Mi értelme úgy élni, hogy teljesen elzárkózzunk a kalandoktól?
A szívem hevesebben kalapál mint valaha. Izgulok? Persze, hogy izgulok, hogy a fenébe ne izgulnék? Több mint három hónapja osztom meg vele az életem. Soha nem találkoztunk, nem tudom ki ő csak egy név, egy e-mail cím, egy foglalkozás. Tulajdonságok halmaza, amikkel levett a lábamról. Oly sok mindent tud már rólam és azt hiszem, én is róla. S ma este eljött az első alkalom amikor személyesen is elpirulhatok szavaitól, amikor látni fogja miképp harapok ajkamba zavaromban... amikor valóban tanúja lehet annak, hogy mit vált ki olykor belőlem a gép előtt ülve.  Arcom pirospozsgás, ujjaimmal megállíthatatlanul játszok a hátam mögött, tördelem őket, zongorázom velük. Mellkasom szaporán emelkedik s süllyed, miközben belépek az étterembe.  Egyszerű de csinos ruhát választottam. Ezüstösen csillogó szatén szoknyát, mi térdig ér, egy fehér topot és egy szürke alapokon pasztell színekkel hímzett színes zakót és egy tíz centi magas nyitott lábú ezüst szandált. Ben tudja rólam, hogy szeretem a divatot és hogy imádok csinosan öltözködni, valószínűleg nem fog neki meglepetést okozni, hogy tökéletes külsővel jelenek meg. Tincseim laza hullámokban omlanak vállaimra, épp csak egy kis smink pihen az arcomon. Frászt kapok az erős sminktől. Ezt is tudja. Akárhogy is forgolódom azonban, nem látom őt. Idegességemben ajkamba harapok és ahogy fordulok, majdnem nekiütközöm a pincérnek. - Ó, bocsánat! - mosolyodom el zavaromban de a férfi csak int és már megy is tovább. Mielőtt azonban még tovább indulhatnék, megcsörren a telefonom és én sóhajtva nyúlok a táskám mélyére. Persze, ki más keresne ilyenkor ha nem az egyik fivérem, így hát gyors léptekkel hagyom magam mögött az éttermet és veszem fel a készüléket. - Nate. Nem a legjobbkor. - persze ő már hadar, ahogy szokott én meg győzöm követni a szavait. - Nate! Lassíts már le! - szólok rá mire végre levegőt vesz és újra beavat a szerinte vészhelyzetnek tekinthető vakrandi részleteibe. Pár jó tanács után, összeránduló gyomorral térek vissza és a recepcióhoz lépve érdeklődöm egy férfiről, akinek a keresztnevét tudom csupán s hogy egy szál rózsával vár. A férfi barátságos és meleg mosollyal arcán kísér az asztalhoz, ahol már ott ül Ben. A recepciós magunkra hagy, én pedig szelíd mosolyra húzva ajkaimat, megkönnyebbülten és jól leplezett elégedettséggel nyújtom ki felé kezem. - Szia! - bukik ki belőlem az első béna gondolat - Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek!

† music: music † note: Ruha † words: 435

◌

Hazudnék ha azt állítanám, hogy számítottam a csókra de akkor is ha határozottan állást foglalnék a nem mellett. Valahol éreztem, hogy ő nem az a fajta pasi aki hezitálna megtenni amit meg akar és a stílusához valljuk be, nagyon is illik, ahogy ajka az enyémre tapad. Ahogy a pofon is ami az arcán csattan rögtön utána, persze csak játékos, apró pofon, nem egy igazi, mit képzelsz magadról féle női túlkapás, ami után közelebb lépek, megragadom arcát, tekintetébe fúrom sajátomat és annak ellenére, hogy már most ki vagyok pirulva, megcsókolom de közel sem olyan gyengéden mint ő tette velem. - Nem fogok ám eltörni. - kacsintok a másikra majd helyet foglalok. Udvariassága nem lep meg, mégis levesz vele a lábamról. Megint. - Elég meggyőző tudok lenni ha akarok. - felelek sejtelmes mosollyal ajkaimon majd a mellénk lépő pincér felé fordítom pillantásom. - Egy pohár édes pezsgőt. - fordítom vissza tekintetem a férfire aki épp olyan, mint amilyennek elképzeltem. Magas, szikár alkat, határozott jellemvonások, kifürkészhetetlen de mégis mindenre elszánt tekintet és egy piszkosul sármos arc. Egyik lábamat keresztbe fektetem a másikon s közelebb hajolva kezdek suttogásba, mintha csak holmi bizalmas információt adnék át neki. - Emlékeztess, hogy mindenképp köszönjem meg nekik. - kacsintok majd ismét kiegyenesedve ragadom meg az étlapot de lélektükreim továbbra sem eresztik őt. Van benne valami ami magához láncolja a figyelmemet - akaratlanul is - de nem tudom megmondani mi az, miért nem akarom elvonni róla a tekintetem. - Elnézést! - intem le a pincért aki mellettünk halad el - Egy Manhattan szeletet szeretnék kérni. - bólint, jegyzetel elmegy. A sütemény félig csokoládékrémből, félig pedig málnakrémből és málnából áll, én pedig imádom. Mielőtt Ben bármit kérdezhetne, elmosolyodom. - S ha hirtelen mennem kell? A desszerttel kezdek. - rántom meg a vállamat, mint mindig, mert általában a pasik képtelenek egyszerűen túllendülni a tényen, hogy a süteményt rendelem meg először magamnak. - S hol a virágom? - kérdem s ravasz fény csillan a tekintetemben - Csak mert rózsát ígértél. - öltöm rá a nyelvem játékosan de épp oly mozdulatlanul ülök, mint amikor keresztbe fektettem jobbom a balomon.

† music: music † note: - † words: 435

◌

Egy pillanatra rá emelem pillantásom mikor kezét az enyémbe csúsztatja majd ujjaim körözni kezdenek tenyere belső felén, mintha mi sem volna természetesebb. Mikor vált ilyen pokoli vonzóvá? A francba is, én nem az a fajta nő vagyok, akit ilyen könnyen le lehet venni a lábáról! - Rövid legyen. Nem bírom a hideget. - meg a halált és a halottakat. - Bár ha forró a hangulat... - fűzöm hozzá, mielőtt még megölném az este hangulatát. - Helyes, helyes. - nevetem el magamat szavait hallva és elvonva kezemet, emelem meg mindkettőt ártatlanul. - Lebuktam, vétkes vagyok. - felelem válaszképp arra, hogy türelmetlen volnék, amiben talán van egy kis igazság. Begörbítve ujjamat intek, hogy hajoljon közel de nem csókolom meg. Helyette csupán leheletem cirógatja fülét majd arcélére könnyű csókot lehelek. A pincér megérkezik és én elégedetten csettintek, mikor meglátom a süteményt, amit már most felfalnék de nem ragadok villát, még nem. Elvigyorodom Ben szavaira, kezem a szívem felé csúsztatom. - Azt soha nem bocsátanám meg magamnak! - színpadias sóhaj kíséretében teszem még hozzá - Úgy tűnik, kénytelen leszek megbizonyosodni róla, hogy nem maradsz éhen. - vigyorom mosollyá szelídül miközben leadom a magam rendelését is. - Szintén steak de az enyém calvados módra. - eltörölhetetlen a jó kedvem, nem tudok nem mosolyogni és érzem, hogy szívem még mindig hevesebben ver, hogy vérem izgatottan száguld fel s alá ereimben.  Azt gondolá az ember, hogy hét fiú testvér mellett egy nő megtanulja elfogadni a bókokat de nem így van, sőt. Csak azt tanulja meg az ember lánya miképp lásson a szép szavak mögé, hogy keresse a mögöttük húzódó indokokat, a hátsó szándékot. Mégis Ben dicséretére lesütöm a tekintetemet, kipirulok és egy halk de meglehetősen határozott köszönöm szökik csak ki ajkaim közül. - Az igazat megvallva - emelem fel pillantásom - kicsit féltem, hogy túlzásba viszem. - intek fejemmel a többi nő felé kiknek a háromnegyede szolid kis feketében feszeng, még a maradék a piros árnyalataiban pompázik. Tincseik többnyire szigorú copfban vagy rosszabb, kontyban pihennek, a bátrabbak parketta fonással dobták fel hajukat. Nem ez a város legjobb vagy leghíresebb étterme de ettől még sok felső osztálybeli választja a kilátás miatt mi a folyó éjszakai fényeit adja az éjjel. Én meg itt ülök, ragyogó ezüstben, hullámos tincseim a vállamat söprik, a zakó alatt csupán egy vékony topp és fehérnemű. S még én is tudom, hogy ragyogok. Nem azért mert olyan jól nézek ki, hanem mert nem bírom abbahagyni a mosolygást. Belekortyolok a pezsgőbe és mire a pohár alja ismét az asztallapnak simul, Ben már felettem magasodik és én nem ellenkezek. Hagyom, hogy felhúzzon de mielőtt még táncba vinne, hozzáfűzöm. - Nem én vagyok a legjobb táncos a világon... - suttogom csendesen és tudom, hogy nagyon is jóindulatú túlzás volt, amit az előbb állítottam - sőt... - folytatom, mikor magához von - nagyon is ügyetlen vagyok. - ha Ben ettől sem riad vissza, hagyom, had vezessen, mert én tényleg nem tudok táncolni, valahogy ennyi férfi mellett a családban, sosem érdekelt igazán a tánc. Plusz a vadászokat az iskolában nem erre tanítják, hanem harcra. - Bajban lennél ha nem... - felelem pimaszul és alig egy perc múlva rálépek a lábára, egyszer, kétszer és harmadjára is... - sajnálom... - rejtem el vörös fejemet szabadkozva és mellkasába fúrva arcomat kezdek el nevetni a helyzet komikusságán - én figyelmeztettelek. - suttogom majd mikor végre véget ér a dal, megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Ugye azért még tudsz járni? - kérdem összeráncolt homlokkal, aggodalmas képe vágva, idegesen harapdálva ajkamat. Remek, tuti azt gondolja, hogy egy dilettáns barommal hozta össze a sors. - Kárpótlásnak a sütemény fele? - kérdem reménykedve, hogy még javíthatok a helyzeten.

† music: music † note: Ruha † words: 600

◌

Vezetni akar és én azonnal megfeszülök, ügyetlenül lépek a lábára nem egyszer és nem is kétszer. Soha nem tudtam átadni a testem irányítását másnak. Nem azért, mert büszke vagyok, vagy mert pokolian makacs, hanem mert nincs olyan ember akiben annyira bíznék, hogy ezt megtegyem, még akkor sem ha én akarom... mert persze igyekszem hagyni, hogy diktálja a lépéseket, hisz látszólag nagyon is jól tudja mit csinál, nem először visz valakit a parkettre, mégis, testem ellenkezik. Szavai megnevettetnek. - Nem magamért aggódom. De ha széttaposlak, ki kísér majd haza engem? - vonom fel kérdőn szemöldököm de amint közelebb von magához, nevetésem elhalkul, a levegő akaratlanul is belémszorul. - Azt rögtön gondoltam... - csuklik el a hangom mikor ajkai ismét az enyémre tapadnak és érzem, hogy ellenállásom, a gondolattal kapcsolatban, hogy az ágyában töltsem az éjjelt, hirtelen már nem is olyan makacs, nem is olyan erőszakos. Sokkal inkább belemisul a derekamon nyugvó érintésébe, még én már majdnem tincseibe túrnék de elhúzódik, én pedig tekintetem lesütve követem. Helyet foglalunk, épp úgy, mint mikor megérkeztünk de ezúttal közelebb húzódom és ujjaimmal az asztallapba marva emlékeztetem magam, hogy jobb lesz ha odafigyelek, mert ha így haladunk, elvesztem a kihívást. A villám után nyúlok és egy darabot török le vele a süteményből, mi aztán isteni ízével együtt a számban landol és csak azután felelek kérdésére, miután lenyeltem a falatot. - A kötelességet... - mondom ki az első gondolatot mi eszembe jut, mit apám végső soron rám hagyott halála után. Újabb falat sütemény és mire lenyelem, már elém is kerül a bélszín. - A salátát. - mosolyodom el és a kés-villa után nyúlva látok neki a húsnak, ideiglenesen félretolva az édes süteményt. - A vakrandit... - mosolyom tovább szélesedik - a táncot. - fejezem be, ajkamba harapva, tovább csicseregve - de csak mert soha nem voltam ügyes balerina kisasszony. - rántom meg a vállamat - A bátyáim inkább horgászni tanítottak, verekedni, vadászni. - levágok egy falatot és végre elcsendesedem én is. Kipirulva pillantok rá, amint lenyelem a falatot. - Oké, te jössz. Mit szeretsz, mit utálsz? A táncon kívül és, hogy ártatlan lányokat próbálsz az ágyadba csalni - öltök nyelvet - Hallgatlak! - vágok le egy újabb darabot a húsból és rátéve egy szelet roston sült almát kapom be gyorsan a falatot, mielőtt, még újabb kérdéssel állhatna elő.

† music: music † note: - † words: 384

◌

- Ha jól viselkedsz... - mosolyodom el én is pimaszul - és ha bevállalod a reggelit. - kacsintok rá fülig érő mosollyal, ha ez kell neki, én megadom. Hat fiútestvér mellett, megszoktam az állandó évődést és beszólásokat.  Megcsókol, nyelvem az övére siklik, testem az övének döntöm. Visszakísér a helyünkre, betolja a széket alattam. Elégedetten nyelem le az első falatot. Isteni. - A saláta, saláta.  A vakrandi kaland. - rántom meg a vállamat könnyedén - a kalandokra pedig nem tudok nemet mondani. Szeretem amikor az adrenalin túlteng bennem. - őszinte vagyok, nem tagadom, sosem tudtam tagadni a kaland iránti vágyamat. Ezért mentem bele a mai játszmába. Kihívás. S nekem meg kell nyernem. Lesütöm tekintetem egy pillanatra, ajkaimat kezdem rágcsálni a hús helyett. Mikor felpillantok, oldalra billentem a fejem. - Igen, élvezem. - vallom be nyíltan. Egyenes vagyok s őszinte. Őrző vagyok, tiszta jellem. Nem szeretem a hazugságok mocskát. Válaszolok kérdéseire s meghallgatom a véleményét is. Látom, hogy meglepődik azon, hogy fivéreim mikre tanítottak. - A vadászat... hogy is mondjam? - hajolok előre, letéve a villát és a kést - Egyfajta tradíció a családban. Már kiskorunktól kezdve belénk van nevelve a vad tisztelete és a vadászat szellemisége. A becsületes vadászaté. Egyszer elmehetnénk. - jegyzem meg szinte csak félvállról de az igazság az, hogy nem hívunk meg akárkit az ilyen alkalmakra. Tekintetem csillog, már most érzem, a vadászat gondolatára, hogy mennék, eltűnnék, űznék. S a vadászat számomra nem egy démon, vámpír vagy akármi más elejtése, hanem a szó szoros értelmében vett vadászat.

Érdeklődve figyelem, hallgatom válaszait. Viselkedés elemző vagyok. A pezsgőbe kortyolok, csendesen hallgatok. Minden mit elárult magáról a neten, minden mibe most avat be olyan morzsák, miket összetéve kijön a tészta alapanyaga. Mohón falatozom, miközben olykor-olykor rábólintok arra amit mond és nem állom ki nevetés nélkül, a nőkre tett megjegyzését. Már ami azt illető, hogy ők is élvezni szokták. - Helyes, helyes. Szeretem jól érezni magam. - kapok egy újabb almadarabot ami kissé savanykásabb, mint a többi és apró fintorba torzul arcom, ami aztán gyorsan tovább is szalad, ahogy egy falat hús is szétomlik a számban. Lenyelem a falatot, leteszem a kést meg a villát és belekortyolok a pezsgőbe.  Jobban mondva legurítom a pohár tartalmát. - Nyugtasson meg a gondolat, hogy én sem szeretem magamon tartani a gönceim ha már otthon vagyok. - intek a pincérnek, hogy hozzon még egy pohárral és folytatom - Állandóan dolgozok. Nincs olyan beszélgetés ahol ne ugrana be, hogy a szavak mögött mik állnak, hogy a mozdulatok, mit sugallnak... hogy kihazudik, kinél mi az, amitől elveszti az eszét. - jegyzem meg mellékesen, arról teljesen elfeledkezve, hogy én nem mondtam el neki, hogy a rendőrségen dolgozom. - Viselkedéselemző vagyok. - sóhajtok fel és tovább figyelem az enyémhez nagyon is hasonlatos kék szempárt. - A rózsa piros pont. - felelem meg kérdését. - Ahogy a csók is. Nem tudok mit kezdeni egy olyan férfivel, aki az ujjait tördeli, miközben bókol. Megtöri a varázst. - elmosolyodom. Megérkezik a pincér, tölt nekem, én pedig újra kortyolok. - Hm, pedig én párszor már zavartalak munka közben. Pár éjszakai email, pár sms. Nekem miért volt szabad? - újra oldalra billentem a fejemet. Bekapom az utolsó falatokat is a tányérról és újra magamhoz vonom a süteményt, hogy azt is kivégezzem. Szeretek enni de mielőtt ajkaimhoz emelném a falatot, újra kérdez és érzem, hogy zavarba hoz kérdésével. Egy pillanatnyi hezitálással kapom be a villám végén pihenő darabot. Nem gondolkodom, ösztönösen cselekszem. Ahogy lenyelem a falatot, elmosolyodva nyalom meg alsó ajkamat. Mégis szavaim hirtelen válnak tárgyilagossá. - A szívem gyorsabban ver, ezáltal több vért pumpál, ami az arcomba szökve színez meg azt. Közben a pulzusom is megemelkedik és zavaromban pótcselekvésekhez folyamodok, mint például a villával való játék vagy az, hogy az asztallapba marok olykor. A testem pedig természetesen reagál a csókra, az érintésre. Libabőrössé válok és idegesen zárom össze a lábaimat. Közben persze ott van az is, hogy nem vagyok hajlandó veszíteni. Ami valamelyest megnehezítheti a dolgodat, mert elég makacs teremtés vagyok. - kortyolok újra a pezsgőbe - arról nem is beszélve, hogy nem is igazán tudok veszíteni. - tekintetem kihívóan csillog. - Na és én miképp teljesítek? - kérdem hirtelen - Azt már tudom, hogy tetszik a látvány és azt is, hogy szívesen játszanál az udvariasság és az illem határait ledöntve... hogy szeretnéd ha túl esnénk a kötelező körökön, ha nem kellene vacsorával elütni az időt, amit másra is szánhatnánk. Mit élveznél, ha most mi történne? - kérdem és tekintetébe fúrom sajátomat.

† music: music † note: - † words: 741

◌