A múlt héten még egy konyha zsírral pettyezett kövét suvickoltam, gumikesztyűbe ültettem kézfejem, s egy menzán dörzsöltem tisztára az ételmaradványos tányérok ezreit, ha éppen nem a testsúlyomnak megfelelő maradékos vödröt vonszoltam ki az utcára. Ma pedig már egész más munkakör elvégzését osztották rám a munkaügyi központban: gyerekekre vigyáztam.
Valójában csak próbálkoztam, hiszen a Kensington család csemetéit maga az ördög kente fel. Anyaszomorítóknak nevezték a démoni kis fickókat. Nem csak a családtagok kerülték őket, ha csak tehették – és elfoglalt szüleik voltak olyan szerencsések, hogy napi tizenkét órát töltöttek irodába zárva -, de még az óvodában is rettegve félték mind társaik, mind tanítóik őket. A két fivér még csak hat éves volt, de több galádság fészkelte be magát fejükbe, mint amennyit könyvek írói ismerni véltek. Lassan három napja jártam nyomukban, kergettem őket, a magam módján csapdát állítottam nekik, és úgy véltem, péntek este elkaptam őket.
Egyik oldalamon Dominic, másikon Camden sétált. Szájukból egy-egy óriás méretű nyalóka lógott ki, hogy az állja útját csipkelődő szavaiknak. Persze, mikor épp nem figyeltem, szablyának használták a nyalánkságot, s hátam mögött mértek nyáltól ragadós ütést a másik ujjára vagy kézfejére. Erre persze csak akkor kaptam fel fejem, mikor a nyáltól megolvadt gyümölcsízvilág ott landolt a vékonyanyagú bézs pulóver anyagán.
Egy pillanat alatt elmúlt a mosoly arcomról, elfordultam a pénztárostól, és riasztó szigorral kitéptem egyik majd a másik gyerek kezéből az édességet, hogy aztán a szemeteskuka mélyén landoljanak. Kihúzták a gyufát, hiszen a türelmem véges volt. Hát itt volt a vége.
– Nem az én ötletem volt, hogy ellátogassunk a természetrajzi múzeumba. De nincs ellenemre, még akkor sem, ha tudom, hogy meg se próbáljátok majd lefoglalni magatokat, egy cseppnyi érdeklődést sem mutattok majd a tárlat irányába, és az összes szembe jövő prospektust miszlikbe szaggatjátok, hogy legyen mit szétdobálni magatok mögött. De már elegem van belőle, hogy látástól vakulásig takarítsak utánatok. Itt azt legalább nem nekem kell.

Mialatt befelé haladtunk, rengeteg elégedetlenkedő, olykor obszcén kifejezés is elhagyta a kölykök ajkát. Eltökélten, a hozzájuk legközelebb eső oszlopba is belekapaszkodtak, csak hogy ne tudjam tovább vinni őket, s megtartsák három lépés tisztességes távolságukat a kultúrától és a művelődés egyik főszínterétől. Nem adtam fel, még akkor sem, mikor fába szorult féregként üvöltöttek, és az idegenvezető nő lábába kapaszkodtak.
A megvető pillantások mind eltaláltak, miközben legújabb munkámban igyekeztem helytállni. Közöm sem volt a fegyelmezéshez, a pedagógiához. Nem voltam pszichológus, hogy belelássak a gyerekek fejébe, s a mellékelt ábra is jól vázolta, hogy képtelen voltam boldogulni velük.
A múzeum vezetősége nem tűrhette a rendbontást. Már a szűkölködő folyosón is nagyobb volt produktumukhoz társuló publikumuk, mint a benti, világi csodák látványosságaiknak. Konkurenciát éreztek a gyerekben… badarság. De Mrs. White, ezzel az indokkal tanácsolt minket el a dinoszaurusz-kiállítás ellenkező irányába.

– Ez nagyon nem vicces.
Persze, hogy jót nevettek szánalmas arckifejezésemen. Élvezték, hogy ismét a kedvükre tett a sors, s az ő kedvtelésüket igazolta az elmaradt tárlatlátogatás. Szerintük persze marha röhejes volt, így a McDonaldsban ülve is még rajtam csámcsogtak, ha éppen nem az orrukból szerzett „túrkálmányon”.

Egy óra múlva már a szüleik jöttek értük, s ezek ketten úgy hazudtak, mint a vízfolyás. Édesanyjuk azonnal arról érdeklődött, hogy tetszettek nekik a múzeum kiállítótermei. Apjuk a kedvenc őslényük neve felöl kérdezett, majd együtt szegezték nekem a kérdést: ugye, jól viselkedtek?
Üvöltött bennem az igazság, s egyre csak NEM-ekben dobogott szívem. Hallottam, ahogy végiglüktet véremben az őszinte válasz, de a két törpe szeméből tükröződő kérlelés, meghatott. Egyszerű kijelentés helyett, hosszú monológba kezdtem, s mire végeztem, mindenkit kimentettem. Egész hosszan meséltem, mit láthatott volna Dominic és Camden, hogy egyikük és másikuk mit választott volna preferált jószágnak, miért fáradtak el olyan nagyon, a négy háztömböt átfogó terület bejárása alatt. Mindenki örült, mindenki azt hallotta, amit hallani akart, s mikor kifelé mentek, én is megkaptam vágyálmom. Egyedül maradtam.
– Anya, legközelebb ti is eljöttök velünk?
Dominic hangja reménnyel telt meg, ahogy apja zakójának szárába kapaszkodott. De a választ már nem hallottam. Elfordítottam fejem, hogy táskám mélyéből elővarázsoljam tálcámat, fizessek a félig elnyámmogott sültkrumplikért és sajtburgerekért. A táskából azonban kikandikált a három fel nem használt belépő.
Mindaz, amivel előzőlegesen a szülőket varázsoltam el, a szórólapból maradt meg emlékezetemben. Engem azonban az a néhány mondat nem elégített ki, többet akartam a kifizetett jegyért, mint néhány összetákolt sablon-szót.

A bejáratnál fogadkoznom kellett, hogy egyedül vagyok, az ördögfajzatokat nem hoztam magammal, de tíz perc után így már beengedtek, s szabadon járhattam körbe New York méltán híres és előszeretettel látogatott múzeumát. A kiállítási tárgyakat követően a bennem maradt kérdéseimmel, ürességet bontó kételyekkel látogattam át a hatalmas, világossággal betöltött könyvtárba. A polcok között a történelmi könyveket vettem célba. A művek gerincét ujjbegyemmel deréktájon elmetszettem. Ujjamat húzva címükön, kerestem a számomra legmegfelelőbbet. Miközben a legeldugottabb hátsó részekre is bemerészkedtem, hogy létrára mászva a legmagasabb, vaskos, porral borított darabok tartalomjegyzékét is felüssem, észre sem vettem, mint sötétedik el a múzeum épülete felett az égbolt, hogy bukik rá zárjára a függőlakat. A rácsok elzárták a könyvtár belsejét, hogy megóvják a kívülről érkezőtől a benti tudást, arra azonban nem gondoltak kivitelezéskor, hogy a bent ragadtnak senki nem ad fegyvert kezébe, hogy a könyvespolc mögül előlépő árnyat visszaijessze.
Futás? Mit ér az? Hová?
Egyelőre azonban még nem borzongtam meg, az éjszakát messzinek tartottam, a záróráról pedig egy biztonságiőr figyelmeztető felszólítását vártam. Tovább kutakodtam, mikor könyökömmel egy porban fuldokló kötetet vertem le. Hangosan puffant a régi hajópadlóra érve. Összerezzentem a hang hallatán, de úgy tűnt, egyelőre rajtam kívül senki nem vette ezt csendháborításnak.
A baljós jelek nem ijesztettek meg. A visszhang ártatlan töltete volt a gazdag csendnek.

Felhagytam a kereséssel, s az ócska kötésű iromány után nyújtózkodtam. Épp, hogy a zsíros fedelű kötetet érték ujjaim, egy másik kézfej szökkent látóterembe. Furcsán néztem fel a férfire, aki a semmiből termett előttem. Idegenkedve sejlettek fel gondolataimban vonásai. Lélegzet visszafojtva tudatosult bennem arcának markáns, simára borotvált élé, a határozott szemöldökív alá sötét szálak közé fészkelt, mélyen ülő fénytelen ékszer, az orr tompa éle, szájának száraz pereme. A bőre talán túl fehér volt, hibátlan és porcelánszerű ahhoz, hogy ne kapjam el kezemet övétől.
A véletlenül levert művet markában hagytam, s nem is próbáltam visszavenni tőle. Pora, feslettsége beszennyezte az idegen kézfejét. Maszat került a „festményből elém lépő szereplőre”.
– Nem ijesztett meg – préseltem ki magamból a szavakat, de lelkiismeretem hájas hátsójával nyelvemre telepedett. Szám némán mozgott, hang nem jött ki a torkomon, csak belül éreztem, hogy szívem még mindig hevesen pulzál az ijedtségtől, s majd áttöri mellkas-börtöne bordáit. A drága öltöny, inge selymének fénylő anyaga, csak nehezítették helyzetemet. Az apró pihék haptákba vágták magukat egész kezemen. A belsőm remegett. Nem csak, hogy rám hozta a frászt, de a kísértetkastély-otthon tulajdonosának titulált férfiből áradt valamiféle felsőbbrendű kegyetlenség. Nem megijesztett. Rám hozta a frászt, s ez az állapot még mindig tartott.
Lassan, de rájöttem, hogy nem hazudtam.
Az előzőleg tett tárlatlátogatás során bennem maradt kérdések létjogosultságukat vesztették, a definícióra váró fogalmak elhalványultak. Már nem érdekelt, hogy információval bővítsem a lexikális tudásomat. Az ismeretlen személyisége elemi erővel hatott rám, elragadott és maga alá gyűrt a belsejéből áradó titokzatosság.
Hihetetlen volt, hogy egy ember, így tudott rám hatni. Egy férfi… úgy vont bűvkörébe, mint más lánccal tette volna. Neki pedig csak állnia kellett egy helyben, s addig bámulni, míg el nem veszítem öntudatom. Földöntúli elégedettség veregette meg dicséretképpen vállamat, mikor kisóhajtottam magamból félelmemet, s csak a csodálat maradt meg a helyén.
Gyönyörködtem benne, ahogy asszony a méhlepényből kivált újszülöttben, férfi az asszonyi idom látványában, gyermek a karácsonyfa alatt rejtőző meglepetésben, vén az elvesztett beteg hiányának megkönnyebbülésében.  
Ez volt az az érzés, amit soha nem lehetett megszokni. Nem léphettem át rajta, mert sokkal nagyobb volt nálam. Eltiport. S én csak pislogtam.
– Öhm… a Természettudományi Múzeumról szóló könyvet épp az imént láttam. Elég vastag, szóval… ööö – miközben visszatekertem az időt, hogy áttúrjam emlékezetemet, újfent végigjárattam ujjamat a könyvek gerincén.
Közelebb kellett lépnem az ismeretlenhez, elnyúlni karja mellett. S azt hiszem, örülhettem, hogy gyenge lábaim nem hagytak cserben abban a pillanatban, ahogy bekerültem intimzónájába. Gyakran estem szerelembe, de az az érzés nem volt ehhez fogható. Megkérdőjeleztem fáradhatatlanságomat, ép ítélőképességemet.
– Itt is van! – örültem meg a vaskos alkotásnak, s két kezemmel ráncigáltam elő az évtizedekkel ezelőtt nyilvántartásba vett értékeket felsorakoztató művet.
– Mióta ezt a könyvet elkészítették, már kerültek újabb értékek a múzeum birtokába, így nem teljesen naprakész. De a nagy családok adományait sorra vette a szerkesztő. Ha ennél átfogóbb képet szeretne kapni a kiállított kincsekről, érdemes lenne időpontot egyeztetnie az igazgatónővel – kellemes mosolyát én is viszonoztam, s a másik mű tetejére – melyet még nem voltam hajlandó visszavenni tőle –, csúsztattam az alapítás körülményeit, az évszázad gyűjteményeit számba vevő olvasmányt.
Magatehetetlenül belefeledkeztem pillantásába, s legelőször a biztonsági őr hangja térített magamhoz.
– Talán készítsen fénymásolatot egyes oldalakról, hogy otthon áttanulmányozhassa az írást. Lassan mennünk kell. Nem szeretném bezárva végezni… habár én még semmilyen kérdésemre nem kaptam választ. De mindegy is… össze-vissza fecsegek, magát fárasztom, mikor ön céltudatosan jött ide.
Leintettem magam összeszedetlen beszédem közben, s inkább figyeltem, mivel áll még elő a fickó.
– Nem végeztem történelem szakon, de mivel itt nőttem fel, egyet s mást én is el tudnék mondani magának. De inkább neked… túl fiatal vagyok, hogy magázódjunk. Csak Romy – bemutatkozásnak szántam, de még mindig olyan zavarban voltam a férfi társaságától, hogy a családnevemről meg is feledkeztem. Ildomos lett volna azt is szóvá tennem… de jelen esetben, nem voltam a helyzet magaslatán. Hiába rimánkodtam magamban, hogy lépjek túl a gyerekes viselkedésen, képtelen voltam megfeledkezni a férfiről.
– Melyik nagy család felmenőit tudhatod magadénak? Vannak olyan tárgyak, amiket felismernél, mert tudod, hogy konkrétan ez hiányzik a poros polcról, vagy egy egész teremnyi ritkaságot akarsz visszavásárolni? A múzeumot 1869-ben alapították, Louis Agassiz zoológus fáradhatatlan munkásságának fontos szerepe van a létrehozásban. Theodore Roosevelt, Sr. az államok huszonhatodik elnökének az édesapja is az alapítók közül való volt. A teljes lista megvan a könyvben, nem tudok mindenkit név szerint felsorolni.
Szerénykedve elmosolyodtam kijelentésemen. Soha nem tanultam, de az önön szorgalmam, az életemmel való valamit kezdeni akarás azonban a könyvek fölé űzött. Illett néhány dolgot tudnom a múzeumról, ha már helyi voltam.
– Nem ismerek sajnos történészeket. De ez a könyvtár… maga a történelem. Láttad azt a filmet, amelyben éjszaka megelevenednek a kiállított tárgyak? Igazán mulatságos, ahogy a különböző történelmi korokból prezentált személyiségek viaszfigurái életre kelnek, a dinoszauruszok uralmuk alá hajtják ezt a monumentális csodát, az őskor maivá lesz. Ha jól emlékszem Ben Stiller játssza a főszerepet. Láttad már?
Az emlékezetemben újra lejátszódó film megnevettetett.
– Sajnálom, hogy csak ennyit segíthettem. De most mennünk kellene, zárnak.
Bizonytalanul a kijárat irányába mutattam, azonban lábaim nem vittek előre. Földbe gyökereztem, mintha csak a férfi válaszától függött volna a jövőm, a következő pillanataim mindegyike.

Pierre Godin riasztó volt. Ahogy lélegzett, ahogy lélegezni véltem, azt a férfitestet, ami úgy feszült előttem, két lábától feje búbjának legmagasabb pontjáig, mintha húzták volna kötelekkel. Láthatatlan kötelekkel. Jelenléte tiszteletet parancsolt, szívem vehemens dobogását napirendre térített. Sikoltozni lett volna kedvem, amikor rám nézett, és elfutni, mikor olyan közel volt hozzám, hogy ujjait gondolatban elképzeltem a… testemen, és azon belül a legmocskosabb, legeldugottabb helyeken.
Megrémisztettek a közelében kivált gondolataim. Soha nem éreztem leküzdhetetlen kényszert rá, hogy valaki körül táncot járjak. Hogy a nevét sikítsam, mert ha hálószobai afférra is került a sor, számra tapasztott kézzel nyögtem. Legtöbbször színleltem. De ez az ember… nem, ez nem emberi, amit művel velem. Ez sokkal több, ahogy megbabonáz. Akaratomon kívül ránt magához közelebb és közelebb, s mint azt évekkel ezelőtt megtanították nyelvemnek, úgy képeztem szavakat, akartam ordítani nevét.
Nem lehetett. A percek alatt egyetlen összeszedett és nem ösztönből cselekvő megmozdulásom, tenyerem volt, mely kegyetlen csapást mért ajkaimra. Kipirult szirmai arcomnak, megremegtek. Hatott rám. Mint egy parfüm, mely bekúszik az érzékelő receptorok között, megragadja a képzeletet, ahogy íz sejlik fel a bimbókon, kéz markolja a kezet. Úgy vonzott. S majd beleszédültem, hogy ne érintsen meg.
Fizikai fájdalmat jelentett távol maradnom Pierre Godintől.
Nem tudtam mást hajtogatni, mint a nevét, nem bírtam másra koncentrálni, csak a jeges üdvözlésre, amint bőre bőrömbe mart. Még mindig bizsergett a kiszolgáltatott bőrfelület leheletétől. Sikítani akartam.
Segélykérően üvölteni.
Egy pillanat volt, míg úgy éreztem enyhülnek rám ható képességének láncai, s van erőm, hogy elrohanjak. Mindig azt hittem, a filmek túloznak. A vásznon megfagyott emberi vér csupán emberi kitaláció, kíméletlen átverés, a néző megtévesztése. De ezelőtt még nem éreztem magam olyan bajban, mint kettesben a férfivel. Akire már jóindulatból sem mondtam volna rá, hogy ember. Más volt. Egész más. Ilyet, én még nem éreztem. Ilyenre engem még nem kényszerítettek.
A gondolataimat futókerék lépcsőire feszítették, s látta… tudtam, hogy látja őket, de képtelen voltam tenni ellene. Belém látott. Engem látott. A lecsupaszított bábú voltam formaldehid szagba mártva, a boncasztal kellős közepén.
Rémített, hogy megkérdőjelezte egy nálamnál nagyobb erő, hogy lépteim tiszták-e? Helyes-e elfutnom? Helyes-e itt hagynom a zárórájának derekán tartó művelődési központot?
Nyüszítettem, mint egy kutya, aki kelepcébe esett, aki nem bírta elviselni mocskának maradványát bundáján. Nyüszítettem, mert érintetlenül is úgy éreztem, ölnek. Az érzés nem múlt el. Erejének béklyói nem hulltak le bokámról. Falba ütköztem.
Az este folyamán, társalgásunk során az első fizikai akadályba.
Karja választotta el tőlem a kifelé vezető utat. Észre sem vettem, hogy záródnak lakatra a szélesre tárt ajtó helyén a rácsok, hogy villannak ki a riasztó baljós lámpái. Távolinak tűnt a kijárat. Az asztalok és olvasólámpák között futó folyosót akartam előbb talpam alatt tudni. De nem ment. Bénító félelem áradt szét vézna végtagjaimban. A szúrós szemfogak látványától egy dobbanást hagyott ki szívem, majd őrült tempót diktált, hogy behozza hálátlan lemaradását.
Egy vámpír állt előttem.
A mesék rajzolt szörnyei megelevenedtek előttem. Az eddig figyelmen kívül hagyott faj egyik egyede volt cellatársam a város legöregebb könyvtárában. S ennek most a fele sem volt képzeletem játéka. Valós volt. Kegyetlenül valóságos.
Az érintése nyomán heves fájdalom kapott bennem életre. Mintha kés pengéje rajzolta volna meg arcom jobb felén a simítás nyomát, úgy forrt fel bőröm, s nyilallt belé fájdalom.
– Engedj el… engedj át…
Meg sem hallottam kétes szavait. Mintha a föld nyílt volna meg alattam, úgy szökelltem el mellette, hogy meneküljek a pokol bűzétől és rémétől. Magam mögött csak szívbe markoló kacajt hagytam, egy félőrült vámpírt.
Vámpírt!
A hosszú oszlop mentén percekig futottam, de az elmém háborodott játékot űzött velem. A sorok nem fogytak. Mintha soha nem lett volna vége a könyvek hadának. A legközelebbi sarkon bekanyarodtam, s neki támasztottam hátam a falig nyújtózó polcrendszernek. Ujjaim közé egy fémből öntött könyvtámaszt húztam, amellyel ártani akartam a vámpírnak.
A vér gondolata, őrült viselkedése libabőrt varázsolt egész testemre. A félelem megtörte varázsát Pierre-nek, így most reális gondolatok vonaglottak fejemben. Szerettem volna láthatatlanná válni, de ez csak naiv remény volt. Könyvek zúdultak a földre, s ahogy egyre közeledett, kivágtam a sorból. A fegyverként szerzett támaszt a közeledő lénynek vágtam. De a szeméből áradó sötétség elvakított. S bebizonyítva, hogy már az általános iskolában sem voltam képes pontosan célozni, valahová néhány méterrel arrébb véltem megtalálni dobásommal vámpíromat.
Félelemittas sikításomnak tenyerem állta útját. Friss vér serkent öklömből. Túl erősen haraptam félelmemben összeszorított kézfejemet, így megsérültem. Pedig még meg sem érintett a nyomomban lihegő vadállat. Én idióta barom!
– Takarodj a közelemből!
Ordítottam bele a könyvtár csöndjébe reszkető hangon. Nem láttam a vámpírt, de éreztem, hogy még nem menekültem meg. Az ajtóra feszített rácsba kapaszkodtam, s ami csak erőmből telt, megrángattam. Túl erős volt. Mit sem értem.
– Segítség! Könyörgöm! Valaki segítsen! Kérem! Itt van egy vámpír, aki meg akar ölni! Könyörgöm!
Hangos üvöltésemnek csak a rám törő kétségbeesett sírásom állta el útját. Némán rángattam egy ideig a rácsot. Mire azonban végkimerülten a földre rogytam, Pierre is megkerült, s már ott magasodott fölöttem. Nem akartam, hogy megérintsen… nem akartam hagyni, hogy megérintsen. De az egyetlen, amit tenni tudtam a férfias erőnél többet birtokló természetfelettivel, hogy végtagjaimba rekedt erőmből ütöttem, rúgtam… majd újrapróbálkoztam. Lesújtottam öklömmel, cipőm orrával eltaláltam sípcsontját, téptem ruháját, de csak magamat fárasztottam.
Küszködésem kifullasztott. A poros levegő megülte tüdőmet. A félelemtől fulladozni kezdtem. A legjobb ötletem volt, hogy még azelőtt végzek magammal, hogy ennek a kegyetlen gyilkosnak kezeibe taszít erőtlenségem.
– Nem ölhetsz meg… nem lehet. Nem öldökölhetsz csak úgy, ahogy neked tetszik! Nem vagyok mihaszna… fiatal vagyok, érted? Ne nyúlj hozzám! – üvöltöttem rá minden adrenalin löket kezdetén, s suhintottam egy esetlent kezemmel.
– Segíthetek… ha nem ölsz meg, segíthetek neked. Bármit megteszek, ha nem kell meghalnom. Félek meghalni. Nem is érdemlem meg, hogy meghalljak! Még… én… de hát mindent megmondtam, amit hallani akartál! Még a könyvet is megkerestem neked. El szeretnék menni. Kérlek. Egy senki vagyok, tudom… de ne ölj meg. Kérlek… csak engem ne.

Az egész testem reszketett a félelemtől. Esetlenül húztam meg magam a rács tövében, mintha csak azt reméltem volna, hogy ott nem ér el a férfi hideg keze. Nem ereszkedett le hozzám, nem ütött, nem sújtott le rám ugyanazon harcias csapásokkal, mint amiket én igyekeztem teljes erőmből rám mérni.
Ordításától görcsbe rándult a gyomrom, s mintha csak kényszerítettek volna, hangom elhalt. Nem mozdultam, vagyis nem akartam, de a sírás elemi erővel vette át testem felett a hatalmat, s a mélyről jövő zokogás megmérgezte izmaimat. Szerettem volna nem sírni, azt mutatni, hogy nem félek tőle. De a nyomorult életemet jobban féltettem, mint azt hittem.
Voltak éjszakák, hogy csak forgolódtam, a legnagyszerűbb módot keresve öngyilkosságom elkövetéséhez. Víz alá buktam, hogy tüdőmet vízzel roncsoljam össze, ittasan az ablakpárkányba kuporodtam, hátha elvesztem egyensúlyom, s ha már az erkély korlátjáról nem szédültem le, nem csúszott meg a lábam, majd innen sikerül. De a borotvapengék bőrbe tépő sikolya sem állt messze terveimtől. Mindet próbáltam, ami csak a közelembe jött. De gyáva voltam… s mindhiába. Keserű létezésemnek örömforrása nem fakadt már, elnyíltak rügyei régen a hervadt kórónak, de bízva bíztam, s hittem, hogy ez még nem lehet mindennek a vége.
Saját magam öncsonkításától is visszarettentem, hát hogyne szállt volna minden bátorságom inába, mikor egy kiszámíthatatlan lény marionett bábuja vagyok. Cérnára fűzve húz jobbra, majd balra a fizikai erő. S a vámpír hol egyik, hol másik oldalamba mártja kését. Már csak némán sírok, ahogy arra gondolok, mennyire semmit nem jelent könyörgésem egy hidegvérű ragadozónak.

Nem sikítottam fel, és többet már ütni sem próbáltam. Hogy is tehettem volna a testemre nehezedő nyomás alatt? Közelségétől fulladozva lendítettem végkimerültségemben kézfejemet, mire csak azt értem el, hogy falhoz szegezte törékeny csuklómat is.
Bámultam magam elő, áttörve könnyeim tengerén. De bár ne tettem volna. Akkor nem rémülök meg újra attól a két hegyes szemfogtól. Természetellenes volt. Visszataszító. Néha már betegesnek nevezhetőek voltak fantazmagóriáim, így most azon meg sem lepődtem, hogy míg beszél a nyaki aortában áramló vérről, én már orromban éreztem szagát a vörös cseppeknek.
Egyetlen perc volt, míg a vámpír gyengített fogásán, de ezt kihasználva, máris rántottam magamon egyet. Míg eddig legalább láttam következő lépését, most már háttal álltam neki. A zakó anyaga alól is felsejlő erős karja kígyóként siklotta körbe derekamat, s kötözött neki a férfimellkasnak.
– Ne, Pierre… haza szeretnék menni.
Mielőtt újra könnybe lábadtak volna szemeim, így próbálkoztam. Ráfűztem ujjaimat a hideg rácsokra, s a távolba bámultam. Gondolatban már az utcafronton jártam. Láttam a szélesre tárt tölgyfaajtót. De kár volt. A váratlanul ért fájdalomra újra menekülési kísérlettel válaszoltam. Ez azonban kudarcba fulladt, úgy tartott. Lüktetett a fájdalomtól nyakszirtem, s menten össze kívántam esni.
– Gyűlölöm… gyűlölöm…
Egyre csak hajtogattam, míg el nem távolodott tőlem. A percek alatt, úgy éreztem, több liternyi vért nyert ki szervezetemből. Megszédültem, de még tisztességesen elesni, s megsérülni sem voltam képes, úgy tartott a vámpír. Kezem kíváncsi izgalommal kúszott fel a vérben úszó pulóver anyagán, míg rá nem lelt a vérző sebre. Tenyeremmel elcsitítottam a vérzést, hogy ne veszítsem el az eszméletemet, ezáltal ne legyek még jobban kiszolgáltatva a férfinek.
– Nem élveztem, egyáltalán nem élveztem. Fájdalmat okoztál nekem! Nem értem, hogy ebben mi az élvezetteljes… mit élvezel te ebben? – újra ordítottam, s minden gyengeségem ellenére is visszatért belém az élet. El akartam lökni a számba kerülő csuklót, hogy még véletlenül se kelljen éreznem azt a gusztustalan fémes ízt, amit vére hagyott maga mögött. Nőietlenül, de köpni akartam, kiprüszkölni vérét.
– Pierre! Mit művelsz?! Te egy beteg állat vagy!
Egy vámpírt neveztem betegnek, akiről még annyit sem tudtam, mint elszalasztott szakirányomról, sebészetről. Segítenie kellett volna, máshogy tudtomra adni szokásait, beavatni terveibe. De nem… csak kényszerített, és úgy adott, hogy nem mondhattam mást, mint köszönöm.
Mikor eszembe jutottak előző szavai, miszerint csak úgy menekülhetek meg, hogy minden szavára ugrok, hűséges szolgaként eleget teszek elvárásainak, megmarkoltam alkarját, s már én húztam közelebb magamhoz a vérző felületet. Nem szívtam, én ezt nem élveztem. Nem tudtam még utánozni sem, amit az előbb ő velem tett. Hagytam, hogy a vércseppek maguk találjanak maguknak utat a folytatáshoz. Én pedig csak könnyeimet nyeltem, nem tudva, mit teszek pontosan.

– Nem a… - ellenkezni akartam, s bevallani újra és újra őszinte gyűlöletemet a férfi iránt, viszont megnehezített dolgomat az agyamra nehezedő súlyos felleg, amitől az összes valódi döntésem, érzésem, gondolatom egy elzárt üregébe került agyamnak, melyet súlyos láncok ölelése védett. Amit azelőtt mondtam volna, hogy vére körbe járta szervezetemet, most önostorozásra késztetett. Hirtelenjében gyűlölet támadt bennem, amiért szavaimmal csalódást kívántam okozni a vámpíromnak. Ösztönszerűen váltak ki belőlem a tettek és szavak. Mégsem mosolyogtam hozzá, nem nevettem, és ha a mellkasomat boldogság töltötte is ki, amiért egy nagyszerű(?) vámpírt szolgálhattam, lesújtó volt a bennem uralkodó kettősség. Talán egyszer majd végleg kihal belőlem az a rész, aki én voltam? Talán.
– Mindent megteszek neked, mert ezt ígértem. A szolgád leszek, Pierre.
Ebben nem volt semmi reális. Belül végtelenül düh szorongatott, s nem tudtam megfeledkezni róla, milyen módon tett képtelenné az önálló életre a vámpír. Mintha függtem volna tőle, és ha nem is akartam beismerni, de a pillantása, amivel rám nézett, kielégített. Folyton égő belsőmet, csak ez csitította.
Megőrültem. Megőrjített.
Farmeron keresztül is jól éreztem, hogy combomra sikló ujja alatt összerándul a bőröm, és nyughatatlan vágy kerít hatalmába. A különös érzések beették magukat agyamba, de még így sem szoktam hozzá, hogy a szemgödreimben ülő könnyek után, hogy jöhetett ahhoz az agyam, hogy szexuális vonzalmat érezzek iránta.
A józan eszem felmondta a szolgálatot.
– A szexrabszolgád leszek? Ennél többet is adhatok neked. Többet is tudok. Nem érheted be ennyivel…
Ami még megmaradt belőlem, s ami még szavakat facsart ki belőlem, az a büszkeségem volt. Konok egy érzés. De örültem, hogy küzdhettem ezzel a vámpírral, akit nem tudtam rühellni, ahogy szerettem volna.
– De én minden kérdésedet teljesítem… szóval, ha ezt akarod.
S ha nem állított meg, akkor belemarkoltam a pulóver alsó peremébe és lerántottam magamról az anyagot, hogy meztelenül is láthassa, ami a mai naptól birtokában állt.
– Te akarod levenni, vagy csak fárasztana? Vegyem én?
Újra engedélyére vártam, s addig farmernadrágom gombján járattam ujjaimat, hogy a vámpír szabadon dönthessen. Bőrömön a félelem pihéi ültek. Ennyi maradt a valódi akaratomból. Szenvedélyt keltett bennem, vágyakat, érzelmeket. Pedig csak a combomat érintette.
– Ki vagy te Pierre Godin? Miért kellek én Istennek?
Ó, hát persze, hogy a hányinger kerülgetett, mikor kifordultam magamból, s úgy csüngtem szavain a vérszívónak, mintha az cukorka volna.