Még mindig rémálmok gyötrenek, és mióta a fiam meghalt, nem látok mást, csak a lángokat. Azokat, amelyek felemésztették a házamat, benne a fiammal. És azok a lángok felemésztettek valamit bennem is. Valami fontosat, valami emberit, amit valószínűleg már sosem kapok vissza.
Kár ezen gondolkodni - túrok bele félhosszú, sötét fürtjeimbe, és ülök fel az ágyamban, hogy a fürdő felé vegyem az irányt, és egy forró, levendula illatú fürdőt veszek. Nagyanyám szintén boszorkány volt, akárcsak én, és anyám, szerinte a levendula segít. Nem tudom... elmerülök a kádban, lehunyom a szemem, érzem, ahogy a nehéz pára az orromba kúszik, eltelíti a tüdőmet, a lila illat az orromba mászik, de nem vagyok nyugodt. Nem vagyok jobban.
Hamarosan kimászok a kádból, hogy rendbe szedjem magamat. Hajamat megszárítom, a fürdőben teszek-veszek még, szemeimet kiemelem fekete festékkel, ajkamra sötét skarlát rúzst kenek, mely tökéletesen illik a vörös blúzomhoz, melyet fekete, magas derekú szoknyába tűrök most. Bőrszínű harisnyába bújtatott, karcsú lábfejemet fekete magas sarkúba csúsztatom, mely tökéletesen passzol kecses lábaimra. Fekete szövetkabátot kanyarítok vállamra, bőrtáska kerül a vállamra és már nyitom is a bejárati ajtót, majd kulcsra zárom magam mögött.
Fekete, régi típusú Mercedesembe ülök, elfordítom a slusszkulcsot, és kitolatok a parkolóból. Imádom ezt az autót. Imádom a száguldást, imádom a szabadság érzését, amivel szinte megkoronáz. Imádom, ahogy felbőg a motor. Néha még mindig hiányzik a gyerekülés a hátsó ülésről, de már hozzászoktam ahhoz, hogy nem látom.
Hajnalban még nem olyan nagy a forgalom, a Nap még nem kelt fel, sokan csak most fordulnak át a másik oldalukra, vagy bújnak oda a szeretett félhez. Én meg, mint egy eszelős, kihasználva, hogy üresek az utak, padlógázzal hajtok végig New York utcáin, mit sem törődve a táblákkal, a villanyrendőrökkel vagy a gyalogosokkal. Természetesen nem ütök el senkit, és senkit nem veszélyeztetek. Tényleg majdnem teljesen üresek az utak és az utcák. A hét közepe van, szerda, nem nagyon jön haza senki bulikból.
A nekem kijelölt helyen parkolom le a szépségemet, nem messze a Múzeumtól. Ide csak én parkolhatok, a múzeumigazgató, ez a hely nekem van fenntartva, s ha valaki mégis ide merészelne furakodni - bármikor -, az számíthat a rendőri büntetésre. Kiszállok a fekete csodából, és becsapva magam mögött az ajtót, már a robosztus épület felé haladok. Behajlítva a kulcsokat tartó kezemet, vállam fölött kapcsolom be a riasztót, és már megyek is tovább, határozott, magabiztos léptekkel.
A múzeum utcafront felöli részén haladok végig, épp telefonom kijelzőjén nyomkodva a billentyűket, válaszolok egy fontos e-mail-re, ami egy iskolai csoportot érint, akik pénteken meg akarják látogatni a múzeumot. Vagyis, a tanárnő akarja elhozni a tizenegy-két évesekből álló osztályát ide. A gyerekeket meg nem tudom, hogy érdekelni fogja-e, de valahogy nem is köt le a dolog. Jöjjenek! Üzenet elküldve, még visszavan hat e-mail, amire válaszolnom kell... nagyszerű.
Épp a bejárat felé masírozok, amikor az egyik padon férfialak üldögél. A lámpa gyér, narancsos fényében látom az arcát, annak fáradt, ám ismerős vonásait. Még nem szólítom meg, csak, amikor közelebb értem hozzá, s már biztos vagyok a dolgomban.
- Guile - szólítom meg a férfit, kit ezer közül is felismernék. Nem csoda, régi ellenfelem, vetélytársam, versenytársam, vitapartnerem, vagy, ahogy tetszik. Ellenségek vagyunk. És hallottam olyan pletykákat, hogy most már bérgyilkosként is funkcionál. Ennek egy kicsit örülök, hiszen régi vetélytársammal most megint versenyezhetünk. Legyen szó munkáról vagy 'csak' varázslásról.
Nem zavartatom magam, leülök mellé. Bal lábamat átvetem a jobbon. Nem tudom, mit mondhatnék. Mit mondhatnék, ami helytálló lenne? Tudom, hogy mi történt a családjával, a mágusok között úgy terjedt a szóbeszéd róla, mint a futótűz, egy meleg, nyári napon.
- Szarul nézel ki – közlöm vele szárazon, rá sem nézve, helyette magam elé összpontosítok.

Természetesen én az elsők között voltam, akik tudtak a tragédiáról, a kegyetlen, lelketlen gyilkosságról. Akkoriban nem csak Gavin-, de én is gyászoltam. A barátomat, Karrist.
A kezdetektől, megismerkedésünk első pillanatától jóban voltam a nővel. És egyenesen gyűlöltem, amiért pont azt a fickót választja, akitől falra mászok, aki az ellenségem, a vetélytársam – legyen szó bármiről. De mit tehettem volna? Ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét? Ki vagyok, hogy megfosszam a boldogságától? Persze... azokban az időkben én is más voltam. Nem tettem semmit. Ha mindez ma, itt és most történik, Gavin halott lenne. Nem azért, mert elvette a barátomat, hanem azért, mert már vérre megyek. Karristól, és a kapcsolatuktól szó sem lenne, és bár tudom, ha Karris élne, ellenezné a civódásunkat; az egész arról szól, hogy már nem játszadozok. Már gondolkodás nélkül ölök. Rutinszerűen. És ez veszélyes. Ha pedig haragból, szívből ölök, az még veszélyesebb. Sokkal. Olyan vagyok, mint valami ragadozó, mint egy pusztító vihar, mely mindent elmos az útjából, hurrikán, mely elsöpör mindenkit, aki az útjába áll, és összezúzza az emberek gyenge porhüvelyét; legfőképpen a szívekre vagyok kiéleződve.
Karris három éve halt meg, akkor, amikor Danny négy éves volt. Akkor még emberi voltam, és a beszéd után, amit a temetésen mondtam, Gavinhoz léptem és kifejeztem a sajnálatomat. Akkor azt mondtam neki, hogy mélyen együtt érzek vele, és átérzem a fájdalmát. Hogy tudom, nem volt felhőtlen a kapcsolatunk - főleg azután az összecsapás után -, de ha segítségre van szüksége, keressen. Komolyan gondoltam, a gyűlöletem ellenére is. Nem tudom, hogy ő ezt tudta-e, ahogy azt sem, hogy most emlékszik-e szavaimra és ígéretemre. Remélem, hogy nem. Nem valószínű, hogy segítenék neki, talán csak pénzügyileg, de arra nincs szüksége. Megváltoztam, egy év alatt teljesen átformálódtam, Danny halála megviselt, és kihozta belőlem a legrosszabbat. Nem érdekel Gavin fájdalma, ahogy másé sem.
Ahogy leülök mellé, és kényelembe helyezem magam, figyelmemet nem kerüli el öltözékünk hasonlósága. Pont, mint a legnagyobb, legpusztítóbb összecsapásunkkor. Egy jel volna? Remek! Ha ezúttal is harcolni akar, legyen. Csak meg ne bánja... most vagyok erőm teljében, most értem el azt a pontot, hogy ösztönből ölök, mint egy vadállat, mint egy robot, amit ölésre programoztak be. Nem ismerem a kegyelem és a megbocsátás szavakat, ahogy a feladást sem. Azt hiszem, ha mostanában összecsapnánk, újra, az valamelyikünk végét jelentené. És nem az enyémet. Hallom, amint a szíve dobog, egyenletes ritmusban. Már alig várom, hogy ugyanez a szív zakatoljon, miközben Guile kegyelemért könyörög, melyet nem fog megkapni, hogy aztán kitéphessem szívét mellkasából és porrá zúzzam.
Nevetésére felvonom egyik szemöldökömet, és szemem sarkából ránézek.
- Vannak dolgok, amik nem változnak, Guile - azt hiszem, egész ismertségünk során csak akkor szólítottam a férfit keresztnevén, amikor a temetés után beszéltünk pár szót. Az a nő viszont már rég nem él.
Szavai meglepnek. Fogalmam sincs, miről beszél. Guile eléggé ismert, mágus körökben, akárcsak cseppet sem szerény személyem, de nem igazán hallottam róla mostanában. A szóbeszéd szerint a gyilkosra, vagy gyilkosokra vadászik, azóta is. És, bár volt egy vérfürdő, amit ő rendezett, ezen kívül nem hallottam semmit. Ami azt jelentené, hogy nincs is semmi. De, úgy tűnik, mégis történt valami... viszont az sem kerüli el a figyelmemet, hogy valaki a nyakamra küldte Guile-t. Miért? És ki az? Mit akar, mik a céljai az illetőnek? Újabb kérdések, melyek megválaszolásra várnak. És nagyon úgy tűnik, hogy még váratnak is magukra, ugyanis a férfi épp oly' tanácstalan, mint én.
- Fogalmam sincs róla, hogy miről beszélsz - nézek rá megütközve, nemlegesen megingatva a fejemet. Egyedül azt tudom, hogy nem szórakozik, és nem viccelődik. Ezzel nem, Karris halálával soha. De érdekel a dolog. Az is megfordul a fejemben, hogy ez csak valami csapda. Bár... kétlem. Karrist nem keverné bele a hülye kis játékaiba. Túl fontos neki a nő emléke ahhoz, hogy mocskos célokra használja fel. Tudom, mert bármilyen kegyetlen és gonosz nőszemély vagyok, én sem használnám fel Danny emlékét, sem pedig Evant a céljaimhoz. Nem, őket nem, bárki mást gondolkodás nélkül, igen.
- Mit írnak abban a levélben? - kérdezem, összevont szemöldökkel. Tudni akarom, hogy ki játszadozik velem, ki kever bele olyan dolgokba, amikhez - kivételesen - semmi közöm.