Will and Carry

"Élj ahogy szeretnél, mert
ki tudja hány holnapod lesz!"

Néha annyira jó lenne normális életet élni, vagy egyáltalán normálisnak lenni. Mert bár az igaz, hogy elég jól eljátszom a szerepemet és tök jól be is illeszkedtem az emberek közé, de jó lenne emberien is élni. Lebetegedni, meggyógyulni, aztán újból lebetegedni, elmenni egy orvoshoz, gyógyszereket szedni, kínlódni a láztól, majd nagy nehezen meggyógyulni... aztán megöregedni és meghalni, pontosan akkor, amikor annak eljött az ideje. Szerintem egyáltalán nem normális ez a világ, amibe belecsöppentem, meg amibe mindannyian benne vagyunk. Az egész világ romlott, gusztustalan. És milyen jó is az egyszerű halandóknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi történik körülöttük, mindaddig persze, amíg áldozattá nem válnak. Mert így jobban belegondolva, pont olyan nyomorúságos sors vár rá, mint rám is, annyi különbséggel, hogy talán nekem nagyobb a túlélési esélyem, bár nem olyan sokkal. Akkor feltenném én azt a kérdést, hogy igazából miért is kell mindig mindent a gonosznak uralnia? Egyszerű a válasz... mert könnyebb eltaposni a gyengét, mint segíteni rajta. A legnagyobb baj pedig az, hogy ennek sosem lesz vége... mindig Ők fognak győzni. Ezért kéne távol tartanom magam a világtól, ezért kell minél emberibben viselkedjek, és pontosan ezért döntök úgy, hogy kihasználom azt, hogy éppen szabad napom van – úgy ám, mert egy normális embernek dolgoznia is kell a megélhetőségért -, és ezért ülök itt egymagam a Hell mosdójában és próbálom kitalálni, hogy pontosan mit is kezdjek magammal. Az a probléma, hogy így, hogy szórakozni jöttem – vagy valami olyasmi -, csak még jobban belátom, hogy egyedül vagyok. Nincsenek barátaim, nincs családom. Senkim sincs. És erről csakis én tehetek, mert túlságosan kevés bizalmam van az itt élőkkel szemben. Hát, hogyan is bízhatnék bárkiben is, mikor fogalmam sincs, hogy ki milyen lény lehet.
Van, vagy volt - vagy fene se tudja -, egy barátom, akiről nem is olyan rég kiderült, hogy egy azok a szörnyek közül, akiket kerülnöm kéne, és talán már csak idő kérdése és mindenkinek elmondta, hogy ki vagyok. Hogyan is ülhetnék odakint ennyi ember közül, mikor tudom, hogy az életem forog kockán? Bár erre előbb is gondolhattam volna, hiszen simán maradhattam volna otthon, biztonságban. Miről beszélek? Hiszen Dorian tudja, hogy hol lakom... azt is, hogy hol dolgozok. Lényegében bárhova mehetek, mert számomra minden egyes hely maga a Pokol. Kivéve persze, ha nem hagyom el New Yorkot, de ez sem biztosíték, hiszen ezek a fenevadak mindenhol ott vannak. A fenébe is! Össze kell szednem magam. A családom meghaltak, nincsenek. De én még élek, és élni is fogok. Ha bárki is tudná, hogy ki vagyok, ha Dorian bárkinek is elmondta volna, akkor valószínűleg most nem itt állnék egy mosdóban és nem nézném magam a kagylónak támaszkodva a tükörben.
Veszek egy mély lélegzetet, aztán belenyúlok a táskámba és kiveszem a vörös rúzsom, amit magammal hoztam, aztán húzok egyet meg még egyet vele a számon. Jobb lenne ha haza teleportálnám magam, amíg egyedül vagyok itt, nem? Á, dehogy is. Egy emberi élettel együtt jár a kikapcsolódás is, a csalódás a szerelmével kapcsolatban, szóval azt hiszem minden normális. Még egy kicsit itt eltöltöm az időt, aztán mihelyt tökéletesen készen állok rá, visszamegyek és szerzek barátokat.

caroline & william

you’ve come to the wrong place, darling!

Mára már kib*szottul elegem van a sok szarból, ami azóta ömlött a nyakamba, hogy király lettem. Sosem vágytam hatalomra vagy nem nagyobbra, mint amim van/volt, én csak a magam szemétdombját akartam, ahogyan az elmúlt egy évtizedben mindig. Nem voltak világmegváltó terveim, mert nagy ívben szarok a világra őszintén szólva. Amíg a magam érdekeltségei rendben vannak és megkapom, amit akarok, addig rendben vannak a dolgok és azok megfelelőek is nekem.
Csakhogy nem rég megváltoztak ezek a dolgok. Megöltem a királyt és átvettem a helyét, most pedig rendben kell tartanom egy királyságot. Lassan mindenki megszokja az új felállást, én is. Ma este azonban nem vágyom többre, minthogy a Hellben tölthessem el az időmet. A bár az otthonom, most is itt lakom. Nem költöztem be a királyság központjába. Egyelőre maradok itt és pont.
Az este a Hellben teljesen és tökéletesen átlagos. Hétköznap lévén a forgalom is átlagos. Nem panaszkodhatok, ilyenkor is szépen megtelik a bár. Az átlag emberek nem tudják, hogy mi is vonzza őket ide annyira. Pedig erre egyszerű a válasz; én. Nem a külsőm vagy a nevem, hanem az engem körüllengő sötét energiáim, amelyek a bennem lakó, alaktalanul formálódó, lüktető, jeges sötétségből táplálkoznak. A halandók mocskos, romlott lelkét megfogja ez és hívogatja, csalogatja.
Pontosan tudom, hogy egy lélek mennyire merült el a rothadásban, mennyire él benne a sötétség és gonoszság. A hasonló pedig vonzza a hasonlót. Én meg több, mint kellemesen megélek ebből.
Az éjszaka egy pontján valami tyúk annyira beb*szik, hogy világáról sem tud. Botrányt csinál, nekem pedig első gondolatom, hogy kib*szom innen a p*csába. Csakhogy a mosdóba megy. Én meg utána, mert az én báromba nem kell a cirkusz. Nevetséges lenne, ha egy királyságban akarnék rendet tartani úgy, hogy ezt még a saját báromban sem tudom megtenni. Minden gond nélkül lépek be a női mosdóba a részeg nő után, aki berontott az egyik csészéhez és most épp oda üríti gyomra tartalmát. És ekkor látom meg a szőke és feltűnően szép nőt. Nem ember, ez azonnal feltűnik. Nem a szaga vagy a külseje, hanem a lelke miatt. Illetve annak a romlottsága az, amit érzékelni vagyok képes és az bizony más, mint ennek a lánynak a lélek „lenyomata”.
Lélektelen fekete szemeim végigpásztázzák őt tetőtől talpig. Ki lehet és ami a nagyobb kérdés mi lehet ő? Nem lengi körül a farkasok és a vámpírok jellegzetes szaga. Kis terpeszben állok meg, mindkét karomat összefonom magam előtt és képembe lógó hajam alól figyelem a szőkeséget.
- Minden rendben? – hangom mélyen szántja át a helyiséget. Nem foglalkozom azzal, hogy én jöttem a női mosdóba. Érdekel ez a fiatal vagy annak tűnő nő és bosszant, hogy egyelőre fogalmam sincs, hogy mivel is állok szemben.
Utánam nyit be az egyik pincérnő, ő is látta a részeg vendéget. A fejemmel intek, hogy melyik csészét okádja épp tele a csaj, az alkalmazottam pedig kötelességtudóan lép mögé, markolja fel annak haját és közli vele, hogy taxit hívott neki, kikíséri hozzá. Én nem mozdulok a helyemről és tekintetemet egyetlen pillanatra sem veszem le arról, aki ma felkeltette az érdeklődésemet.

✗ words ✗ music ✗ note

Will and Carry

"Élj ahogy szeretnél, mert
ki tudja hány holnapod lesz!"

Az a baj a legtöbb halandóval, hogy nem tudják értékelni, hogy az egész világon csak Ők azok a teremtmények, akik igaziak. Mert lássuk be, hogy nekünk különlegeseknek és annak a sok szörnyetegnek nem kéne itt lennünk. De persze azok az ártatlan emberek honnan is tudhatnák, hogy mivel vannak körbe véve? Meg amúgy is... ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogy kinek hol is van a helye valójában? Ez csak egy megállapítás volt. Tudom, hogy a felfogásomat senki nem érti meg, de hát miért is kéne megértenie bárkinek is? Azok a szörnyek rengetegen vannak, csoportokba, egymás családjaként. Én meg... a családom halála óta egyedül vagyok, és még csak véletlenül sem találkoztam hozzám hasonlóval, ami elég hátborzongató. A vámpírok és a hozzuk hasonló lények a felelősek mindenért. Talán mindenki más az én helyemben bosszút forralna, de mind ehhez én túlságosan is gyáva vagyok. Meg amúgy sem tudnék mit kezdeni a fenevadakkal egymagam. És ahelyett, hogy itt nézem magam a tükörben és butaságokon töprengek, jobb lenne, inkább visszamenni a normálisak közé és a lehet legemberibben viselkedni.
Lépteket hallok. Kiegyenesedek, bár még mindig a tükröt bámulom. Mikor kinyílik a mosdó ajtaja, reflex szerűen nyúlok a hajamhoz, mintha éppen azt igazítanám, bár a tükörben cseppet sem magamat figyelem már, hanem a lányt, aki olyan sebességgel halad el mellettem, mintha súlyos gyomormenési problémákkal küszködne, bár nem csak, hogy bűzlik az alkoholtól, de valószínűleg még két lábon se tudnám megállítani egyenesen, nem, hogy egy lábon. Mihelyt elérte a kiszemelt helyét, hallom, hogy valóban nem a gyomorprobléma a hibás, hanem az a fránya alkohol. Sosem értettem ezt a hóbortjukat az embereknek. Miért jó addig inni, amíg ilyen kába állapotba nem kerülnek? Miért nem isznak csak addig, amíg úgy érzik, hogy bírják? Ez eléggé beteges állapot már, de, hogy pont egy lány.... Hát az eléggé szánalmas. Természetesen nekem semmi közöm hozzá, de a helyében én biztosan elsüllyednék szégyenemben.
Egy fintor kíséretében megfordulok, hogy ne lehessek pont én a szemtanúja ennek a cseppet sem nőies viselkedésnek, de azért még egyszer a hang után pillantok, amit a részeg lány hallat. Elég undorító... de itt kéne hagynom? És ha rosszul lesz? Habár Ő kereste ezt magának, remélem, hogy következőkor kétszer is meggondolja, hogy mennyi alkoholt fogyaszt majd. Gondolataimból egy férfi hang ébreszt fel. Rémülten fordulok felé.
- Öhm... igen, persze. Éppen menni készülök. – Válaszolok kérdésére, majd egy mosolyt is erőltetek magamra. Közben pedig figyelem ahogyan a lányt kiviszi az egyik pincérnő. Szuper. Most már nem kell legalább azon rágódnom, hogy mi történik abban az esetben, ha nem segítenék rajta. Nagyon úgy hangzik, hogy most már biztonságban haza szállítják, feltéve persze, ha képes arra, hogy megmondja a taxisnak a címét, de ez megint nem az én problémám. Viszont egy kicsit sajnálom, hogy mi lesz vele reggel, amikor magához tér. Igaz, hogy én még sosem voltam ilyen állapotban de úgy hallottam, hogy a másnaposság elég komoly betegség. A kezembe veszem a táskámat, de mielőtt bárhová is mennék, alaposabban szemügyre veszem a fickót, aki úgy bámul, mintha valami szellemet látna, vagy nem is tudom. Kezdem magam eléggé kínosan érezni. Elég sok minden történik ebben a romlott világban, és... mindegy. Talán valóban az lenne a legjobb, ha haza mennék és jó alaposan bezárkóznék az otthonomban. Nem igen tudok más olyan helyet, ahol egyedül lehetek, vagy ahol nem uralkodik rajtam a paranoia. Nem is tudom... van valami rossz érzésem ezzel a férfival kapcsolatban. Mi van akkor, ha Dorian küldte rám? Nem... Ő biztosan nem tenne ilyent. Meg amúgy is, minden bizonnyal csak a nemrég távozó lány miatt van itt. Vagyis most, hogy tiszta a levegő, akár távozhatnak is.
Ismét megengedek magamnak egy halvány mosolyt, aztán nem törődve azzal, hogy éppenséggel Ő az, aki ajtót tévesztett, megindulok a kijárat felé.

caroline & william

you’ve come to the wrong place, darling!

Ó, nem hiszem én azt, hogy éppen menni készül vagyis pontosan tudom, hogy egyelőre még nem engedem sehová. Ő lépett be az oroszlán barlangjába vagy annál egy sokkal rosszabb helyre. A gondolatra egy enyhe félmosolyra húzódik a szám. Régen megtanultam már, hogy milliónyi lehetőségem van arra, hogy magam mellett tartsak valakit és jelen pillanatban sok mindent forgatok a fejemben, de azok között nem szerepel, hogy ez a szőkeség ilyen könnyen lelépjen. Ó, nem!
- Sietsz? Mert ha nem, akkor szívesen meghívnálak egy italra. – közelebb lépek hozzá és szemérmetlenül nézek végig minden egyes csinos vonalán. Tulajdonképpen végiggusztálom őt a feje búbjától az lábujja hegyéig.
- Bár gondolom nem egyedül jöttél. Csak nem hagynának magára egy ilyen gyönyörű lányt a barátai, amikor szórakozni megy. – lélektelen fekete szemeimet még mindig rajta tartom és közben enyhén összébb is szűkülnek azok, ahogy tovább figyelem őt. Talán mágus lehet vagy… ha volna akkora mázlim, hogy egy igen ritka faj gyönyörű képviselőjével hozott össze a sors… Muszáj megtudnom.
Azt viszont nem tudom, hogy ő tisztában van-e azzal, hogy én mi is vagyok. Talán egy fiatal példány, aki még nem ismeri fel jól a fajokat. Micsoda mázli lenne, ha megkaparinthatnék egy még viszonylag ártatlan teremtményt, legyen az akár varázsló, akár egy sárkányszármazék.
Még közelebb lépek hozzá, most már pofátlanul közel és belesétálok a személyes terébe. Mélyen lélegzem be az illatát, ami egyébként is az orromba tolul. Bal kezem hirtelen indul meg felé és egy szőke tincset simítok ki az arcából, hátra a füle mögé. Fölé magasodom, elvégre magasabb vagyok nála.
- William vagyok. Hát te kedvesem? – kicsit felé is hajolok. Még nem tudom, hogy melyik faj képviselője lehet, de kettőre szűkítettem a kört. Na majd meglátjuk, előbb-utóbb ki fog derülni.
Elhajolok tőle és a kezem is leengedem, majd elállok az útból, hogy előre tudjam engedni.
- Csak utánad. - még rejtély számomra, hogy belemegy-e abba a talán nem is oly ártatlan italba, de legyen akárhogyan is, a mosdóban mégsem maradhatunk ítéletnapig. Ha elindult kifelé, akkor ragadozó tekintetemet végig rajtatartva megyek utána. Sötét, lélektelen energiáim most is körbelengnek, mint mindig. Elengedem az ajtót, ami könnyedén csukódik be mögöttem, amikor kijövök a mellékhelyiségből, követve a szőke lányt, hacsak nem gondolta úgy, hogy valamerre másfelé veszi az irányt.

✗ words ✗ music ✗ note: bocs, hogy rövid lett!

Will and Carry

"Élj ahogy szeretnél, mert
ki tudja hány holnapod lesz!"

Köztudott tény, hogy mostanság nem éppen a szerencsémről vagyok híres, de, hogyan is lehetne szerencséje egy hozzám hasonlónak? Az is kész csoda, hogy egyáltalán még életben vagyok. Bár elnézve ezt a fickót... hát nagyon úgy néz ki, hogy a tekintetével fel tudna falni. Nem tudom ezt hová tenni. Tipikus olyan pasasnak néz ki, akiért sok lány szíve tört már össze. Meg hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartom vonzónak, de... nem is tudom. Van benne valami hátborzongató. Ahogyan néz, ahogyan beszél... nem is tudom, hogy mit kéne tennem. Talán el kéne innen tűnjek, amíg nem késő, csak éppen az a baj, hogy így sosem fogok barátokat szerezni, ha mindenkit gonosznak látok. Nem engedhetem a paranoiámnak, hogy mindig legyőzzön.
- Hát... ami azt illeti, sietek. De egy ital még belefér. – Mondom mosolyogva, és közben reménykedek abban, hogy nem fogom megbánni. Bár valószínűleg nem itt a mosdóban fogunk italozgatni, hanem ki megyünk, és ott pedig már tele van emberekkel. Biztosan nem lesz baj, hiszen kétlem, hogy nyilvánosan csinálna is bármit velem. Ha bántani akarna, akkor eddig megtette volna, hiszen most vagyunk kettesben. Az meg, hogy úgy bámul, mintha maga az angol királynő lennék... hát, Istenem! Férfiból van.
- Nem. Természetesen nem vagyok egyedül. A többiek valahol odakint várnak rám. – Sosem voltam valami jó hazudozó, meg nem is szeretem az ilyesmit, de ha már rá vagyok kényszerülve, hiszen folyamatosan el kell titkolnom a létezésemet is... akkor gondolom, hogy nem hangzott annyira hihetetlenül. Higgye csak azt, hogy társasággal vagyok, akkor legalább ahhoz tartja majd magát, mielőtt bármit is tervezne velem. Tudom, tudom... már megint a rosszat keresem, de jobban szeretek felkészülni mindenre. Mert inkább csalódjak kellemesen, mint, hogy az ellenkezője. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra, hogy elterelhessem a gondolataimat erről az átkozott világról. Nehéz lesz, de egy próbát megér.
Ahogy még közelebb lép hozzám, a testem remegni kezd... azt hiszem a félelemtől. A szívem hevesen zakatol és nem tudom nem figyelmen hagyni a tekintetét, ami még mindig úgy mér végig, hogy érzem, hogy zavarban vagyok. Most kéne vissza lépnem, amíg nem késő. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet az az ital. Nyelek egyet, miközben a tekintetét kerülöm. Érzem, hogy az arcom ég, szinte biztos vagyok abban, hogy az egész fejem vörös.
- Én... öhm... Caroline vagyok. – Szégyenlősen rá mosolygok, aztán megkönnyebbülök, amint kicsit távolabb kerül hozzám. Huh... basszus. Miért érzem magam ennyire zavarban? Dorian volt eddig az egyetlen férfi, aki ennyire közel volt hozzám. De ez nem olyan volt mégsem, mint vele... olyan hátborzongató a jelenléte. Remélem nem bánom meg, vagy, hogy nem fogja itt nekem félre érteni a dolgokat. Hiszen csak barátkozni szeretnék. Semmi többi.
- De... tényleg csak egy ital. – motyogom, aztán megindulok kifelé. Végig magamon érzem a tekintetét, ami most már nem csak, hogy zavarba hoz, de lassan kezd idegesíteni is. Utálom mikor valaki bámul. – Talán mégsem annyira jó ötlet ez. – Mondom, aztán megállok. Bár már látni lehet néhány fiatalt, akik jól szórakoznak, mégsem érzem magam teljesen biztonságban. Hogyan rázzam le magamról?

caroline & william

you’ve come to the wrong place, darling!

Elégedett farkasvigyor mászik fel a képemre. Egy ital még belefér… Aztán pedig még meglátjuk mi fér(het) még bele.
Az, hogy egyedül van-e vagy sem, tulajdonképpen teljesen mindegy nekem. Nem az a fajta vagyok, akinek gondot okozna egy ilyen kis apróság, ha egyszer akarok valamit. Azt még ugyan nem tudom, hogy mit is akarok ettől a nőtől, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy hamarosan tudni fogom. Előbb azonban még információkra van szükségem, hiszen, amíg nem tudom, hogy micsoda ő és, hogyan lehetne hasznomra, addig aligha volnék képes azon agyalni, hogyan is tudnám belőle kinyerni a legtöbbet a magam számára.
- Ezt mindjárt sejtettem. De talán nem fognak kiakadni, ha megiszol velem valamit. Ennyire nem lehetnek… önzőek. – sármos mosoly kerül fel a képemre, de ettől lélektelen fekete tekintetem még ugyanolyan ragadozómódon vizslatja a szőkeséget.
Belesétálok a személyes terében. Érzem, hogy remeg, látom a pupilláit tágulni, hallom, ahogyan a légzése szaporább és felszínesebb lesz, látom mellkasa gyors emelkedését és süllyedését és még a szívverésének megugrása sem kerüli el a figyelmemet. Feltűnik a zavara is. Ettől pedig csak még inkább meg akarom szerezni, a bennem alaktalanul formálódó sötétség a lelkét akarja, annak legmélyebb bugyraiba mászik bele.
Megérintem és elpirul. Milyen bájos. Önelégülten vigyorodom el és az álla alá csúsztatom mutató ujjamat, ha pedig hagyja, akkor magam felé fordítom az arcát, hogy rám nézzen. Lélektelen fekete tekintetem íriszeit kutatja.
- Elpirultál Caroline. – a nevét úgy ejtem, mintha ízlelgetném. Szégyellős mosolya ingerli a ragadozót bennem és kifejezetten kíváncsi leszek arra, hogy milyen is lehet vérének íze.
Ellépek tőle, mert félelmének szaga még mindig intenzíven lengi körbe. Játszadozom, mint macska az egérrel, egészen addig, amíg meg nem tudom, hogy mit is sodort az élet a karmaim közé.
Magam előtt engedem ki. - Csak egy ital. – ismétlem meg a szavait, noha egyáltalán nem gondolom, hogy a ma este csupán ennyit fog tartogatni számunkra. Eszemben sincs egy ital után búcsút mondani neki és nézi, ahogy ringó csípővel távozik a báromból. Nem. Vagy legalábbis nem így.
Amikor megáll, könnyed mozdulattal kerülöm meg és lépek megint hozzá zavarba ejtően közel. Már a pult szélénél állunk. Intek a csaposnak, hogy jöjjön ide, de nem nézek rá. Sötét íriszem végig a szőkeségen tartom.
- Ugyan kedvesem. Egy italba még senki sem halt bele. És a bár tele. Nem esik bajod. – legalábbis nem az elkövetkezendő percekben. Fejemmel a tömeg felé intek magam mögött. Hiába van hétköznap, az idő telik és a sok elveszett lelket vonzza a belőlem és a bárból áradó, édesen hívogató sötétség.
Mikor a csapos odaér hozzánk, leadom a rendelést.
- A hölgynek egy vodkanarancsot, nekem a szokásosat. – nem kell sokat várnom, hogy megkapjam, amit kértem. Átnyújtom az italt a lánynak a magam Chivas-a pedig ott aranylik mellettem a whiskys pohárban. Fizetnem természetesen nem kell, hiszen a bár az enyém.
- Remélem nem bánod a választásom, de ha nem szereted ezt, akkor kérhetek neked bármi mást is. – mutatok a neki rendelt italra. Démonlétem ide vagy oda, ebben a világban nőttem fel, ráadásul egy nemesi családban. Az én időmben még a férfiak választottak és rendeltek a nőknek. A régi szokásokat pedig nehezen vetkőzöm le.
- Szóval Caroline, mondd mi szél hozott ma este téged ide? Lazítás a munka után? Mivel is foglalkozol? – leveszem a tekintetem róla, leülök az egyik bárszékre és a kezemmel mutatom a szőkeségnek is, hogy foglaljon csak helyet. Felkönyökölöm a pultra a bal karommal és ugyanezen kezemmel fogom meg a whiskys poharat is. Megforgatom benne az aranyló alkoholt, aminek a mozgását figyelem egy ideig, aztán újra a szőke szépségre emelem lélektelen fekete szemeimet. Kissé összeszűkülő tekintettel figyelem őt. Kezd idegesíteni, hogy nem tudom micsoda. Talán ideje lesz lassan nyílt lapokkal is játszani, hiszen az egészen biztos, hogy ő bizony természetfeletti. De várok még ezzel. Lássuk mire megyek azzal, ha csak iszogatunk és… beszélgetünk.

✗ words ✗ music ✗ note

Will and Carry

"Élj ahogy szeretnél, mert
ki tudja hány holnapod lesz!"

Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy sosem késő barátok szerezni. Csakhogy az éppen nem megy ilyen könnyen, tudva, hogy minden egyes ragadozó lénynek rám fáj a foga. És fogalmam sincs arról, hogy kivel lehet szóba állni és kivel nem, mert valahogyan mindenkiben látok valamilyen rosszat. A nézéséből, a pillantásából, a mosolyából... mindenkiben valahol máshol bukkan fel a sötétség. Ebben a fickóban viszont... nem is tudom. Már a puszta jelenlététől ráz a hideg. Az egyik felem legszívesebben elmenekülne előle, a másik viszont, adna egy esélyt ennek az ismerkedésnek, végtére is egy elég nyilvános helyen vagyunk.
- Nem. Biztosan nincs ellenükre. Bár minden bizonnyal azért figyelni fognak. – ezt próbáltam valami fenyegetésnek szánni, de nagyon nem úgy néz ki, mint aki megijedne az én nem létező barátaimtól. Az igazat megvallva elég ijesztő nézése van. Persze eléggé hozzá vagyok már ahhoz szokva, hogy a férfiak megbámulnak, annak ellenére, hogy szerintem semmi különleges nincs bennem – vagyis van, de ezt senki sem tudhatja -, de ez az ember... nem is tudom. Még sose nézett így rám senki. Vagyis, de. Talán egy valaki igen, de az már más mese, és egyáltalán nincs kedvem a múlton filozofálni. Hát mit mondjak... jobban szeretek a jelenben élni. Bár, ha már a jelenről van szó... ilyen zavarban nem is tudom megmondani, hogy mikor voltam utoljára. Dorianon kívül még soha senki sem ért hozzám... így.
Amint az állam alá nyúl, érzem, hogy csak még jobban elönt a pír, de felé fordulok és a szemeibe nézek. Még sosem találkoztam ilyen sötét szempárral, és talán szánalmasan hangzik, de pont ez miatt rémülök meg csak még jobban tőle. Megjegyzését elengedem a fülem mellett, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy ég az arcom, de nem tehetek róla. Megkönnyebbülök, amikor hátrébb lépik és bár tisztában vagyok azzal, hogy ha megiszok vele egy italt, semmi bajom nem lesz. Elvégre is azért jöttem, hogy szórakozzak. Ha meg tényleg nagyon veszélyben érzem magam, vagy esetleg túlságosan nyomulni kezd, akkor csak simán faképnél hagyom. Túl sokan vannak ahhoz kint, hogy bármi történjen is velem. Magabiztosan lépkedek előtte, bár végig magamon érzem a tekintetét, ami nem csak, hogy zavarba ejtő, de még bosszantó is. Minek kell úgy bámulni? És miért pont engem kellett kiszúrnia, mikor annyi sok más lány is van itt? Mindegy is... csak éppen ne bánjam meg azt, hogy rábólintottam. Okosabb lett volna otthon maradnom, elvégre is már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül vagyok, hogy nem is értem, hogy miért pont most kéne ezen változtatnom?  Úgy érzem, hogy rossz ötlet az az ital, de van valami ebben a fickóban... a hangjában.... jobbnak látom, ha mégis elfogadom azt az italt. Szégyenlősen pillantok a jól mulató emberek felé, aztán mosolyogva ismét Williamre pillantok.
- Jólvan. Nem bánom. – mondom, majd vállat vonok. Kicsit megzavar az, hogy anélkül kéri ki az italt, hogy megkérdezne engem. Ugyanis én nem igazán iszok alkoholt. Persze tudom, hogy egy pohártól semmi bajom nem lesz, csak nem szeretném, hogy ebből baj legyen. Mert a legtöbb férfi úgy csalja az ágyába a lányokat, hogy előtte jól leitatja. Igen, tudom. Már megint csak a rosszat feltételezem, de nem tehetek róla. Jobb felkészülni mindenre, mint, hogy bármi is váratlanul érjen majd.
- A vodkanarancs tökéletes lesz. – Felelem, aztán elveszem az italt, de nem iszok bele. Ismét körbe pillantok, keresek valami ismerős arcot, na nem mintha bármire mennék vele. Mert a munkám azzal jár, hogy sok embert sikerült megismernem, de nem épp barátkozás céljából.
- Igazából ma szabadnapos vagyok. Egy kávézóban dolgozok. Szükségem van egy kis... kikapcsolódásra. – motyogom, majd Őt követve én is helyet foglalok és az italomat kezdem bámulni. Köztudott tény rólam, hogy nem vagyok valami nagy beszédes és az ismerkedés sem éppen az erősségem. Vagyis... gyakran beszélek meggondolatlanul, de ez csak akkor történik meg, ha már ismerem az illetőt, akivel beszélek. De nekem tulajdonképpen fogalmam sincs arról, hogy kicsoda ez az ember, vagy, hogy ember-e egyáltalán. Mennyivel másabb lenne minden, ha legalább egy valaki lenne, aki pontosan olyan, mint én, aki segítene megbirkózni a tudattal, hogy nem mindennapi teremtmény vagyok.

caroline & william

you’ve come to the wrong place, darling!

Féloldalas, örömtelen mosolyba torzul a szám. Elveszi az italt, de nem kortyol bele. Nem kerüli el a figyelmem ez az apróság, noha túl nagy jelentőséget sem tulajdonítok neki. Mindenesetre én belekortyolok a magam whiskyjébe.
- Talán keresel valakit? – hangszínemben nincs nyoma különös érdeklődésnek. Felőlem kereshet akárkit is, nem rám tartozik és nem is akarom, hogy rám tartozzon, de az azért feltűnt, hogy nézelődik – talán – valaki után.
- Mm. Szóval szórakozni jöttél. És eddig, hogy alakul az estéd? Megkaptad, amiért jöttél? – ismét körbeforgatom az italt a poharamban és mindezt úgy, hogy megint követem az aranyló alkohol kergetőzését lélektelen fekete tekintetemmel.
Egyre több vendég szállingózik be az ajtón és a hétköznap este ellenére is egyre nagyobb a tömeg a Hellben. Nincs ezen mit csodálkozni, azokat, akiknek már eleve romlott a lelkük, vonzza a bár és mindaz az alaktalanul formálódó sötétség, ami bennem kel életre és leng körül, ahogy a helyet is.
Ismét a szőke lányt kezdem figyelni. - Mégsem megfelelő számodra az ital? Elvégre azért, hívtalak meg, hogy igyunk valamit, de ha nem szereted, akkor ez nehezen fog létrejönni. Rendeljek valami mást? – szemeim egyre inkább szűkülnek résnyire, ahogy őt figyelem.
- A barátaid… jól érzik magukat? – az, hogy valóban velük van-e itt vagy csak kitalálta őket, számomra teljességgel lényegtelen. Bár érdekel a válasza és az is, hogy vajon csak átejteni akart-e, amit megjegyzem nem igazán szokott sikerülni azoknak, akik megpróbálkoznak vele. Túl régóta járok már ezen a földön ahhoz, hogy legyen még olyan, amire ne számítsak a bolygót benépesítő élőlényekkel kapcsolatban.
- Mondd kedves, tulajdonképpen mennyire is sietsz vissza a barátaidhoz? – fekete íriszeimet az övibe fúrom. Még mindig rettentően érdekel, hogy ő mi is lehet és lassan körvonalazódik a fejemben, hogy miként is fogom kideríteni a dolgot.
- Volna kedved kijönni velem a bár elé? Rágyújtanék, de nem akarok itt és főleg nem lenne pofám az orrod alá fújni a füstöt, viszont örülnék, ha elkísérnél. – kiiszom a whisky maradékát és felállok a bárszékről, ezzel is jelezve a szándékomat. A bőrdzsekim zsebébe nyúlok és előveszem a cigarettatárcám, majd kiveszek belőle egy szálat és a tárcát a lány felé kínálom.
- Megkínálhatlak? – bal szemöldököm alig észrevehetően csúszik feljebb a homlokomon. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire nyuszi vagy finnyás és ki merészkedik-e velem. Ha nem, hát az sem gond, elvégre eljön az idő majd, amikor el akarja hagyni a bárt, de én már egészen biztosan nem eresztem úgy el, hogy nem kapok választ arra a kérdésre, ami azóta foglalkoztat, hogy megláttam ezt a lányt a mosdóban.
Hal elfogadja a dohányt és/vagy az invitálást, akkor elindulok kifelé a bárból, keresztül a tömegen keresztül. Időközben pedig hagyom, hogy gonosz, barátságtalan és fagyos energiáim láthatatlan csápokként öleljenek körbe.

✗ words ✗ music ✗ note: Bocs, hogy csak most!

Will and Carry

"Élj ahogy szeretnél, mert
ki tudja hány holnapod lesz!"

Muszáj lesz rájönnöm, hogy mi ez a sötét, hátborzongató, amit ezen a fickón látok, és lehetőleg még azelőtt, mielőtt késő lenne. Nem... ez már nem paranoia, amit érzek. Az egész kisugárzása... olyan ijesztő, Nem is tudom, hogy miért nem hagytam csak egyszerűen faképnél. Miért is kellett elfogadnom a meghívását? Talán csak azért, mert sosem tudhatom, hogy ki hogyan fogadja a visszautasítást, meg amúgy is... én szeretek az emberek kedvében járni, és szeretek kedves lenni annyira, amennyire csak éppen tőlem telik. Minden bizonnyal túl feltűnően nézelődök, de nem tehetek róla. Amikor veszélyben érzem magam, mindig így reagálom le, és még csak megmagyarázni sem tudom, hogy miért. Ez amolyan idétlen szokás nálam, pedig tudom, hogy semmi hasznát nem veszem.
- Nem. Csak szeretem nézni ahogyan az emberek táncolnak. – mondom egy félénk mosoly kíséretében és igyekszek nem nézelődni többet. Úgy sincs itt senki, aki a segítségemre jönne, ha baj van. Pláne, ha ez a fickó egy vámpír... én nem akarom, hogy bárkinek is baja essen miattam. Szóval csak nyugodtan megiszom az italomat, aztán elbúcsúzok tőle, haza megyek és holnapra elfelejtem, hogy milyen egy rémisztő alakkal iszogattam ma. Ja... bárcsak ilyen könnyen menne ez az egész. Az a baj, hogy túl sok dologgal vagyok körbe véve, és egyik sem olyasmi, amit el lehetne felejteni, vagy tovább lehetne rajta lépni. Ideje lenne már lassan feldolgoznom a sorsomat. Azt, hogy nem akármilyen lény vagyok, és azt, hogy nem lesz túl hosszú életem, csak addig késő, amíg egy fenevad rám nem bukkan. Vagy, amíg Dorian nem jártatja el a száját, bár benne valamiért bízok.
- Nagyon jól érzem... magam. – Az utolsó szót óvatosan ejtem ki, aztán megköszörülöm a torkomat. Óh, nem. Az ilyesmi sosem volt igazán az én műfajom. Sosem szerettem igazán bulizni járni, most sem igazán tudom, hogy mi értelme volt eljönnöm. -  Igen. Minden tökéletes volt. Talán holnap is jövök. – Igazából amúgy ezt kétlem, de azért hátha mégsem hazudok olyan nagyon szörnyen, mint ahogyan én hallom magamat.
Lényegében nem is igazán érdekel, hogy mit hisz el és mit nem abból amit mondok, csak reménykedek abban, hogy békén fog hagyni. Vagy, ha mégsem... ha mégis egy az a sok szörnyeteg közül... akkor remélem, hogy hamar túlesünk a dolgon és nem fog nagyon fájni.
- De. Az ital tökéletes. Köszönöm. – Felelem, aztán iszok egy kis kortyot. Hmm... tényleg nem rossz. Sőt, egész finom íze van. De azért mégsem akarom túlzásba vinni az ivászatot, mert minden bizonnyal az a lány is a mosdóban pont így kezdte, aztán tessék. A végén még a lábán is alig volt képes megállni.
- A barátaim? – a következő kérdése váratlanul ér, és el is kell gondolkodjak rajta. Szerencsére hamar kapcsolok. A nem létező barátaim felé pillantok, hiszen úgy sem tudja, hogy én a tömegből éppen kit is nézek. – Jaa, persze. Remekül szórakoznak. – Egy újabb kortyot iszok, majd idegesen csavargatni kezdek egy tincset a hajamból. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy mennyire nem használtam ki az eddigi fiatalságomat. És miért? Csak azért, mert félek kimozdulni a házból, mert folyamatosan attól rettegek, hogy mikor csap le rám valaki. Ha a családom élne, talán könnyebben tudnám kezelni ezt az egész dolgot. De így egyedül, azért... hát elég nehéz.
- Nem is tudom... – nem tudom, hogy mi lenne jobb. Ha itt, mindenki láttára esne bajom, vagy ha kimegyünk valahová, ahol minden bizonnyal kettesben lennénk... Na ott aztán azt tesz velem, amit csak éppen akar. Bár... mennyi erő is kéne ahhoz, hogy lángra lobbantsam? Nem igazán szoktam... sőt nem szeretem használni a képességemet, de ha oda kerül a sor, hogy megvédjem magam... akkor nem fogok egy percig sem habozni. – Nem bánom... de csak egy rövid időre. Aztán megyek haza. – válaszolom végül, remélve, hogy nem éppen a halálomra bólintottam rá. Én is leszállok a székről, majd a felém nyújtott dobozra pillantok és megrázom a fejem. Na még csak az hiányozna, hogy rágyújtsak. Magabiztosan követem kifele és lelkileg felkészítem magam mindenre, ami odakint várhat.

caroline & william

you’ve come to the wrong place, darling!

- Te is szeretsz táncolni? – a kérdés bár logikusan következik korábbi válaszából adódóan, a válasz tulajdonképpen nem igazán érdekel. Az emberi tömeg vonaglása ütemre sosem volt az általam kedvelt időtöltések egyike. Az viszont már sokkal inkább foglalkoztat, hogy mi is lehet Ő. Még mindig nem lehetek egészen biztos abban, hogy mely faj képviselője, bár sejtéseim azonban vannak. Leo sajnos pont ma szabadnapos, ha itt lenne, azonnal megválaszolhatná, hogy vajon jó felé tapogatózom-e vagy sem. Azonban a hiánya sem jelenti azt, hogy magamtól ne jönnék majd rá. Épp elég idős és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy joggal gondoljam magamról, az én eszemen túl járni már nem olyan egyszerű. Előbb-utóbb rájövök, amire rá akarok.
- Valóban? – lélektelen fekete íriszeimet a poharamról most ráemelem. Szemeim egy kissé még összébb is szűkülnek. Ha valóban jól érzi magát, akkor azt hiszem nem tudja, hogyan is kell igazán jól éreznie magát a bőrében. Sebaj, kettőnk közül legalább én tudom ezt. Lusta szfinxmosoly terül szét a képemen.
- Mindennap nyitva van a bár és szívesen látjuk az olyan különlegesen szép hölgyeket, mint amilyen te is vagy. – hangom olyanná válik, amitől joggal lehet másoknak olyan érzése, a bőre alá mászom. Ragadozóvá válik a tekintetem, bár nem hiszem, hogy valóban vissza akarna majd jönni ide. Pár pillanatig még képembe hulló hajam alól szemlélem őt, aztán lehúzom a magam italát és szóvá teszem neki, hogy ő még bele sem kóstolt a sajátjába. Figyelem, ahogy mégis az ajkaihoz kerül az üvegpohár szája és lecsúszik egy óvatos kis korty a torkán.
Nem követem a pillantását a „barátok” felé, helyette inkább az arcát és a rezdüléseit figyelem meg. Nem igazán hiszek abban, hogy társasággal van itt, de nem látom értelmét ezt az orrára kötni. Miért is rontanám el a szórakozást már most?
Megkérem, hogy jöjjön ki velem és igent mond. Felállok és ha ő is megteszi, akkor magam előtt engedem, nyitott, felfelé mutató tenyérrel az utat a kijárat felé, de nem arra, amerről a nagy tömeg ömlik befelé.
- Túl sok emberen kell keresztül vágni. – magyarázom, hogy miért is nem a főbejárat a cél, hanem azaz ajtó, ahol a személyzet is jön-megy és a szállítók is azt használják.
Az ajtóhoz érve kinyitom neki azt és előre engedem. Amennyiben kilép a hűvös, sötét éjszakába, követem őt és hamarosan meggyújtom a dohányt. Egy lámpa ad némi fényt a hátsó felett, két szomszédos épület között vagyunk, általában itt nagyobb a sötétség, mint az utcán. Beleszívok és vöröses izzással lobban fel annak vége. A füstöt jó mélyen engedem a tüdőmbe férkőzni.
- Régóta élsz New Yorkban? – a szál még a képemből lóg ki, most kivételesen használtam öngyújtót is – egyébként nem szoktam, mert szükségtelen esetemben – és azt teszem a bőrdzsekim zsebébe. Kiveszem a dohányt a számból, a füstöt természetesen nem ráfújva engedem ki tüdőm fogságából.
Egészen közel lépek hozzá. Szabad kezemmel felé nyúlok és ha nem húzódik el, akkor kisimítok egy rakoncátlan szőke fürtöt az arcából.
- Mondták már neked, hogy mennyire kifejezően szépek a szemeid? – kissé még előre is hajolok felé, hiszen magasabb vagyok nála. Hacsak nem cselekszik másként, akkor megízlelem ajkait egy csókkal.

✗ words ✗ music ✗ note: Bocs, hogy csak most!