Szeretek kiszabadulni a házból és úgy érezni magam, mint minden normális ember. Olyan légkörben szocializálódni, ami cseppet sem feszélyez. Hiába a család, az emberek, ha úgy érzem, Matt bármelyik pillanatban lepaktálna az ördöggel, csakhogy megszabaduljon tőlem. Neki jelent egyedül terhet a létem, az, hogy egyáltalán a világon vagyok. Bár nem vagyok kivétel, így érez az összes természetfelettivel kapcsolatban.
Nem csoda hát, hogy sok év után úgy döntöttem, jobb lesz nekem, ha a nap egy részét legalább távol töltöm a családi fészektől. Mármint, hogy folyamatában. Beiratkoztam az egyetemre, könnyebbnek tűnt, mintha beállnék valahová dolgozni és leköt, ami történetesen a cél. Ennek köszönhetően kelek később és indulok délelőttbe nyúlóan a már megszokott pékségbe. Kávét és perecet veszek, a friss újságban átfutom a főoldalt, de az aktuálpolitika sosem kötött le, így könnyedén siklom át felette és folytatom utamat. Csak délután lesz előadásom, ami azt jelenti, hogy történetesen van még néhány szabad órám, kitölthetem, ahogyan csak szeretném. Nem kell sokat gondolkodnom, tudom hová igyekszem. Gyakori vendég vagyok a központban és nem csak az üzletek sokasága miatt. Nem vagyok Jamie, nem szeretek sok időt tölteni vásárolgatással, én inkább csak nézelődöm és elemzek. Vagy jobb esetben betévedek a könyv részleghez, hisz a könyvesboltok is egymást érik. A kínálatuk nem különbözik ugyan sokban, csak a légkör. Itt is az befolyásol. Ami nem adatik meg nekem a sürgő, nyüzsgő város utcáin járkálva, vagy épp az előadásokon ülve – hogy egyedül legyek kicsit -, azt megkapom itt. Úgy sejtem nem sok lélek tévedt még erre a mai nap folyamán rajtam kívül, hisz az eladónő bizakodó pillantással fogad és kedvesen tessékel beljebb. Hamar leintem, nincs konkrét elképzelésem, mit is szeretnék, habár főként a nyugalom esne jól.
Könnyűszerrel ismerem ki magam a polcok között anélkül, hogy egyáltalán figyelembe venném a címkéket, mit merre találok. Jobb szeretem én besorolni a könyveket, saját kényem szerint, ahelyett, hogy rábíznám magam a bestsellerlistára. Nem vagyok átlagolvasó, nem szeretem a felületes írók tollnyomát olvasni. A klasszikus értelemben vett romantika érdekel, kicsit elvont, de lenyűgöző. A mai írók nem szorgalmazzák ezt, én viszont nem ennek a kornak a szülöttje vagyok. Egy kicsit mindig is kívülálló leszek, hiába akarok szánt szándékkal beilleszkedni a társadalomba. Ha minden másban megütöm is a mércét, az ízlésem nem fog változni.
Bogarászom kicsit a könyvek között, régi kötetek sokadik nyomtatását veszem le a polcokról. Élvezem, ahogy megroppan a papír az ujjaim alatt, mikor felnyitom a borítót és belekukkantok, de az illatát is érzem. A könyv friss, szinte még a tinta is maszatolódik. Ami benne van, az már történelem. Még én sem éltem, mikor íródott egyik-másik… Egészen addig meg sem állapodok hosszabb időre egy kötetnél, míg a kezem ügyébe nem akad egy, amit már sokszor olvastam..  Minden vers másra képes, egyik mosolyra fakaszt, a másik tragikussága miatt én magam is elszomorodom.
Egyik lábamról a másikra állok, ahogy szinte oda sem figyelve lapozgatok, mígnem közeledő lépteket hallok. Halkak ugyan, de felfigyelek rájuk, viszont nem fordulok arra. Azt hiszem, hogy az eladó vette felém az irányt, hogy a figyelmembe ajánljon ezt-azt, vagy épp szóvá tegye, hogy ne érezzem magam könyvtárban. De rosszul hiszem. Kellemetlen érzésem volt ugyan, de nem törődtem vele egészen addig, míg egy egészen kellemes férfihang meg nem ütötte a fülemet. Dallamosan idézte a Keats-sorokat, én pedig meglepetten állapítottam meg, hogy felismerem a verset.
- La belle dame sans merci.. A kegyetlen szép hölgy. Érdekes választás.. – fordulok felé és anélkül mosolygok rá, hogy rokonszenveznék vele, hisz tudom róla miféle ő. Szerencsémre képes vagyok palástolni ezt a tudást, hogy ő ne jöhessen rá, én kik közé tartozom. A nyugalmat viszont magamra kell erőltetnem. Előnyömre válik, hogy kalapáló szívemet betudhatja annak, hogy jószerével rám ijesztett. – Van valami különösebb oka, hogy.. – kérdezek, de félbeszakítja mondatomat egy éles hang, amire egész testemben összerezzenek. Automatikusan teszem a helyére a kötetet, a táskámért nyúlok és indulok a hang irányába. Csak néhány másodpercet vesz igénybe mindez, de csakhamar meg is torpanok, hiszen nem látok kiutat. Fémrács ereszkedik a bejárat elé, olykor nyikordul egyet, de mire odaérnék, már veszett ügy lenne, mert leér a padlózott bejáratig és nem moccan.
- Ne.. Ne, ne.. – tiltakozom, mintha azzal segítenék a helyzetemen. Gyors pillantást vetek az órámra, és a megszokásból a csuklóm belső felére fordított számlapon látom, hogy épp csúszásban vagyok. – Egy óra múlva előadásom lesz.. – túrok a hajamba kissé talán kétségbeesve, mikor rájövök, hogy nem vagyok egyedül.